Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Dán irodalom

Tersánszky J. Jenő: Szerencsés Péter
Henrik Pontoppidan regénye

Kezdhetném mindjárt azzal, hogy mulasztást jóvátenni sohsem késő. Mikor ez a könyv megjelent magyarul, nem jött róla a recenzió a Nyugatban. Már pedig ha valaminek, úgy a Pontoppidan Szerencsés Péterének magyarra való átültetése okvetlen irodalmi nagyesemény.

Nemcsak azért, mert Pontoppidan a dánok büszkesége és a Nobel-díj nyertese, mert vannak kontárok, akik díjak nyertesei és nemzetek büszkeségeivé válnak és még szerencse, hogyha aztán egy igazságosabb utókor lerugdossa őket piedesztáljaikról és feledésbe meríti.

Szóval én nem afféle kötelező, fémjelzett nagyságnak kidukáló méltatásra gondolok itten, hanem arra az igazira, amely okvetlen ki kell hogy nyissa a száját, amikor Pontoppidan legszebb művében magyarul szól hozzánk.

Ez a könyv biztos, hogy a világirodalom nem túlsok, aranybetűs kötete közé kell számítson. Szerencsés Péter, a hőse, a mi fehéremberi, keresztény morálunk vagy álmorálunk gátjai közt sínylődő, becsületes és hatalmas erejű és istenáldotta lélek kegyetlen vergődésének és összeroppanásának örökbecsű monumentuma. Nem derüs könyv, nem optimista könyv, mint nem az a nagy könyvek kilencven százaléka, vagy talán mint az összes nagy könyvek, de tragikus leszámolásaiban is fölemelő és megnyugtató. Ez a hérosz, aki előtt százszor könnyebben deferálnak az élet dolgai, mint a tulajdon lelke kimérái, nagyon-nagyon igaz, nagyon élő, nagyon a mi társadalmunk, az álszemérem, a hipokrizis társadalmának a hérosza. Ezen a könyvön át azonban meg lehet érezni, mi az egészség szava, a remény szava, a középút szava a beteges aggályosság és a romboló táglelkűség között. Szépség és merész romantika könyve ez, de az igazi és magával ragadó fajtából, ami magát szépírásnak csak nevezheti, vagyis a gyönyörködtetésen át való tanítás módjának, olyasvalaki részéről, aki többet és különösebbet lát meg az életből embertársainál.

Erről a könyvről irodalom támadhatna a kritikákból, mint valószínüleg támadt is az író hazájában. Véletlen tudok egy esetet arról, hogy Dánia miniszterelnöke nyilatkozott úgy Pontoppidanról, hogy: ha soha egyebet nem mutathat meg a világnak az ország, mint a dán szellem ajándékát, mindenesetre van egy Pontoppidanjok! Hát persze, a mi fülünknek ez majdnem értelmetlen hangzanék egy saját vezető politikusunk szájából. Dehát egyebekben a nagyság kritériuma egészen más. Azt mondhatnám, hogy a valódi nagyság mintegy mesterségbeli nézőpontok szerint mérhető legmegállhatóbban. És én ezuttal magának ennek a lemérésnek a lélektanát szeretném itt pár mondatban megvázolni, ezzel a nagy dánnal kapcsolatban, aki a mai mesehősnek a figuráját festette meg remekbe, de nem aszerint, hogy az életben mit ért el nagyságával, mert hiszen ez szerinte is gyanus, kétesértékű és vitatható ügyek keveréke, hanem belülről.

*

Egy szó, mint száz, mielőtt ezt a Szerencsés Pétert olvastam, nagyon alaposan belemélyedhettem egy regénybe, mert angolból fordítottam le azt. Ez a regény egészen furcsa érzést keltett bennem. Úgy éreztem folyvást olvasása közben, hogy az írója nagyon tehetséges ember, de azzal az éleslátással, amivel az élet egyik dolgát meg meri ítélni, a másikat gyáván, sőt idióta módjára kenegeti be olcsó, szomorú, ostoba lazúrral. Hát hogyan lehessen valaki ennyire sötétagyú és világosfejű ugyanegyszerre?

Mindent megértettem, mikor utána elolvastam Pontoppidan Szerencsés Péterét. Ez az én fenti regényíróm a Pontoppidan nagyon tehetséges epigonja. Legyünk igazságosak, talán itt-ott méltó tanítványának is lehetett mondani őt, de hát éppen azzal rontott el mindent, hogy ha már nem tudott kikecmeregni ennek a szellemóriásnak a hatása alól, hát legalább ott, ahol achilles-sarkok, ahol hézagok maradtak a Pontoppidan mondanivalóiban, betölteni valók, ott lett volna bátor és vitte volna tovább egy gondolattal Pontoppidan gyöngébb vagy fáradtabb oldalait. De nem! Az én emberemnek a beszédéből dadogás lett ottan, ahol Pontoppidan tétovázott szavával és misztifikáció, illemtani papolás vagy tömegszellemnek való talpnyalás lett azoknál a helyeknél, ahol Pontoppidant esetleg a túlzott lelkiismeret vétója torpantotta meg.

Nem írom ide ennek az embernek a nevét. Ma ez az ember úgy rémlik nekem, különb világmárka az irodalomban, mint Pontoppidan. Erkölcsi és üzleti hatalom, egy jövendő sorsában határtalan perspektivájú embertömeg Szerencsés Pétere, bálványa, eleven szobra, a vakmerő újítások hérosza. És mondom, soha egy sorában el sem érte azokat a magaslatokat, amiket mestere megjárt előtte.

Ebben a viszonylatban láttam még eddig életemben legtisztábban a zseninek a sorsát, az élet zürzavaros kloakájában, Következőkre gondoltam:

Könnyen lehetne, és biztosan ezer esetben volt is már, hogy Henrik Pontoppidanokat abszolute nem övez egy kis nép szeretete és megbecsülése sem és szerényebb fajta, könyvespolcok porától szagló világhír sem. Hány Pontoppidan van, aki néhány embernek fénylik és aztán ettől a fénytől szerencsés kontárok gyujtanak érdemetlen reflektorokat. A népszerűsítő üzemek, a közvetítés molochjainak sokkalta megfelelőbb anyag a gyúrható középszerűség, mint a renitens és gyémánterkölcsű lángelme. De ezen minden okossággal és erővel segíteni kellene!

Hitünk mindenesetre a Pontoppidanoké marad az eljövendő jobb felől és vétóink nem szünhetnek meg a fordított helyzeten.

*

A fordítás, ámbár ez már szószaporítás Hajdu Henrik felől, méltó az eredetihez. Mintha az ő megszokott nivóját is meghaladná.