Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom
Vernon Duckworth Barker: Harold Monro 1879-1932
Mások szemében nagyon nyugodtnak tünt föl az élete. 1912 óta mindig ott lehetett látni a Költők Könyvesboltjában, melyet ő alapított. Ő teremtette meg e kedves üzlet finoman tudós levegőjét s úgy tetszett, mintha maga is hozzátartozna a csöndes polcokhoz. Látogatók az egész világból, - akik ismerték s tudták, mit tett a modern költészetért, - bebenéztek oda, élvezni társalgásának kincses félóráit. Monro könyvesboltja London egyik érdekessége volt. A XX. század költőit és drámaíróit seholsem lehetett ily teljességben megtalálni. Aki a mai regényírás népszerű hőseit, a példányszám diadalait, a brilliáns életrajzokat kereste: máshová ment. Mikor az ajtó becsukódott, a modern üzérszellem kívül maradt. S úgy tünt föl, mintha Monro kizárta volna a napi élet gondját és kínját is. De ez tévedés volt. Szobája csöndjében Harold Monro olyan verseket írt, melyekben a halál lehelletét, az elköltözés előízét lehetett érezni. Ezt nem nagyon vették észre, míg csakugyan váratlanul el nem költözött. Néhány nappal ezelőtt temetkezési emberek törtek be nyugodt otthonába. Ez volt a valóság, - költészetének baljós árnyai után. Úgy tünt föl, hogy rejtelmesen érezte előre. Akit elvittek, a multhoz tartozott; nem a távoli multhoz, nem is egészen friss multhoz: hanem a húsz év előtti periódushoz, amely a georgiánus költészet fénykora volt.
E fénykornak van egy fényalakja, mely megfogta a kortársak képzeletét: a költőhős Rupert Brooke. Az ő szenvedélyes, egyéni költészete, angliaimádata, testi szépsége, melyet egy görög szoboréhoz lehetett hasonlítani, dicső halála Gallipolinál, oly helyet adtak neki a brit világ emlékezetében, mely maradandónak látszik. Akármily fiatal volt, - huszonhétéves, mikor meghalt, - Brooke jóformán centrumává lett egy költői mozgalomnak, mely sokkal idősebb költőket is számlált hívei sorában. 1908 táján néhány ifjú költő kezdte víni a kurrens értékeket. Azt hirdették, hogy a Victoria-kori tradició kiélte magát és Tennyson nem elégséges vezércsillag többé az új nemzedéknek. Az angol költészet sohse nagyon kedvezett az «iskolák» alakulásának. Sokkal nagyobb szakadék választotta el például az angol romantika költőit egymástól - mondjuk Wordsworthöt és Byront, - mint a franciákat, akik tényleg valóságos «iskolát» alkottak. A georgiánus költőket is alig lehet «iskolának» nevezni, mert különbségeik kezdettől fogva nyilvánvalók voltak. Amennyiben egyáltalán megegyeztek valami programban, az csak annyi volt, hogy a XIX. század végének konvencionális költői formáit elvetették. Többnyire nagyobb realizmusra és egyszerűségre törekedtek. «Visszatértek a természethez», - de ezt sem tették mind egészen egyformán. Wilfred Gibson a szegény falusi népet tanulmányozta. Rupert Brooke a déli tenger szigeteire ment. Egyesek erős, tragikus realizmust hoztak, mások a fantasztikumba rándultak ki. Egyikük - a jelenlegi poéta laureatus - a naturalizmus káromló túlzásaival kezdett kísérletezni. S A. E. Housman «Shropshire Lad»-jének megjelenése óta az angol provincia jött ismét divatba, mint költői anyag. Legtöbb georgiánus a faluról írt s ez a tradició a legerősebben tovább él Edmund Blundenben.
Így fejlődött a mozgalom, melynek tagjait a rokontörekvés laza szálai fűzték egybe. Harold Monro egyike volt azoknak, akik legtöbbet tettek, hogy feléje fordítsák az érdeklődést. Kitünő kritikus s maga is jó minor poeta, ő adta ki a «Georgianus Költészet» évi antológiáit 1911 és 1920 között. 1912-ben létesítette a Költők Könyvesboltját, mely találkozóhelye lett azoknak, akiket az új mozgalom érdekelt. Sok száz előadást és fölolvasást tartottak itt a legismertebb fiatal poéták. Általuk s antológiái által Monro a költőcsoport közismert és nélkülözhetetlen tagja lett. Amint mind többen lettek, sokan túlszárnyalták őt közülük, mint írók, de nem egy ezek közül első megjelenését Monronak köszönhette. Alig bocsátott ki kettőt-hármat a «Georgianus Költészet» köteteiből: a csoport teljes volt s már néhány ifjú halottat is számlált.
Rupert Brooke volt a legszembetűnőbb «georgianus». Fiatalon hal meg s életműve szükségkép csekély maradt, két vékony verseskönyv, egy könyv Websterről, az Erzsébet-kori drámaíróról s néhány levél a déli tengerek világából. Kívüle a legnépszerűbb James Elroy Flecker volt, a sziriai konzuli kar tagja, a «Hasszán» című pompás keleti dráma s néhány Angliához címzett nagy vers szerzője. Flecker is nagyon ifjan halt meg 1915-ben. Aztán ott volt a tudós Abercrombie, ma egyetemi tanár, kiváló filozóf-költő; Wilfred Gibson, aki sok kötetet írt szegény pásztorokról, üstfoldozókról és hajléktalanokról, de akit alighanem egy kis verséért fognak legtovább emlegetni, melyben a háború halottait siratta. Egy másik eredeti tagja a csoportnak Edward Thomas, költő, kritikus, az angol vidék rajzolója ő is, aki Wimy Ridgenél esett el 1917-ben. John Drinkwater, néhány bájos vers énekese, s később drámaíró, szintén ott volt a társaságban, mikor Monro antológiáinak első eszméje megszületett. A legnagyobb költő, aki a mozgalomhoz csatlakozott - noha a kapcsolat mindig elég laza maradt -, valószínűleg a fantasztikus, mágikus Walter de la Mare. John Masefield, ma Poeta Laureatus, maga is szerepelt Monro antológiájában. Időről időre, többé-kevésbbé átmenetileg, új csillagok jelentek meg a mozgalom egén: D. H. Lawrence, frissen érkezve szénbányáiból, Sir Ronald Ross, aki felfedezte a malária mosquitóját, W. H. Davies, egy országuti csavargó, «olyan kézírással, amilyen Shelleyé lehetett». A jövő Monroe köteteihez fog fordulni a legjobb poézisért, amit ebben a korban Anglia produkált.
Gazdag kor volt, de hamar lenne megítélni, vajjon nagy kor-e? A georgiánus mozgalom, mint ilyen, régen megszünt. Modernségei előttünk már nem tűnnek fel modernnek, más érdekek, más metódusok jelentek meg az irodalomban. Ezért részben a háború felelős s részben újfajta költők érkezése, mint a három Sitwell-testvéré. A legtöbbet igérő georgiánusok meghaltak, mielőtt utolsó szavukat kimondták volna, - Brooke Lemnos szigetén (miután megírta a világnak egyik «nagy szonettjét», a «Lemnos»-t), Flecker tüdővészben, Thomas a nyugati fronton. A többi már nem tart össze, s úgy látszik, elmondta mondanivalóját. Egyiktől sem várhatjuk már a jövő vitális irodalmát.
Bizonyos értelemben minden költőt, aki V. György uralkodása alatt írt, georgianusnak kell tekinteni. Száz évvel ezután, ha korunk majd kellő rövidülésben fog feltűnni, ez a kifejezés bizonnyal épúgy jelenti majd a háború-utáni, mint a háború-előtti irodalmat. 1932 nem lesz kevésbbé «georgianus», mint 1912. De ma ennek a szónak asszociációi határozottan régibb emlékeket idéznek, és «georgianus» a mi számunkra az, amit például a Rupert Brooke, Flecker, Abercrombie és Harold Monro nevei jelentenek.