Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
Míg a sírás munkája lefoglalta, gondolat nélkül roskadt össze, de ha megszünt a test fizikai rohama s gondolatai támadtak, akkor szörnyű volt, akkor a lelke sajgott.
Szaggatott képekben végigélte a multját, összevissza ugráltak emlékei s egymást kergették, egymásba kapaszkodtak, hogy az utat keresse, hogy jutott ide. Mint egy labirintusban, jajgatva futkosott élete kanyargói közt és nem tudott eligazodni, nem látta az egyenes utat.
- Az én uram, az én uram... - mondta egyre magában, míg csak bele nem fájult a szíve ebbe a szóba: az én uram... Mért ura és ki ez az ember és ki az, aki neki ura... Nem akarta... Hiszen egy összetört kis lányka volt, akinek soha semmi akarata nem volt még az életben, neki mindig csak parancsoltak, tizennyolcéves mult csak, mikor az anyja azt mondta, hogy: Bertalan... Hogy megijedt, még most is ott van az ijedtség az ereiben, az idegeiben... Hogy lehet az? Egyik legszegényebb legény volt a faluban... igaz, a leghíresebb legény, akinek tetteivel mindig tele volt a kis falu világa... de mégis egy parasztgyerek, akit ismert kicsi kora óta; mikor még a nagyapa élt, őt a térdén ringatta s azt dudorászta:
- Odakinn van Bertalan, ha rosz leszel, hozzá adlak feleségül.
Fogalom volt, hogy az egyházfi fia, Bertalan a legnagyobb büntetés volna egy ilyen kis úrilány számára... Már Bertalan akkor is olyan mozgékony fiú volt, akit észre kellett venni, már árvafiú volt, aki kezdett nagyoskodni s kihívta maga ellen még a nagyapa figyelmét is:
- Odakinn van Bertalan, ha rosz leszel, hozzá adlak feleségül.
Megrázkódott: a nagyapa ha élt volna, ő soha nem lett volna a Bertalan felsége... Mért hozták őt el a rokonoktól, a Nyírségről, volt ott, aki oly édes szépeket mondott, aki úgy nézett rá, olyan álmodozva, olyan igen, olyan szerelemmel... De elhozták ide messzire s többet álmodni sem lehetett hogy valaha csak lássák is egymást... Ide meghívni? Inkább a halált... Lássa, hogy surolja fel, hogy tapasztja a földes ház sarát...
Jaj istenem... hiszen elfogadta, már erről kár ábrándozni, elfogadta és megszokta és tetszett is neki, anyja tanácsára észrevette a Bertalan nagyszerűségét; mikor hozzájárt lánykorában, egyszer azt mondja, ősz volt, már a szilva mulóban volt:
- Ejnye, de jó volna egy kis szilvát enni fájáról.
Bertalan elment s nemsokára egy fiatal szilvafát hozott. Kivágta derékben s hozta a vállán, az erős kis ember s nevetve tette le előtte s úgy ette a szilvát a fájáról... Ki tudott ilyeneket csinálni?... Tetszett neki, hogy egyetlen és páratlan és sem a faluban, se másutt senki nem hasonlít ehhez a kis legényhez... Olyan volt mindig mint egy kis hős... És most csaló lett...
Összerázkódott:
- Csaló, csaló, csaló...
Az ő ura...
Hogy nevelték őt, milyen szentség volt ő előtte, az ő lelkében az a szó, hogy «az én uram»... És ez az ember felrobbantotta a gépet és megszökött... s talán holnap jönnek érte... csendőrök... Leborult a saját ölébe és új s új zokogási roham tört ki rajta...
De halkan sírt, nesztelenül, hogy fel ne riadjon az ő ura, szegény, fáradt, és félt is, mert úgy aludt, ébren, a legkisebb neszre is felugorva máskor... Most mégis csak összetört, hogy nem hallja meg az ő zokogását, s jó, hogy fel nem ébred, mert mi lenne abból, ráripakodna, hogy mit bőg... vagy más ilyen durvaságot... Jaj de félt, iszonyodott a durvaságaitól, a csunya nyelvétől, az erőszakos akaratától, amivel egy pillanat alatt el tudta mindig hallgattatni, mint egy ijedt gyermeket...
- A pénz átka... - folyton ilyenek jártak az eszében, - a pénz átka, - mondta magában számtalanszor, míg csak fel nem ocsudott, ahogy a papok predikációban szokták mondani: elfordul az istentől... és az ördög szolgálatába szegődött... Mert igaz is: soha otthon, míg apja élt a beregi faluban, ahol gyermekkorát töltötte az apai hajlékban, soha náluk, soha pénzről szó nem volt. Lehet, hogy csak ők, a gyerekek nem hallották, bizonyára akkor is szükség volt a pénzre, néha hallotta ijedten, hogy a parasztok nem akarják fizetni a papbért... úgy csodálkozott rajta s úgy fogta fel, hogy istentelenné lettek az emberek, megérthetetlen volt, hogy nem akarják fizetni a papnak a bért, mikor apja valósággal szent volt, soha a gazdaságra nem gondolt, csak ült a bibliotékájában és írt, vagy tanult, gyöngyírásával egész kosár papír maradt teleróva... ilyen embernek nem fizetni a papbért... s kis szíve már akkor elfordult attól a néptől, amelyik ellenséges volt s nem fizetett s neki azok közül kellett férjet és urat, parancsolót találni, aki szemben állott velük, az ő apjával, nagyapjával, az ő családjával, az egész életükkel: mert Bertalan, aki olyan könnyelmű volt, oly szívesen fizetett áldomást mindenkinek, ezt örökölte s magával hozta, ő sem szeretett papbért fizetni a mostani papnak, neki a gyenge és eltiport asszonynak kell csöndesen, könyörögve közbenjárni, hogy fizesse már meg s mindig reszketett, ha az egyházfi közeledett a kapu felé, mert mindig attól félt, hogy a papbérért jön s hiába volt a búza felhalmozva a kamarájukban, az ura úgy volt nevelve, hogy a papbérre sohase volt neki s ha már fizetett, akkor az ocsut adta... pedig szeretett a pappal együtt inni, duhajkodni, tudott a nyelvén, mert az is paraszteredetű s azon az istentelen nyelven beszélt, amin az ő ura...
Világok választották el őket egymástól. Imponált neki ez az ember, mert olyan volt, mint egy pompás kis vadállat s erős volt, vakmerő és kemény, a karja olyan volt, mint a márvány és teste fehér, mint a hó... gyönyörű volt s benne érzéki szerelem volt iránta, de most félt tőle... De mindennél jobban félt ettől az anyagi gondolkodástól, hogy minden csak a pénzre, a pénz gyűjtésére, a pénz harácsolására irányult benne, csak szerezni, csak gyűjteni: egy vallása volt, a pénz... Ez nem volt otthon, náluk az apák, a nagyapák világában, a pénz, az olyan volt, mint valami szükséges rosz, ami kell, de amit még emlegetni se kell, s itt bekerült egy olyan embernek a hatalma alá, aki semmiről sem tudott s nem akart gondolkozni, csak a pénzről... Hogy félt a legelső nagy vállalata idején, mikor egész tinócsordát vett s elhajtotta távoli vásárokra s eladta, egyenként s tömegben s hozta haza a tarisznya pénzt, azt úgy öntötte elébe, mint a malac elé a kukoricát, azt hitte ezzel örömet szerez neki; ő megerőltette magát s úgy tett, mintha örvendene, pedig a szíve fájt, hogy erre pazarolja az erejét, az idejét és soha nincs rá szíve, hogy velük megüljön, a gyerekeivel, alig végzett egy munkával már másikon, még félelmesebben, még jövedelmezőbben törte a fejét...
Inkább lett volna a felesége egy szegény tanítónak, aki az iskolában ül és koldus nyomorban él, de szelíd és mesélő és tanít és gyermekek közt sürög forog... ezt ő is tudta volna, ebben ő is társ tudott volna lenni... De a pénz, a pénz, az megölte benne a fiatal örömöket s életét valósággal rabsággá tette, olyan bilincseket hordatott vele, amikre neki semmi szüksége nincs...
De most az öccsére gondolt, a kedves jó Samura, aki olyan bumfordi fiú volt, mindig sajnálta és féltette, hogy az életben elesik, mert tudatlan lelkében és hamis álmok után szalad... És Samu robbantotta fel a gépet... Samu... A Samu gondolata volt s ezt el is hiszi, mert az egy olyan ábrándozó, meseszerető fiú volt mindig, nem volt reális, azért került az is az ördög markába... Hát mért nem örökölte Samu azt, amit ő... persze, kicsi volt még, mikor apjuk meghalt s nagyon kivágyott a szegénységből és nagyon kívánta a gazdagságot... Pedig Samu, tudta, csak egyre vágyott mindig, pap lenni. Milyen jó pap lett volna belőle, szép, kövér fiatal pap volna már valahol, ha parókhiája lenne, milyen gondosan tudna készülni a prédikációkra s így kell neki eselni a bűn útján... Hiszen az egész gép históriát ő találta ki, ő hozta, ő támasztotta fel az urában a kapzsiságot, hogy vegyenek egy tüzes gépet... Már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, de ha ő keservesen valamit ellene szólt, letorkolták, az ura, meg az anyja... jaj.
Az anyja is, az édesanyja... Annak is minek kellett mindig csak a pénz után futni, mert azt tette... Hiszen maradt rájuk annyi, amiből megélhetett volna, mint más szegény özvegy papné, inkább ment volna be Patakra, vagy Debrecenbe, hogy diákot tartson s a gyerekeit iskoláztassa... de nem, itt akart, a legközelebbi úton akart pénzt keresni s nem sikerült, de a pénz vágya megfogta s nem tudott felszabadulni és nem tudott istennek tetsző életet élni... A saját édesanyját is el kell ítélnie, - mondta magában, - mert ő is benne volt a nagy tervezésekben, ő is csak arra az egyre nézett, a vagyonra és a gazdaságra s most biztosan szegény össze van törve és kétségbe van esve ott a másik szobában s nincs segítség. Az ördög kivetette a hálót és megfogta vele őket, mind benne vannak az ördög hálójában, ő is, még az ártatlan kis gyerekei is, mind az egész család, s viszi, viszi őket...
Nem, ő nem is bánja. Most legalább megtalálták, mi az. Hadd jöjjön a szegénység, csak visszakapja ezeknek az ő drága szerelmes embereinek, az urának s az anyjának a lelkét... Többet nem fognak ilyenféle harcokba kezdeni, meg fognak nyugodni... Valahogy majd csak lesz, attól nem fél, az ura erős és dolgozni szeret. Majd elkezdik előlről... s ő felemeli a szavát és síkraszáll az erényért és meg fog nekik bocsátani. Ki kell fizetni mindent és ha elvész is az egész életük eddigi eredménye, ha kapálni kell is járni, ha ő lesz is a cselédje és a szolgája a falunak, de tiszta lesz és tiszták maradnak. Most jól megmutatta az isten, hogy aki a rosz úton indul el, annak vissza kell fordulnia s nem a gazdagság az élet, hanem a szív békéje és a szeretet...
Ez hiányzott mindig: a csöndes béke és a csöndes szeretet. Mikor foglalkoztak ezek az ő életével? Kinek mondhatott ő el egyetlen gondolatot is, ami az ő szívében termett. Mindig csak a marhák után szaladni, csak testi munkát végezni, jobban kellett félteni a tyúkokat és csibéket, mint a gyermekeit. Ha már leült a gyerekei mellé, hogy tanítsa őket, már ott volt anyjának a kiáltó szava, hogy el ne felejtsen moslékot keverni, vagy főzni, mosni, takarítani, ami az ő beosztása volt, azzal foglalkozni... szegények vagyunk, hallotta, az után kell nézni, amiből élünk... Hát érdemes volt? most már be fogják látni, hogy nem volt érdemes és hogy az a helyes út, ahogy ő gondolta... Szeretni egymást, összehúzódni és megbujni, mint a madár egy kis fészken... Milyen forrón tudná ő szeretni mindnyájukat és erőt érzett magában, hogy megvígasztalja az ő megtévedett szegény urát, a csalót, s még az öcssét is, a robbantót...
Megacélosodott és megerősödött ezekben a megtisztító gondolatokban s már megvirradt s nem tudta hogy... Úgy tünt fel neki, mintha az isten ereje és irgalma szállotta volna meg s úgy ébredt a reggelre, mintha valami tisztaságos lelki fürdőben nyerte volna vissza az erejét és istenben vetett hitét.
Meghallotta, hogy anyja már ébren van, már kintről hallotta a mozgását. Bizonyára a tehenet látta el, mint szokta, mióta az ura nem volt itthon.
Ő is talpra ugrott, hogy hozzá fogjon a napi munkájához, mert az állatokról gondoskodni kell.
Szegény állatok. Azok az ő kezéből várják az életet, nem lehet őket elhanyagolni, ment tehát és elővette a kukoricás kosarat s magot szórt a baromfinak a ház előtt.
A tyúkok és csibék nagy örömrivalgással repesték körül s ő fájó megtört szívvel és kisírt szemmel nézett rájuk: ezek bíznak, milyen jó ezeknek... milyen jó annak, akinek nincs más dolga, csak elfogadni az adományt és karicsálással köszönni meg azt...