Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
Farkas Zoltán: Perlmutter Izsák 1866-1832
A napokban elhunyt Perlmutter Izsák egyik vezető egyénisége volt annak a művészgárdának, amelynek festészetünk a századforduló körül pompás megújhodását köszönhette. - Ha nem is ért fel a két legnagyobb, Ferenczy és Rippl-Rónai mellé, tehetsége mégis a legjelentősebbek mellé állította.
Ő is gyorsan végigjárta azt az utat, melyet többi naturalista - impresszionista festőnk fiatalságában megfutott. A témától ő is eljutott a festői kifejezésmód feltétlen és alázatos szolgálatáig. Legkiválóbb plein-air festőink sorába lépett. Művészetének ez a kora volt a leglelkesebb és a legeredményesebb is; «Besztercebányai piaca» a leghatásosabb magyar pleinair-képek egyike. Vibrál, reszket, világít, él ezen a képen minden és látszólagos tárgyilagossága mögött erős izgalom érzik. Aztán egy nyugodtabb és inkább magábazárkózó kora következett. A fény már nem érdekelte annyira, mint a színek, amelyek teljesen úrrá lesznek fölötte. Világos, a levegőtől felszítt, nagyon élénken világos színek, de a régieknél kevésbé csillogók. Skálájuk sokkal tarkábbá, de egyuttal hidegebbé is vált. Perlmutter is a postimpresszionizmus levegőjébe jutott, kevesebbet utánzott, de tudatosabban épített és komponált színeivel. Ekkor már inkább interieuröket választott témáiul, melyeket hallatlan virtuozitással szőtt tele világos, de nem ragyogó színekkel. Képein kavargó színvonalak szövevényes sokasága burjánzott, de mintha festőjük magányosabbá, mintha zárkózottabbá vált volna, miközben igen nagy, de egyoldalúbb és egyhangúbb gazdagságot öntött elénk. Erősen stilizált, színeit egymáshoz inkább le, mint felfokozva illesztette össze, az egykori hűséges naturalista átalakító színköltővé változott, akárcsak az úttörő francia impresszionisták művészetének ottani folytatói.
E modora mellett soká és következetesen kitartott. A temperamentum egykori melegét fölényes, intelligenciával űzött virtuóz játék váltotta fel, mely már nem az élet közvetlen csillogásában gyönyörködött, de a belőle elvont színstilizálás számtalan lehetőségében. Lassanként mindikább visszavonuló és zárkózott emberré vált, erősen körülhatárolt különállásának büszke fanatikusává. Bármihez nyúlt is hozzá, gazdag, de mind egyhangúbbá váló tökéletességgel és önmagával szemben soha ki nem sikló biztossággal festett, bár jóval hidegebben, mint férfikora nyarában. Ez a hűvösség sokáig uralkodott rajta. De nem kizárólagosan. Legutóbbi kiállításain - bár az elmult évtizedben a nyilvánosság előtt csak ritkán jelentkezett - látni lehetett olyan kisebbméretű tanulmányszerű képeit is, melyekben kiszabadul színstilizálása virtuóz követelményei alól és újra meg-megihletődött a természet csodásan gazdag fény- és színjátékain. S ha ezek a képek nem is voltak olyan erősek és a benyomás első erejétől annyira átitatottak, mint férfikora legjava dolgai, még mindig a naturalista természet-látás javához voltak számíthatók.
Magányos ember és magányos művész volt; abból a kölcsönös hatásból, mellyel kitünő kortársai gyakran voltak egymásra, rajta alig volt észlelhető bármily befolyás. Zárt és különálló oeuvrje biztos következetességével egyénien mindig teljesen különálló maradt: hűvös előkelőségében csak az önmaga választotta célokért küzdött és lelkesült.