Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Kassák Lajos: A lányok játszanak

A katonák már háromszor vonultak át seregesen a falun. Olyanok voltak ezek az idők, mint a bibliai sáskajárás ideje. Rémületes hirek előzték meg a seregek érkezését és sírás, jajgatás hangzott fel a nyomukban. Először néhány lovas érkezett, mindannyiszor kora hajnalban tüntek fel a falu határában, aztán a gyalogosok lépkedtek elő a reggelből, szürkészöld ruhájukban csakugyan olyanok voltak, mint valami roppant sáskarajok s aztán a gépfegyvereket cepelő lovak, az ágyúk légiója, a szerelvényes kocsik s végül a mozgó-konyhák következtek, hordószerű kondéraikkal és bemocskolt gulyáságyúikkal. Harmadik esztendeje dühöngött a háború s ennek a tót falucskának a lakóit háromszor sarcolták meg, háromszor feszítették fel őket a nyomoruságok és megaláztatások keresztjére. A fegyvert bíró vagy egyéb hadimunkálatokra alkalmas férfiakat már régen kiválogatták közülük s akik otthon maradtak: öregek, gyerekek és az asszony-népség, azokat alig is vették emberszámba az átvonuló seregek. Egyedül az asszonyoknak volt némi értékük. A sáros, lerongyolódott, beszőrösödött katonák miután jóllaktak a falu eleségéből, jóllakottan megéheztek a bujkáló soványka asszonyokra is.

A szakácsok kihajtották az apró, foltos szőrű teheneket az istállókból, puskaszuronnyal agyonszurkálták őket, aztán hatalmas edényeikben hozzákezdtek az ételek főzéséhez. Jó szívük volt a katonáknak, mert a parasztokat is meghívták a falatozáshoz. Mindenkinek elő kellett másznia a viskókból, valamelyik zászlós, vagy őrmester beszédet tartott hozzájuk s úgy behálózták őket, mint ahogyan a pók behálózza az áldozatul esett legyeket. «A haza», - mondták nekik - «a nemzet sorsa a ti vállatokon nyugszik». És így tovább. Mindenféle érthető és érthetetlen szavakat kiabáltak feléjük s a parasztok az egészből csak annyit fogtak fel, hogy ezek a szavak nem kérnek tőlük valamit, hanem ravaszul és könyörtelenül rájuk parancsolnak. Az első alkalommal egy öreg a zászlós elé lépett és alázatosan megszólalt:

- Nem egészen értjük meg azt, amit a tiszt úr beszél nekünk, de hiszen nem is akadékoskodunk emiatt. Arra lennénk csak kíváncsiak, mért hajtották ki a tehenkéinket az istállókból. Nincsen nekünk semmink ezeken a jószágokon kívül.

Valaki még azt mondta:

- Miből éljünk, ha mindenünket elviszitek?

Szürke őszutói nap volt. A tömeg idegesen mozgolódott az agyagos, megpuhult földön, a gyerekek szenvedtek a nedves hidegtől s itt is, ott is keservesen felsírtak.

- Hát ne éljetek! - csapott vissza a zászlós hangja nyersen és kíméletlenül. - Éppen miattatok döglődünk ebben a pokolban s most még ti kezditek a morgást.

Alig lehetett idősebb ez az ember húsz-huszonkét évesnél és úgy állt a megriadt parasztok előtt, mint valami cirkuszi idomító a nyugtalankodó állatai előtt. Korbács vagy hajlékony vesszőféle volt a kezében, megsuhintotta a levegőben s visított a hangja, mintha durva szakítással vásznat hasítanának ketté.

- Ha nem akartok enni, akkor eriggyetek a pokolba, - mondta a zászlós. - Megkaptátok a cédulákat a tehenekért, mit akartok még?

Az emberek tudták, hogy a kiosztott cédulák egy pléhgombot sem érnek. Náluk most rekvirálnak először a katonák, de a rossz hírük már előbb befutott a faluba, meghajolnak hát előttük, odanyúlnak a főtt eledelért s aztán elsompolyognak. Mit kezdjenek és hogyan kezdjék? Nincsen, aki szólna helyettük s aki egy lépéssel előbbre lökné őket. A puha föld marasztalja a lábukat s a terhes ég, mintha rájuk akarna szakadni.

A katonák átvonultak a falun, szennyet és szomorúságot hagytak maguk mögött. Az emberek elbúsultak a tehetetlenségükben, az asszonyok pedig riadozva emlékeztek a sötét őszutói éjszakára.

Akadtak olyan asszonyok is, akik távol az emberüktől, mintha csoda történt volna velük, hasasodni kezdtek s kilenc hónap mulva megszülték a gyereküket.

Micsoda gyerekek voltak ezek és micsoda szörnyűség volt ez az egész történet!

Aztán megint átvonult a falun egy sereg katona.

Ha valami vadállatok menedéke, valami erdőrész állt volna a falu helyén, akkor a lakói bizonyára világgá szaladtak volna a katonák elől. A parasztok a helyükön maradtak és nézték, hogyan gázolnak át a földjeiken és hogyan hajtják ki teheneiket az istállókból. Az asszonyok se bujtak a föld alá és nem változtak át megfoghatatlan levegővé.

A katonák megint elvonultak s a parasztok megfeszített erővel nekivetették magukat a munkának. A tavaszi szántás idejében voltak s akinek nem maradt igavonó tehene, az maga állt oda az eke elé, asszony és ember mint a barom túrta a földet. Ezen a dombos, északi vidéken kemény és meszes a föld és se imádsággal, se sírással nem lehet megpuhítani. Erő kell a munkához, embertelen szívósság és végtelen igénytelenség. S valami jóságos vakság, az ökrök szomorú tekintete s az énekes madarak kedve.

A tél elaltatja ezeket az embereket, de a tavasz ébren tartja őket kenyéren és vízen is. Szakadatlanul dolgoznak s az ajkukon mégis kifakad a dal. Az öregek morgolóznak, a gyerekek vihorásznak és a lányok énekelnek. Emlékeznek a katonákra, de nem tartják őket ördögöknek, az ő szemükben legények a katonák s úgy élnek az emlékezetükben, olyan közel a szívükhöz, mintha valami láthatatlan szállal össze lennének csomózva. Esténként, ha hazafelé tartanak a munkából, beszélgetnek róluk és éjszaka álmodnak felőlük.

Ezüstveretű csillagok ragyognak a fejük fölött.

Ezüstlevelű fák remegnek a tavaszi szélben, mint akik gerjedelembe estek.

S nem messze a hegygerincek alatt ugatnak az orosz ágyúk. Mert háború van. Úgy hallatszik, hogy az egész bolond világ összegabalyodott. Katonák kergetik egymást és katonák menekülnek egymás elől hegyeken és völgyeken át. Így tudják ezt a lányok, így súgta a fülükbe a szél és így mosta eléjük az eső. A falu parasztjain kívül más emberfiával nem is érintkeznek ők most ezen a világon. Ezért maradtak olyan szép emlékeik a katonák után, elhagyatottan és nyomorúságosan is ezért olyan könnyű a kedvük.

Akkor sem riadtak meg komolyabban, mikor a katonák harmadszor is meglátogatták a falut.

Elvitték azt, amire ráakadtak, futottak a lányok és asszonyok után s akiket utolértek, azokat legázolták, mint valami masinák. Aztán ez a sereg is tovább húzódott.

- Milyen öregek és milyen rongyosak voltak - beszélték egymás között a lányok, hogy a veszedelmek elvonultak fölöttük. - Hány esztendeig élnek a katonák?

Butaságokat fecsegtek össze-vissza.

A hegyek felől pedig egyre erősebben és közelebbről dörögtek az ágyúk.

De ezt is meg lehet szokni. Annak az embernek, akinek az élete tele van bajjal, a szempillája se rebben meg az ilyen furcsaságoktól. Hajnalban felkel, hogy dologhoz lásson s este lefekszik, hogy holnapra teljében legyen az erejének. Ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy a világ többi dolga a sötétben maradjon előtte.

Az egyik nap úgy múlik el, mint a másik. Legfeljebb, ha valaki kidül a sorból, beledöglik a nyavalyákba, avagy lőtt vagy szúrt sebbel holtak találnak rá a határban. Az utóbbi időben már ilyesmi sem ritkaság a környéken.

Hlavicska Pavel volt az első keresztüllőtt ember, akit holtan találtak a mezőkön. Nyolcvanéves öreg ember volt, görbe mogyorófa bottal, fehér szűrben, hajadonfőtt indult el a szomszéd faluba s aztán napok multán holtan találtak rá a kiszikkadt árokban. Érthetetlen történet. A halottat bevitték a faluba s a parasztok úgy állták körül bambán s meggyávultan, mintha a végítélet közeledését éreznék. Senki nem tudta megmagyarázni, hogy milyen rejtett erők emésztették el az öreget.

Nemsokára egy asszony következett a sorban. Letépték a ruháját és összeszurkálták a testét. Alig lehetett ráismerni a menyecskére, aki míg élt, otthonos volt a paróchián és a szomszéd faluba is be szokott járni az özvegy patikushoz. Most holtan szedték fel a földről és elásták a temető oldalában.

Valahonnan a kiismerhetetlen sötétségből előszivárogtak a hirek, hogy mindezeket a szörnyűségeket a katonák követik el a falu ellen. Az öregek úgy tettek, mintha felfognák a dolgok értelmét, hideglelős félelem vett erőt az asszonyokon, egyedül a lányok maradtak meg olyanoknak, amilyenek ezelőtt voltak. Megborzongtak a kegyetlen hirektől, de azért nem tudtak egészen lecsendesedni. Az ő életük túlcsapott a félelem korlátain, elfelejtették a halottakat, énekeltek munka közben, megálltak beszélgetni a házak előtt és felnevettek, hogy a hangjuk végiglobogott a falu utcáján, mint valami vörös pántlika.

Incselkedő kíváncsisággal kérdezték egymástól:

- A katonák?

- Hónapok óta egyetlen szálat se láttunk belőlük.

Úgy vélték, hogy az öregek beszéde nem egyéb üres mendemondánál. Így okoskodtak, pedig ha jól meggondolnák, emlékezhetnének rá, hogy a katonák csakugyan nem maradtak el a falu környékéről. Nem járnak seregesen, úgy, mint ezelőtt, de itt-ott felbukkan három-négy szuronyos ember s aztán megint eltűnnek, mintha a föld nyelné el őket. A farkasok szoktak így ólálkodni télen a falvak körül. De a lányok nem emlékeznek a veszedelmekre. A farkasok még nem támadták meg őket s a katonákkal sem akadt semmi különösebb dolguk. Olyanok ők, mint az egészséges fiatal fák vagy az egészséges fiatal állatok. Amit nem a saját bőrükön próbálnak ki, annak fel sem fogják az értelmét. Élnek a térben és időben, tragikus megrázkódtatások nélkül.

Valahol dörögnek az ágyúk, egymást gyilkolják a katonák, de ez a táj mégis nyugodalmasan terül szét a tekintet előtt, alszik a mélységes csöndben, nyers, zöld fű nő ki a testéből, madarak röpülnek fölötte s nappal az arany nap, éjjel a hideg csillagok ragyognak rá. Ha valaki fönt áll a dombon, akkor beláthatja az egész vidéket. A gabonaföldek és csillogó mezőségek úgy hevernek egymás mellett, mint a geometrikus ábrák. A dombok hullámosan fölemelkednek s a levegő tele van az olajos fenyők szagával.

- Ja-ha-ha-ha! - kiáltják a lányok kiáradó örömmel. - Ja-ha-ha-ha!

A hosszú, szürke hétköznapok után várják, hogy elkövetkezzen a vasárnap. Ez az ő igazi napjuk. Alig reggeledik, mikor elkezdik a megmaradt jószág etetését, aztán hozzálátnak a maguk megtakarításához, tarkababos kartonnal cserélik fel a lerongyolódott gunyákat, szalagot fonnak a szőke hajukba s a homályos tükör előtt átváltoznak drága mézeskalács-figurákká.

He nem lenne háború, most várnának rájuk a legények, elkisérnék őket a templomba s a nagy téren úgy kóvályognának a szemeik előtt, mint a kényeskedő paripák. De ki tudja hol, merre járnak most a legények? Hiszen a fiatalabb lányok nem is igen ismerik őket. Ők még süldők voltak, mikor azok elvonultak. Csak hallomásból tudnak róluk egyet-mást. Az idősebbek emlékeznek rájuk kesernyés jókedvükben. No meg az a néhány hazalátogató katona, akik elöregedtek és lekoptak a háborúban. De ezekre igazán nem érdemes gondolni a fiataloknak. Egész világ választja el őket egymástól. Úgy néznek ezek a hazatévedt katonák, mintha gyászposztó takarná a szemük fényét s úgy nyúlnak hozzá a lányokhoz, mintha elevenen föl akarnák falni őket. Ezek már csak az öregebbeknek való emberek. Ők, a fiatalabb lányok jól megvannak egymás között is. Úgy összeszoktak, mint ezelőtt a lányok a legényekkel. Együtt járnak, együtt dolgoznak, esténként szorosan egymás oldalánál üldögélnek s vasárnap együtt mennek ki a mezőre, a dombok tetejére viháncolni.

- Ne bomoljatok - mondják nekik az öregek. - Ne veszítsétek el az eszeteket.

A lányok átnyúltak egymás derekán vagy átkarolták a szomszéduk nyakát és gondtalanul kikószáltak a határba. Elszabadultak a súlyos tekintetek alól, igazán fiatalok voltak, jól érezték magukat a nyári mezőkön. Semmi különösebbre nem gondoltak, csak a vérük kergetődzött velük. Mögöttük maradt az egész heti munka fáradtsága, a gyarló okoskodások és a legyilkolt halottak emléke. Fehér és tarka ünneplőbe öltöztek, vörösbőrű, nehéz kezeikkel könnyen handabandáztak a levegőben s a fél világ vagyonáért nem adták volna a pillanat örömeit.

Így volt ez minden vasárnap.

Mit nekik a nyomorúság és a háború!

Úgy érezték, ők már túl vannak az árok másik partján, őket semmi különösebb nem érheti. És mégis! Egy napon megkondult a láthatatlan harang a fejük fölött s ezen a napon kevesebben tértek meg közülük a faluba, mint ahányan onnan elindultak.

Szép nap volt ez, Isten kegyelméből való nyári délután. A délelőtti mise után s a nehéz ebéddel a gyomrukban csapatosan indultak el a kocsiút közepén. Törpe fácskák jöttek velük szemben az út két oldalán s lassan mögéjük masíroztak, egyszer egy szürke nyúl baktatott el keresztben a szemük előtt s aztán odaértek a fahídhoz, ami egy döglött árok fölött hevert rozoga cölöpökön. Ez volt az első stáció. Ez alatt a híd alatt találták meg annakidején a halálraszurkált asszonyt. A lányok megálltak, emlékeztek, de ugyanúgy, mint máskor, most sem értettek meg semmit a történetből. Az öregek azt suttogták, hogy a katonák ölték meg az asszonyt, de a lányok meg vannak győződve róla, hogy mindez csak üres szóbeszéd. Ezért is az emlékek hamar kiszállnak belőlük, ragyognak az eleven szemeik s a hangjuk vidáman repül szét a levegőben.

- Föl a dombra! - kiáltja egyikük, egy szép, melles fiatal csikó. Fehér blúz és vörösbabos szoknya van rajta s már nyargal is föl a magaslatra, mintha csakugyan is lány, hanem igazi csikó lenne.

A többiek utána.

Fönt a dombon nagy körbe térdelnek, ülepüket ráeresztik a két lábuk sarkára és hozzákészülődnek a bolond vasárnapi játékhoz. Előveszik a fehér, kihímzett zsebkendőjüket és ujjongó kedvvel meglobogtatják a levegőben. Csönd van körülöttük s a határ messziről visszhangzik.

A dombtól nyugatra egy kis fenyőerdő zöldül s idáig érezni a nedves, illatozó szagát.

A lányok valami nótába kezdenek. A visszhang az erdőcskéből jön elő, mintha ottbent a mérgeszöld fák között ismeretlen társaik élnének a játszó lányoknak. De ezt csak a képzelet gondolja el így. Ki és miért bujkálna a sűrűségben, emberemlékezet óta, anélkül, hogy egyszer is megmutatná magát. A lányok már nem egyszer jártak bent az erdőben, eső után szedtek benne gombát, zsákszámra összegyüjtötték a lehullott tűleveleket és az elszáradt bogyókat, kergettek benne mókust, de idegen emberrel még soha sem találkoztak össze az ismerős fák között. Ismerték ők ezeket a fákat már gyerekkoruk óta és jóban voltak velük, mint a termő földdel és a melegítő napocskával.

A lányok most szájukba fogták a zsebkendők csücskét és tenyerükkel tapsikolni kezdtek. Vidám, együtemű zajongás volt ez s egészen belerészegültek a játékba.

Az egyikük most felállt, kilépett a kör közepére és táncolni kezdett arra a nótára, amit a többiek énekeltek és a tenyereikkel kitapsoltak. Az a lány táncol, akinek fehér a bluza és vörösbabos a szoknyája. Föl-le ugrándozik, aztán gyorsan megpereg, mint a forgó szél s a fehér hímzett zsebkendője lobog a feje körül, akár egy patyolattiszta zászlócska.

Hirtelen, mintha tűz gyulladt volna ki fölöttük.

Egyikük most a körben térdeplők közül hangosan fölsikoltott s a két előrenyújtott karjával az erdőcske felé mutogat.

- Jézusatyám! - kiáltotta. - Én Istenem!

Három katona rohan a domb irányában az erdő felől. Három szürke alak, kezükben előretartott fegyverekkel. Először úgy tünt a lányoknak, mintha az erdőcskéből előbukkant katonák valami veszedelem elől menekülnének éppen errefelé, őfeléjük. De csak egy pillanatra öntötte el őket ez az érzés, aztán egyszerre megvilágosodott az értelmük s már tudták, nem a katonákat, hanem őket fenyegeti valami irtózatos veszedelem. Pillanatok alatt öregekké és okosakká lettek.

A megszokott fenyőillatokon át megérezték a katonák idegen szagát s a meleg napsütésben az acélszuronyok hidegségét. Szinte megfagyott bennük a vér, lendülő mozdulataik lecsüggedtek s a szemeik elborultan meredtek a futó katonák felé.

S most látják, hogy azok szétugranak, külön-külön rohannak tovább, mintha egyszer három oldalról akarnák körülzárni az ő mozdulatlan csoportjukat. Már nemcsak hallják, de meg is értik az ordítozó káromkodásukat.

A térdelő lányok a térdeiken maradtak s aki az előbb még esztelen tánccal pergett a középen, meredten áll egyazon helyben. A zsebkendő kihullott a fogai közül, az ajkai fehérebbek, mint a halottaké s csak áll és bámul a katonák irányába.

Az egyik már ott áll előtte és hangosan liheg a rohanástól. Vastag szemöldökű, beszőrösödött állú ember.

- Hát rajta kaptunk benneteket! - ordítja elvadultan s a szőrös szája kinyilik és becsukódik, mint valami barlang.

A lányok fölemelkednek a játékos térdelésből s még távolabb húzódnak attól, aki a középen áll. Vakság vagy káprázat van a szemükben? A három katona egyszerre beszél, nem is beszélnek, mintha lapáttal hánynák ki magukból a borzalmasan ocsmány szavakat. Aki legközelebb áll hozzájuk, annak egy csillag van a gallérján s egy fényes medalion fityeg a mellén, a jobb kezében revolvert tart s azzal fenyegetődzik, mintha sorban keresztül akarná lődözni a lányokat. Most odafordul a másik két társához és azt mondja nekik:

- Ez már a harmadik eset, hogy kémkedésen kapjuk őket. Az egész falut ki kellene írtani.

A lányok ebben a pillanatban az agyonlőtt öregre és az agyonszurkált asszonyra emlékeztek. Milyen tiszta, derüs fölöttük az ég s őket milyen sötét sejtelmek remegtetik az egész testükben. A középen álló sikoltva tiltakozik. Pontosan nem is érti a katonák vádját, idegeivel érzi fel a pillanatok jelentőségét.

- Mit kaptatok a muszkáktól azért, hogy integettetek a zsebkendőkkel? - kérdezte a csillagos katona.

- Nem integettünk! Dehogy is integettünk! - sírták a lányok egyszerre. - Vasárnap délután van, hát kijöttünk játszani a dombra.

A katona nyugodt eltökéltséggel felelte:

- Aki az ellenségnek kémkedik, az meghal.

- Mit akartok velem?! - sikoltotta a lány s a két mezitelen karját, mintha támadás ellen védekezne, maga elé nyújtotta. - Emberek! - sikoltotta újra. - Emberek!

A katona is előre nyújtotta a jobb karját, amelyikben a revolvert tartotta és egy gyönge újjnyomással elsütötte a fegyvert.

A lány némán még állva maradt egy pillanatig, a homlokán kibuggyant a vér s az egész arcát elöntötte. Még egyszer halkan, elnyujtottan felnyöszörgött s aztán fásult, egyenes vonalban elvágódott.

A többiek halálrémülettel menekültek. Vakon le a dombról. Röpültek, mint a fehér tavaszi libák s úgy vonyítottak, mint a csapdába esett farkasok.

Még néhány lövés hangzott el mögöttük, még ketten elbuktak a fűben, de a többiek lélekvesztetten rohantak.

A három katona egy ideig még ott álldogált a dombháton, aztán ők is megindultak. Ellenkező irányban, vissza az erdőcske felé.

Lassan alkonyodott, a zöld fenyők felnyúltak egészen az égig s a sötét árnyékukat ráfektették a megrémült falura.

Valahol fönt, a sötétségen túl, ragyogtak a csillagok.

Az emberek nem gyújtottak világot.

Éjfél lehetett, mikor az egész napi némaság után a hegyek aljában megint megszólaltak az oroszok ágyúi.

A parasztok még mindig ébren voltak s úgy érezték, hogy valami gonosz erők szakadatlanul mozgatják alattuk a földet.