Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
A malmot darabokban szedték ki a harmadik határban, a jégzajlásból. Úgy hordták haza tüzelőfának, amit lehetett belőle.
A temetés is megvolt. Bertalan nyugtalan volt, neki menni kell vissza Pestre. A gép miatt.
Judit már fent volt. Már jött, ment, gyorsan tért magához. Csak az álmai voltak rettenetesek. Folyton az anyjokával álmodott és úgy érezte, hogy az szemrehányást tesz neki valamiért, ami elfelejtett. Már nem mert aludni.
Mikor elkövetkezett, hogy Bertalan el akart menni, az ura kis össze jött valamiért.
Ahogy Judit a fiút meglátta, úgy járt, mint a mesében a királylány, aki elfeledett szerelmesét felismeri, mikor megpillantja. Felsikoltott.
- Bertalan.
- No?
- Anyád üzenetét kell megmondanom... Akkor abban a rettenetes percben valamit mondott: gondolj a kis öcsédre is!...
- Mit gondoljak rá. Van apja. Gondoljon rá az apja.
- Igen, de az is öreg ember és semmi sincs ráiratva a fiúra.
- Ráiratva?
- Igen és addig innen el nem mégy se Pestre, se másuvá, míg ezt meg nem teszed. Rá kell iratni, ami az övé.
Soha még nem látták Juditot a családban ilyen erősnek és parancsolónak.
- Nem akarom én ellopni, ami az övé.
- Te elmégy, aki elmegy, ki tudja, visszajön-e... Addig el nem eresztelek, míg ez meg nem történt.
Oly makacs volt, olyan féktelen és igazságos, hogy nem lehetett neki ellentmondani.
Bertalan sok vonakodás után aztán nagy káromkodások közt szekérre ült, magával vitte az írásokat és elhajtatott a városba az ügyvédhez és megcsinálta a felesége akaratát. Az öt hold földet, amit apjáról örökölt és az új házat ráíratta a féltestvérére.
Akkor Judit megnyugodott, olyan boldog volt, életének első boldogsága ebben a harcos világban. Azon az éjjelen anyósával álmodott s az öreg asszony összecsókolta, de mire ő is megcsókolta volna, felébredt. Hiába akart újra elaludni, s hiába aludt el máskor, soha többet nem álmodott vele s nem érezte többet az ölelő karok szorítását.
De mikor megnyugodott, újra csak azt súgta maga elé:
- De hát az én gyermekeimről ki fog gondoskodni?
Bertalan mérgesen rivallt rá:
- Én még élek...
- Igen...
S aztán Bertalan elutazott és ők úgy maradtak, mint az árvák.
Jaj, nehéz idők voltak.
Az özvegy papné már fáradt volt, hogy újra kezdje az özvegyi gazdálkodást, pedig neki kellett gondoskodni a munkáról. Szerencsére Bertalan felébe adta ki a földeket, csak épen meg kellett állapítani, hogy hova mit vessenek. Ebben Bertalan is segített, a messzi távolból levélben rendelkezett, hogy mit ültessenek a paprétjén, mit vessenek a kifagyott búza helyett... Jött a koplalás, kaszálás, mind rájuk maradt.
Nem tart soká. Nem baj. Majd elkészül a tüzesgép s jön a gazda haza. A gyerekek édesek voltak, egészségesek is voltak, csak a pici sírt sokat, rosz tejet szopott. Kis mérges gyerek lett. Anyja sokat búsult: mi lesz ebből, ha megnő... «Rosz időben születtél, kisfiam, - mizserált neki, mikor senki se hallotta, - rosz időben nevelkedtél anyádnak szíve alatt, roszul tápláltalak, hűtlen, rosz anyád voltam, nem rád gondoltam, hanem másra kellett gondolni, ami elrontja még a te kis életedet...»
S aztán egyszerre csak az az ijesztő levél jött, hogy nem hozzák haza a tüzesgépet. «Kicsi annak a mi határunk, - írta Bertalan, - visszük a gépet az Alföldre. Kúnhegyesi gazdákkal szerződtem, egynek-egynek van annyija, mint a mi kis falunk minden határostul együtt. Bizony, anyám, el se tudja gondolni, micsoda egy gép ez. Nagy dolog.»
Beletörődtek.
A napok teltek. A nagyobbik gyerek már tavaszon iskolába ment, hadd szokjon a tanuláshoz s anyja már minden betűre megtanította. Minden szabad idejét velük töltötte, sietett vele, mintha nem lenne elég ideje... A két gyerek már keveset játszott a napon a ház mögött, lovaskodva, paposkodva, már tanulásra fogta az anyja, mint fiatal süldőt, akit hamar vesznek hízóba. A nagyobbiknak a kis kezét fogja a palatáblán s a középső is csak ott lógott rajta, a kicsi az ölében nyügösködött, zavarta a munkácskát:
- Kisfiam, - gügyögött neki az anyácska, - meg se ismered az apádat, ha megjön...
Augusztusban egy vasárnap épen az aratási úrvacsoráról jöttek haza, mikor fiakker állott meg a ház előtt. Fiakker még sose volt a faluban, hamar az egész falu népe összecsődült megbámulni, mi az. Két úriember szállott ki belőle, futott a hír, két zsidó fiskális.
A Bertalan feleségét keresték.
Judit halálra váltan s oly fehéren állott meg előttük, mintha halálos ítéletet hoznának.
Az ügyvédek hidegek voltak, ridegek és kegyetlenek.
- A kunhegyesi határban felrobbant a gép.
A két asszony összeomlott s félájultan hullottak a székre.
- A kegyed urát elfogták a csendőrök, vasra verték s csak akkor szabadulhat meg, ha a felesége s az anyósa aláírják a váltókat.
Kiraktak az asztalra egy csomó váltót. Ők iszonyodva nézték rajtuk a Bertalan betűit, ezeket az érdes, kapkodva odafirkantott szeretett betűket. Jól ismerték, így senki se írt más a világon.
Hogyne írnák azonnal alá, ha csak ennyi kell. Csak a kezük ne reszketne annyira. Tintát kidöntötték, tollat eltörték, míg végre ott volt valamennyin a nevük. Első oldalon a férje neve alá Judit írta oda parányi gyermekbetűit s a hátulsó oldalon a tiszteletes asszony rótta nagy öreges komoly vonásait.
Ennél többet a zsidók se kértek. Visszaültek a fiakkerbe s mentek. Elmentek.
A két asszony meg volt nyugodva, hogy mindent elrendeztek, de Bertalan; Bertalan és Samu és a gép, és a kunhegyesi határ... és a remények... és a csendőrök... és a rettenetes hír... és minden iszonyú, amit csak asszonyi ésszel el tudtak gondolni.
Éjfélkor zörgetik az ablakot:
- Nyissátok ki.
Megérkezett Bertalan.
Porosan jött be, vidáman köszönt rájuk, de rögtön látta, hogy itt rémülettel nézik:
- Maguknak mi baja anyám?
Már a két asszony érezte, hogy valami bajt csináltak.
Aztán nagy huzavonára elmondták a mai vendégeket s hogy aláírták a váltókat.
Bertalan halálsápadt lett s egy pillanat alatt összeesett.
- Hát akkor mindennek vége, - mondta.
- Minek vége?
- Mindennek. Még az istenségnek is. A teremtésit, hogy merték ezt csinálni?
- De fiam, azt mondták, csendőrkézbe vagy.
- Látták maguk azokat a csendőröket?
S ököllel verte az asztalt. Hogy nála nélkül így be hagyták csapni magukat.
Soká ültek így együtt szótalanul. A gyerekek felébredtek. Odamásztak az apjuk ölébe. De a lerázta őket magáról.
- Feküdjetek le.
Judit ijedten fektette vissza a kicsiket, aztán kiment a konyhába. Sírni sem tudott a rémülettől. Valami vacsorát csinált az urának. A füst a szemébe vágott, míg fujta a tüzet, attól lett aztán nedves a szeme.
Mikor behozta a rántottát, az ura hozzá se nyult.
Ők újra meg újra elmondták, ami történt. A rémületet, a szörnyűséget, az ijedtséget, a segíteni vágyásukat. Hátha azt kérték volna a fiskálisok, hogy a félkarukat levágják, azt nem adták volna-e oda?
- Mit tehettem, itt volt a két iszonyatos zsidó. Egyik fekete volt, a másik veres volt. Annak még szemüvege is volt, olyan vastag, mint az ujjam. Úgy néztek ránk, mint a rablógyilkos családjára. Hogy nekünk is részünk van a dologban. Hiába mondtam neki, hogy színét se láttam én annak a dühödött gépnek, az isten pusztítsa el, valahol egy van. Majd átfurtak a szemükkel, hogy az nem igaz és nem igaz, hogy egy húron pendülünk veled és meg volt beszélve a családban és hogy a Samu levelét elfogták, hogy fel kell robbantani a gépet és a csendőrök így meg úgy, megvasaltak, ütöttek vertek, hogy kék és zöld vagy... még részvétet is mutattak, hogy ők váltottak ki a csendőrök kezéből, ők vállaltak kezességet, hogy meglesz minden az utolsó fillérig... Meg is, mondtam, meglesz, senkinek semmi károsodása nem lesz...
- Ott se volt egy se... gazember mind... Csak ilyen buta asszonynépséggel lehet...
- De ha mondták...
- Mit mondtak?... Nem vagyok itt?... Mi bajom?... Hol van itt a vas?
És két kis erős kezét felemelte s megrázta előttük.
- Itt volnák, ha valami igaz volna a hazugságaikban?...
S folyton csak az asztalt verte. A gyerekek, mint az egerek bujtak a dunna alatt és rémülten lesték az apjukat.
- Maguknak nem volt szabad aláírni. Mutassák fel a törvényes írásokat. Hol van? Melyik bíró ítélt el? Hogy lehetett, anyám, olyan buta, hogy két zsidónak a hazudozására az egész birtokát kidobja az ablakon? Huszonnyolc holdja volt, nincs már egy párnája se. Lehetett volna anyámnak annyi esze, hogy nem úgy megy az a törvény előtt...Akartam én magát kiforgatni a vagyonából?... Hiszen ha akartam volna, én irathattam volna alá... Mondtam én magának, hogy írjon alá nekem?... Nem is a magáé... Magának három fia van. Az a három fiú követelni fogja az anyján a jussát. Így tud gondot viselni a gyerekei vagyonára?
Judit elkezdett megfagyni az ura szavára:
- Bertalan.
- Mit akarsz?
S a fiatal asszonyból kitört valami mély tűz.
- El tudod te azt képzelni, hogy én az uramat börtönben lássam? Ha minden elmegy is? Volt ezeknek követelésük?... Te írtad alá azokat a váltókat?... Ha te írtad alá, én nem írom százszor a neved mellé a nevemet?... Ha futó koldús lesz is belőlem?... Hagyok én a te neveden mocskot?... Ha vállaltad az adósságot, ki kell fizetni... Ha az egész életed rámegy, akkor is...
Farkasszemet nézett az urával. Nagy fekete szemei lángokban égtek s megállítani nem lehetett:
- És mire vetted fel a pénzt? a gépre?... Hát ott a gép, fizesse ki a gép.
Bertalan gúnyosan s lenézően pillantott rá.
- Hol a gép?
- Hol?... Hát nincs meg?
- Hogy volna meg, mikor felrobbant.
Judit megnémult.
Bertalan legyintett.
- Íze pora sincs már...
Ujra összecsuklottak. Az öreg papnéra rájött a szokott baja, gyomrához kapott s leguggolt a földre. Nyögött, nyöszörgött. Judit sietve, kapkodva kereste az orvosságos üveget s annak erős szaga betöltötte a szobát, míg anyja verejtékes homlokát mosogatta vele.
Hosszú idő telt el, míg valamennyire csöndesebben ültek.
Már a két asszony nem tudta mire gondoljon, már úgy nézték, mintha a csendőrök kezéből szökött volna meg.
- Hogy tudtál eljönni? - kérdezte az öregasszony szelíden.
Bertalan elfordult.
- Hogy tudtam... Vonaton... Örültem, hogy elszökhettem, mert ha a parasztok megfognak, azok agyon vernek... Nem a csendőrök, hol voltak ott a csendőrök, hanem azok a kún parasztok, mind olyan, mint egy egy torony. Nagy fekete emberek vannak arra. De én túljártam az eszükön, mire feleszméltek, én már lóháton voltam és árkon-bokron túl...
- És Samu?
- Az is... Csak nem képzeli, hogy ott hagytam a sógoromat nekik, hogy szétmarcangolják...
Újra némán ültek. A falon az óra hangosan kiabált. Bertalan odanézett, hogy leüti onnan.
Az asszonyok föleszméltek újra. A szemük mint a bíróé nézett.
- De hát hogy robbant fel?!
- Hogy robbant fel... Szétment... Mit kell arról beszélni... Nem ott robbant szét a mi életünk, mikor a gép felrobbant, hanem mikor maguk aláírták a váltót.
- Még mondtam Samunak, hogy ezer szerencse, hogy anyádat nem rántottam bele. Legalább az övé megmarad.
A tiszteletes asszony megint beteg lett. Izzadtság csöppek gyöngyöztek fínom keskeny homlokán. Szemmelláthatóan fogyott... Mintha a teste percenként veszített volna a súlyából.
- Nekem mondd meg, hogy robbant fel a gép! - csattant fel végre.
Bertalan ránézett szürke szemeivel. Úgy világítottak a szemei, mint a sötétben a lámpás.
- Samu felrobbantotta.
A két asszony azt hitte, már nem jöhet újabb csapás, most új halálos dermedtségben omlottak vissza.
Az ajkuk mozgott, de hangot nem birtak adni.
- Samu?
- Mit tudják maguk, hogy mi volt ott. Micsoda világ az. Az állomásról hatvan kilométerre kellett vontatni a gépet. És ott az az átkozott eső folyton szakad. Itt nem volt eső?... Nahát ott olyan árvíz van, hogy százezer hold van víz alatt. Tizenhat pár ökröt kellett a gép elibe fogni, az is majd megszakadt, míg azon a kutya szurok fekete sáron elvitte a gépet... Kár hogy maguk nem látták, micsoda egy gép volt az, mint egy klastrom... Csuda vót. Olyanokat zökkent azon a veszett úton, hogy annak minden csapja összetört. Rom volt, mikor odaértünk vele. Lehetett újra kezdeni az egész javítást... Samu folyton csak Pestet járta. Félnapot dolgozott a gép, két hetet pihent, félnapot dolgozott, két hetet hevert. Az isten se győzte költséggel... Azok a büdös parasztok meg azt hitték, a gép az valami malom. Abba csak bele kell dugni a kévéket, már sült kenyeret szednek ki belőle... Hetek óta nem bírtuk őket tartani, össze akarták törni az egész gépet, meg bennünket is... Most is szombaton, nem, pénteken, már úgy volt, hogy miszlikbe vágnak. Vagy hatvanan jöttek doronggal, hogy vigyük a gépet, ahogy tudjuk, vagy fizessük a kötbért... Azt mondja pénteken éccaka Samu sógor: «Te Bertalan, én ezt a gépet felrobbantom.» «Hogy?» «Nem kell ahhoz semmi, csak belefojtani a gőzt. Be van biztosítva. Megkapjuk az árát.» Hát, mondom neki, lelked rajta... Én nem tudom hol vették a zsidók, hogy felrobbantottuk, meghallották, vagy mi az isten... Szóval szombaton reggel megindult a cséplés és tíz óra tájban szétpukkant a gép.
- Úristen isten, úristen isten, - tördelte a kezét a két asszony.
- Lóra ültünk mindaketten és usgyé.
Megvakarta rövidre nyírt haját. Nagy homloka fénylett.
- Samu Pestre ment, én meg hazajöttem. Hova menjen ilyenkor az ember, haza.
- Jaj! Inkább el se mentél volna hazulról, - jajgatott fel Judit.
- Hogyne, majd itt fogok ülni a te szoknyádon, azt eltaláltad, - mondta Bertalan, de már nem olyan hetykén, mint szokta.
Tenyerébe hajtotta a fejét. Halálos fáradt volt.
- Vesd meg az ágyat, lefekszek... Két napja egy falatot sem ettem. Szatmáron ittam egy pohár sört és egy sósperecet ettem, ez az egész. Most meg két órát gyalogoltam...
Beletúrt a villával a tányéron a kihült ételbe. Két falatot evett s eltolta a tányért.
Némán ültek, akkor Judit megvetette a másik ágyat, ami érintetlen volt, mióta az ura elment hazulról. A két gyereke vele aludt, a pici a bölcsőben volt.
Bertalan lehányta magáról a ruhát, s bebujt a dunna alá. Egy-két perc mulva már aludt is.
A két asszony egymásra nézett. Megölelték, megcsókolták egymást, akkor az anya kiment a másik kis szobába, a magáéba.
Judit nem feküdt le, eloltotta a lámpát. Kint már pitymallani kezdett. Leült a gyerekei mellé egy székre s ringatta a picit, aki nyüglődni kezdett. Ráhajolt, megszoptatta, akkor az újra elcsendesedett, ő pedig ült reggelig s csak nézett maga elé nagy fekete szemeivel.