Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám

Elek Artúr: Szini Gyula (1876-1932)

Én Istenem, miért is kell minden mesét leírni. Miért nem elég megálmodni?

Szini Gyula

Ha Szini Gyula élete pályáján végigmegyünk, az elején azzal a férfiúval találkozunk, aki Szini Gyulának végig a mentora és szerető dédelgetője volt: Osvát Ernővel. Az a pálya korán kezdődött, úgy tudom, a «Pesti Napló» szerkesztőségében. De láthatóvá csak 1902-ben lett, abban az esztendőben, amelyben Osvát Ernő a «Magyar Géniusz» élére állott. Az ő mindenen keresztül látó szeme már fölfedezte magának az ismeretlen fiatalembert, aki akkor vézna, alacsony fiú volt, szőke hajú, serkedő bajuszú és csillogó szemüvegű. Osvát folyóiratában nyomban nagy szerephez jutott Szini. A «Magyar Géniusz»-nak azidőbeli számaiban lépten-nyomon találkozhatik vele az ember, ha nem a maga nevén, hát sok álnevének valamelyike mögött. Megbecsülhetetlen munkatársa volt, mert mindenhez értett és minden iránt érdeklődött. Tanító nélkül, puszta olvasás útján, jól megtanult franciául és angolul, s azzal a tulajdonságával, amely végig megmaradt ritka képességének: az érdeklődésével (curiosité-nek nevezik a franciák az érdeklődésnek ezt a szomjú és mohó fajtáját, amely más és nemesebb, mint a kíváncsiság) minden új jelenségnek utána vetette magát. Egyik első ismertetője volt itthon Oscar Wilde-nak (a Salomé-ját is ő fordította le remekbe), Walter Pater-nek, Rimbaud-nak, Walt Whitman-nek, és tömérdek akkor ismeretlen, azóta híressé lett névnek - iróénak, művészének - első megcsendítője.

De kész íróművész is volt már akkortájt: úgyszólva annak jött a világra. Kész «stiliszta» volt, mint ahogy Osvát Ernő szerette mondani és olyan elbeszélő tehetség, aki ringató szavával bárhova elvitte magával az olvasót. Néhány évvel utóbb már remekművek kerültek ki tolla alól (1904-ben írta a «Trilibi»-t és a «Bábsütő»-t). Életének az lehetett a legboldogabb korszaka. Minden sikerült, amihez hozzáfogott. A neve ismertté kezdett lenni, írásait megbecsülték. S a sors abban is kegyes volt hozzá, hogy módot adott nagy vágyódásának kielégítésére: ellátogathatott azokba az országokba, amelyekben képzelete annyira otthon volt s amelyeknek íróit, művészeit olyan jól ismerte. Megjárta Olaszországot, megjárta Párizst. Azok a külföldi tájak s bennük az utcák, házak és emberek attólfogva anyagává lettek képzeletének, történetei bennük és közöttük játszódtak le és tőlük kapták finom exotikus zamatukat.

A másik barát, aki Szininek pályája elején hű társa volt, Cholnoky Viktor. Ő vitte bele magánál fiatalabb bajtársát az éjszakába. Tőle tanulta meg Szini az éjszaka élvezését, a hajnalba belehúzódó beszélgetések folyamán az éjszakai éberség tehetségét. Mellette kóstolt bele az éjszaka italaiba és ismerte meg a mámornak árnyalatait. Különös látvány volt egymás mellett bandukolni látni az éjszakában a hórihorgas és szikár Cholnokyt és a félakkora termetű Szini Gyulát. Nagyon ragaszkodtak egymáshoz és nagyon megbecsülték egymást (pedig Cholnoky fölöttébb szigorú megítélője volt az embereknek és tehetségeknek). Bizonyos határig rokonlelkek voltak: mind a kettő a valóságból kikívánkozó képzeletű. Cholnoky inkább a félelmetes fantasztikum embere, Szini inkább a költői csapongásé és a kedvesen groteszk humoré.

De ki nem volt barátja ismerősei közül Szininek? Ki nem mosolygott benne szeretettel és megindultan az örök gyermekre, aki beszélgetés közben a gyermekére emlékeztető logikával fejtett ki furcsa terveket és fogalmazott meg tótágast álló flozófiai igazságokat? S aki amilyen gyermeki lélek volt az élet valóságai között, olyan bölcs volt az írásaiban, olyan mély és szívig ható gondolatokat adott elképzelt alakjainak szájába.

Nem egy történetének hősében és nem egy hősének a sorsában megrendülve ismer az ember magára a költőre, magára Szini Gyulára. Például abban a megöregedett költőben, akinek groteszk alakját el-elboruló mosolyba mártva rajzolja meg «Jegesmedve» című kis elbeszélésében.

«Alapjában véve - mondja a megcsúfolt agg művész - alapjában véve önnek van igaza. Mi köze az embereknek ahhoz, hogyan élünk, milyen nyomorúságban nőttünk fel, milyen cellában tengetjük napjainkat? Mi köze hozzá, hogy élünk? Amit írtam, külön él tőlem. Sohsem mondtam és sohasem fogom mondani, hogy könyörüljenek meg ezen a kétlábú tollatlan állaton, akinek valaha szárnyai voltak étherek és magasságok számára. Ami bennem szép és fenkölt volt, felszállt belőlem, mint minden szép, légies dolog a világon és talán túl fog engem élni.»

Az elbeszélő prózának milyen költője ment el véle! A valóság csak arra való volt neki, hogy történeteit belőle indítsa el. De amint megindult az, már túl is volt a valóságon, a hétköznapi életen, a koron, amelynek külső ismertetőjeleit aggatta reá a költő. A mese logikája igazgatja embereinek sorsát. Alakjai olyan csodálatos módon élnek és cselekszenek, mint a tündérmese alakjai, hasztalan viselnek prózai nevet és járnak a mi korunk ruháiban. A költő bölcs és megindító gondolatokat ád a nyelvükre és muzsikával és illattal kíséri őket útjukon. Aki valaha olvasta, elfelejtheti-e a «Rózsaszínű hó» bűvöletét? A realitás és az álom keveredik benne a legnemesebb költészetté.

Szini oeuvre-jének javarésze rövid elbeszélés. Tehetsége természetének felelt meg ez a műfaj. A képzelete tele volt mesemaggal: sietve szórta el őket, nem volt se kedve, se türelme megvárni kikelésüket és nagyranövésüket. Az élet sem hagyott időt reá. Korán ráköszöntöttek a gond esztendei, és fokonként minden elhúzódott előle, ami az életben kívánatos volt számára. Megtanult lemondani mindenről. De néha nem bírt a keserűségével és följajdult:

Hajrá! futok mint ördögszekér
és mellettem elsüvít az élet.
Cafatokban rongylik le rólam
szépség, erő, ifjuság, lélek.
Jaj! nyomomban a gondszántotta tenger...
Ó én szegény ember.
(«Kenyérdal.»)

Az ilyen megrázó hangok azonban ritkák munkáiban. Az ő hangja a félhalk muzsika, mint ahogy színei is fehérrel megsápasztott színek. A hangosság nem természete. Emberei, mire hozzájuk nyúl, már túl vannak a szenvedély korán, már rezignált emberek, s legfölebb a vágyódás muzsikál még bennük halk szóval. Ilyen halk költészettel teli az a néhány regénye is, melyet a gyorsan és sűrűn termelés közben ki tudott erőszakolni magából. A bűbájos mesemondó bennük is ellenállhatatlanul viszi magával az olvasót. Ugyanúgy, mint egyetlenegy színdarabjában, amely a nyilvánosság elé került (írt többet is, de a fiókja számára).

Az «Ikercsillag» kínai környezetben játszik: kínai mesejáték. De épp úgy megvan az epikai hitele, mint Szininek a valóságtól messze elkerültnek látszó történeteiben. Az «Ikercsillag» két ikertestvér, és történetükben Szini, az apa, a maga ikergyermekeiért való aggódását, sorsuk miatt való nyugtalanságát szublimálta költészetté.

*

Óh, kedves jó barát! Milyen nehéz úgy beszélni rólad, hogy amit mondunk, másoknak magyarázat legyen. Milyen nehéz nyomorult szóval megfoghatóvá tenni azt, ami lényeged volt: az életet álmodozva ízlelő költőt, a szelídet, a gyöngédet, a minden szépre megrezzenő lelkűt, embernek, állatnak, fának, virágnak, fűnek, tengernek és levegő-égnek szerelmesét, akinek a mesemondás olyan természete volt, mint másoknak a lélekzés, s akit Osvát Ernő valamikor «az» írónak nevezett, olyan írónak, akinek az írás életnyilvánulása, mert számára az élet és az írás egy.