Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Spanyol irodalom
Brachfeld Olivér: Xenius, az író-Coriolánus
Szándékosan nem az igazi nevet írtam ide, amelyen Franciaországban és következéskép az egész világon ismerik. Eugenio d'Ors, ezt a nevet ma illik ismerni Európában; a Nouvelle Revue Française csillagképének egyik hol fel-, hol meg eltünő bolygója, a divatos esszéista, aki Picassóról ír megfizethetetlenül drága díszművet és akit Frédéric Lefévre az uszoda hullámaiban interjúol meg arról, hogy fentnevezett Eugenio d'Ors, úgy is mint író, úgy is mint kultuszminisztériumi totumfak milyen halhatatlan érdemeket szerzett az európai kultúrának a kemény spanyol koponyákba való betölcsérezése körül. Xenius: ez a név, ez az álnév - (az álnévnek régi tradiciója van nemcsak Spanyolországban: de különösen Katalóniában, ahol az első költők a «llobregati dalár» és a - - - - csalogány» jelige alatt irtak) - viszont egy kis, néhánymilliós népnek jelent sokat. Többet, mint Európának Eugenio d'Ors.
Eugenio d'Ors, mielőtt még ezen a néven európai hirre vergődött volna - és Ramón Lull óta katalán író nem jutott el odáig - az irodalom berkeiben az egyszerű és szerény Xenius névre hallgatott. Nagy kultúrája, tüneményes, csillogóan tiszta stílusa egyaránt képesítette arra, hogy egy új irodalmi iskola vezére legyen. Igy született meg, a századvéggel való szembenállásból, a noucentisme, a «kilencszázasok» iskolája. A romantikus-faló új iskola eléggé laza esztétikai állásfoglalása Xenius Ben Plantadá-jában nyert kifejezést, és d'Ors, a filozófus, a moralista, egy egész nemzedék vezére lett úgyszólván egyik napról a másikra. Xenius adott, szórta káprázatos kincseit; és ez nagy érdem, akkor is, ha azok a kincsek nem eredeti, hanem csak lopott ötvözetűek voltak is. Mert hozzáértők és Xeniushoz közelállók mondják, hogy néha még a képeit is más szerzőktől kölcsönözte.
És mégis: nincs manapság gyűlöltebb író az írók és elfelejtettebb a közönség világában, mint Xenius. Az orsisme, az orszizmus csúfszó lett és a Xenius gúnynév. Eugenio d'Ors idegen, gyűlölt renegát lett a maga hazájában, amiben bizonyára elsősorban ő a hibás. De hibás benne a túlzó katalán sovinizmus is, amely nem bocsátotta meg Xeniusnak, hogy Eugeni-ból Eugenio, hogy katalánból előbb spanyol, azután pedig egyenesen francia íróvá lett. Spanyolul ír még néhanapján, de katalánul már nem. Mert nincsen hová.
Tragikus és tanulságos eset: az író-Coriolánus. A kis nemzet írója belátja Schillerrel, hogy «nagyon szegényes ambíció egyetlen nemzet írójának lenni» és a schilleri mondás félreértelmezésével beáll abba a sorba, amelyet talán a magyar Hugó Károly nyitott meg s amelyet újabb magyar Hugó Károlyok fognak bizonyára folytatni, mielőtt a kakas háromszor kukorékol. Persze: ma, mikor a nyelvtanulás állandó funkciónövekedésben van, - «az unokáink tizenkét nyelven fognak beszélni», énekli egy délamerikai költő - a Hugó Károlyoknak könnyebb a sorsuk. És aránylag kőnnyű dolga volt Xeniusnak, akinek egyik latin nyelvről kétszer is másik latin idiómára kellett csak átnyergelnie, amiben fajilag kevert származása bizonyára csak segítette. És d'Ors tökéletesen beszél és ír mindhárom nyelven, úgyhogy róla nem mondhatjuk el, amit Vörösmarty írt annak idején «Rumynak»:
Mit tótul gondolsz, elmondasz konyhadiákul,
Rossz német nyelven végre lenyomtatod azt.
Tartson meg tova is bölcs szándékodban Apollon,
Tőled egy új Bábelt várhat az emberi nem.
Xenius hihetetlen becsvágyában sokat markolt; kérdés, nem fog-e keveset fogni. Hol van a mai Eugenio d'Ors attól a Xeniustól, aki tizenöt évvel ezelőtt egy felejthetetlenül szép előadásban Bernard Palissyt, a francia porcellánégetőt állította diák-hallgatói elé ideául. Azt a Bernard Palissyt, aki a világgal nem törődve, kemencéjébe zárkózva dolgozott, önmagának, aki kísérletezés közben felgyujtotta a házát és aki családostul nyomorgott, csakhogy a munkájának élhessen. És mert volt ereje lemondani mindenről, minden megadatott neki: a találmány, a hírnév és a király személyesen ment el hozzá, hogy megkérje, tagadja meg protestáns hitét, hogy a szabadságát visszaadhassa. De Palissy egész ember volt és nem lett árulóvá.
És ugyanaz a Xenius, aki Palissyt választotta követendő példaképül, úgy otthagyta az anyanyelvét, mint Szent Pál az oláhokat. Azóta híres ember lett és bizonyára gazdag is azonfelül; világnyelven ír és nem néhányezer katalán olvasó nyelvén. A kis nemzet nagy írói nem szokták odahagyni a hajót, mikor egy internacionális, a kis nemzetek íróira anyagilag és erkölcsileg hátrányos kor készül felvirradni Európára a túlzó nacionalizmus korszaka után. A kis nemzetek kis írói azonban igen. És nem akartam itt mást mondani Xeniusról, csak ennyit: értékes oldalai megérdemelnének egy hosszabb cikket is. De emlékezésül hajdanvaló szegény bolond Hugó Károlyra és mementóul pályakezdő új magyar Hugó Károlyoknak, akik nem vállalják a kis nemzet írójának cseppet sem kecsegtető sorsát, - ezért szólottam itt a katalán Xeniusról, aki jobbnak látta Eugenio d'Orssá lenni. És akitől, ha tudna magyarul, megkérdezhetnők Vörösmartyval -:
Merre van a te hazád, vendégszózatnak írója?
Kedves-e áldozatod és kik az isteneid?