Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Hevesi András: Az új anthológia

Van egy újkori, sőt legújabbkori mámor, amelyet a régiek nem ismertek: az új nemzedék önmagára találásának sugárzó és boldog pillanata, magányosan tapogatózó lelkek mohó és extatikus összeolvadása és ami vele jár, apák és fiúk regényes szembenállása, tollforgatók kedves militarizmusa, trombitaharsogás, dobpergés, bőrébe nem férő, részeg optimizmus, a pillanat elefantiázisa, amely elnyeli a világtörténelmet. Magyarországon utoljára húsz-huszonöt év előtt érezték ezt az írók. Mi már el sem tudjuk képzelni, mi volt annak idején a Nyugat forradalma, milyen vidám háborut, mennyi szép keserűséget, mennyi nemes felháborodást jelentett, üldöztetést, amely mártirium volt, mellőzést, amely felért egy érdemkereszttel, mennyi izgalmas helyzetet és mennyi drámai fordulatot, milyen különös éghajlat alatt éltek akkor a magyar írók, amely még a közepes termetet is óriássá növesztette. Nem csodálom, hogy a mozgalom veteránjai szánakozó mosollyal regélnek nekünk róla, mint Napoleon gránátosai a polgárkirályság sihedereinek. Azóta megint felnőtt egy nemzedék, de alig hiszem, hogy közülünk bárki megrészegedett volna a saját nemzedéke kollektivitásától. Sokan vagyunk és sokfelé tartozunk; kis örömeink vannak és parányi diadalaink, amelyeken néhányadmagunkkal osztozunk, csoportjaink elkülönülnek, összenéznek és oldalbalökik egymást a kivülállók előtt, még nem volt július 14-énk, amikor ismeretlenek összeölelkeznek. Egészen a legújabb időkig nyoma sem volt bennünk nemzedék-öntudatnak és ami engem illet, még csak nem is szenvedtem e hiány következtében. Nem minden korszak írói szövetkeznek nemzedékké, nem minden célkitűzés jár együtt kíméletlen negációkkal és forradalmi páthosszal. Hátha a mi nemzedékünket éppen az különbözteti meg az 1908-as nemzedéktől, hogy hiányzik belőle az összetartozás ujjongása és mindenki a maga útján viaskodik az élete munkájával?

Nagy érdeklődéssel és némi nyugtalansággal olvastam a Nyugatban Németh László cikksorozatát, amely arra a nem mindennapi bravúrra vállalkozott, hogy nemzedéket kovácsoljon össze olyan elvek segítségével, amelyeknél szebbeket, meggyőzőbbeket ki sem lehetne találni a nemzedékké csoportosulás ellen. Németh László a genie esztétikáját, amelyet az első Nyugat-generációtól örököltünk, megkülönbözteti a remekmű-esztétikától, amely szerinte a mi nemzedékünk kiváltsága. Megvallom, még sohasem láttam nemzedéket, amely közös erőfeszítéssel remekműveket hozott létre. A genie, akármilyen magányosnak és társtalannak képzelik el a romantikusok, irtózatos erejű szociális jelenség, amely szinte percek alatt hadsereget szervez a legközömbösebb járókelőkből, a genieből demokratikus melegség árad, amely tömegeket gyüjt köréje, a geniet állandóan őrjöngő seregek követik, mint valami páratlan lidércfényt. Azt a csodát, hogy néhány tucat vagy néhány száz zárkózott fiatalember homogén lelkületű nemzedékké egyesüljön, a multban mindig csak a genie hozta létre, vagy akit annak tartottak. A remekmű azonban magánügy: a tárgyára rászegezett tekintet hősies mutatványa, az önfegyelem hideg extázisa, amelyet nem forral fel semmiféle tömegszolidaritás, semmiféle nemzedék gőzölgő lelkesedése. De még ez sem elég a remekműhöz: a remekmű ezenfelül a kegyelem ajándéka, a természet és kultúra nagyszerű összeesküvése, ezer meg ezer mellékkörülmény pontos együttműködése egy törékeny és halhatatlan tárgy létrejötte kedvéért. Ma új klasszicizmusról beszélnek, de nem ismerek klasszikus doktrinát, amely remekművek termelését merte volna célul kitűzni az írók elé. Ennél sokkal józanabb vállalkozás egyesületet alapítani a főnyeremény megütésére, ennél sokkal szerényebb magatartás, ha egy nemzedék minden tagja csupa lángelmének tartja magát. Nem nehéz bebizonyítani, hogy nemzedékek kollektív álmai és ábrándjai még soha egyetlen remekműnek sem adtak életet, hanem legjobb esetben korfestő dokumentumoknak és érdekes szörnyeknek. Goethe a Werthert és a Goetz-öt írta, amikor egy nemzedékhez tartozott, Schiller a Haramiákat. Remekműveket akkor alkottak, amikor kiszakadtak a nemzedékükből. A francia romantika kavargásából Mérimée és Stendhal remekművei maradtak fenn, amelyeket a mozgalomtól többé-kevésbbé távolálló, elszigetelt írók alkottak. Nem nehéz bebizonyítani, hogy a nemzedék, mint irodalmi tényező a romantikával együtt született és gyökeresen ellenkezik a klasszikus szellemmel és ízléssel. Egy francia kritikus, Ernest Seilličres, Rousseau fellépése óta számlálja a francia írónemzedékeket; vagy hatot számolt össze. Csak a lázadás szelleme lobogtat zászlót és toboroz híveket, a rend és törvény tisztelete magányosan halad a maga útján. A klasszikus íróknak barátai és bizalmasai voltak, de nem voltak évtársai; a klasszikus kritikusok harcoltak a rossz ízlés ellen és küzdöttek a jó ízlésért. De a kétféle ízlés nem évjáratok szerint különbözött egymástól. Lehet, hogy van új nemzedék a magyar irodalomban. De ha van, akkor aligha klasszikus.

*

A tények arra vallanak, hogy van valami nagyon mélyen lappangó rokonság az utóbbi tíz évben fellépett írók között, a mai magyar irodalom két vezető írója, Móricz Zsigmond és Babits Mihály is egységben látják őket. De ezt a rokonságot nem abban látom, hogy a mai fiatal költő a «művet» tiszteli, ellentétben az előző nemzedék költőjével, aki a saját «egyéniségét» tisztelte, mert a művet nem kell jobban tisztelni, mint a fiatal Babits Mihály, a fiatal Tóth Árpád, vagy a fiatal Gellért Oszkár. Nem abban látom, hogy a mai író «kitünő mesterember» a régivel szemben, aki az ellentét szerint bizonyára zseniális dilettáns volt, mert meggyőződésem, hogy semmivel sem jobb mesterember nála. Ha előveszem az Új Anthológiát, amelyben Babits Mihály az utóbbi évtized száz legszebb versét gyűjtötte össze gyöngédséggel, szeretettel és fínom, műértő kézzel, néha inkább az a gyanum, hogy az új költők lomhábbak, lomposabbak, szélesebbek és terjengőbbek, mint a «zseniális» 1908-as költők voltak. A különbség, úgy érzem, egészen más: a költők alapvető magatartása, a költészet definiciója változott meg az utóbbi évtizedben.

Az 1908-as magyar költő még regényhős volt; egy bonyolult, szétágazó, néha beláthatatlan sűrűségű cselekmény középpontjában állott. A versben a szituáció vonzotta és hódította meg az olvasót. Ady Endre legtöbb verse, ma úgy érzi az ember, egyenesen filmre kívánkozik: a költő kihajol a vonatablakból és nézi a magyar tanyákat, amelyek a téli alkonyatban elvonulnak; a költő kedvesével a szülőföldjén sétál, mint egy tréfás, szomorú kalauz, megmutatja neki a környék nevezetességeit, majd meghajtja magát, jelezvén, hogy a séta véget ért és félig világfias, félig tragikus gesztussal önmagára mutat, mint a legnagyobb látványosságra. A költő életregényének állomásai, szakaszai és visszatérő fordulatai vannak; minden egyes vers csak az egészben érvényesül a maga teljes pompájában és izgalmas érdekességében. Kora ifjúságunk egyik legszebb emléke a fiatal Babitsnak gőgös, fényűző, a vulgustól visszahúzódó és a vulgushoz irónikusan közeledő, minden részletéig kidolgozott, gondos és ápolt költőmaszkja, amely minden epidermisnél érzékenyebben válaszolt a rá özönlő benyomásokra. Még a látszólag teljesen objektív versekben, a tájképekben és milieu-rajzokban is ott rejtőzik a költő, mint magányos, spleenes sétáló vagy csendesen a bajuszába mosolygó vándor. A tájképek az oly jellemző húsz év előtti szonettekben pihenő, ellankadt, összecsuklott tájakat ábrázolnak vagy céltalan egymásmellettiséget és egymásutánt, amivel körülbelül meghatároztam a régebbi ízlés egyik legfontosabb esztétikai kategóriáját; a hangulatot. A költészet szórakozott, tétlen pillanatokat ábrázolt, a költői lélek sokfiókú szekrény volt, amelynek mindig maradt néhány zárt fiókja. Nem is tartották igazi költőnek azt, aki fentartás és hátsó gondolat nélkül odaadta magát a pillanatnak.

A mai költőt nehezebb jellemezni. Nem tudom tettenérni, nem tudom leleplezni benne a versolvasót, hiába keresem benne az «irodalmat». Tömör, súlyos, puritán, helyéből nehezen kimozdítható, mint a parasztgyerek. Mintha megszünt volna a természet és szellem régi antitézise, a költők úgy tapadnak a valóságra, mint a méh a virágra. Nincs költőmaszk: a költő minden versében újra születik. A századeleji költő játszott, tréfált, enyelgett a témájával, a mai költő ráveti magát a témára és nem ereszti el, amíg mindent ki nem facsart belőle. A századeleji költőnek vágyai és pillanatai voltak, a mainak viziói vannak. A húsz év előtti költő a lelkéről beszélt, a mai az Alföldről, mint Bányai Kornél, vagy a Dunántúlról, mint Illyés Gyula. Még az úgynevezett szubjektív versek is tájképek: az ember a saját testét épp úgy bekalandozhatja, mint egy vidéket. Török Sophie ugyanolyan híven és epikusan, - ahogy Schöpflin Aladár találóan mondja - ábrázolja a saját életét, mint Erdélyi József a Berettyó partját vagy Szabó Lőrinc az ébredés pillanatát. De a téma sem ugyanazt jelenti ma, mint huszonöt évvel ezelőtt. Akkor a téma ötlet volt, finom és elmés szerkezet, amelyre strófákat lehetett felakasztani. A témák vándoroltak, kézről-kézre jártak, a költők elírták egymás elől a verseket. Ma, amikor a kultúra állítólag a kollektivizmus felé halad, a téma magántulajdon, másra át nem ruházható, sőt más számára teljesen értéktelen. A költőnek ma egyebe sincs, mint a témája, minden verskötetnek ez lehetne a címe: Változatok egy téma körül.

*

Nem klasszikus költőraj, legalább is e pillanatban még nem az. Az osztályrészül jutott mondanivaló alvajáró üldözése nem azonos a mű tiszteletével, de nincs nagyon messze tőle. Sárközi György és Szabó Lőrinc néhány versében zavartalanul gyönyörködtem, de a remekművek nagy kivirágzására úgy érzem, még várnunk kell. Nemzedéket, harcos sereget nem látok, de annál jóval többet: néhány elsőrangú költőt, akik sokkal érettebbek, sokkal önállóbbak, semhogy valaha is visszatérhetnének a nemzedék olvasztókemencéjébe. Úgy érzem, ezek a költők, akik megszabadultak minden korszerű nyegleségtől, akik magyarok és hazaiak anélkül, hogy hagyománytisztelők vagy epigonok volnának, meg fogják teremteni a magyar költészet autonómiáját, amely konvulziók és földrengések nélkül lépést fog tartani tágabb hazánkkal, Európával.