Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
Samu sógor másnap ragyogó arccal utazott el. Ami pénzt Bertalan fel tudott hajtani, azt zsebébe tette s a nagy feladatok, a nagy reménységek duzzasztották a vitorláit.
Nagy vállalat. Új Mózesnek érezte magát, aki kivezérli a családot az egyiptomi sötétségből. Vallásos küldetésnek érezte. Pap volt lelkében s lappangott benne a remény, hogy ez a tüzes gép lesz az, ami az ő jövőjének búzáját is jól fogja csépelni. Már látta a kis falut, ahol békében és boldogan fogja hirdetni az isten igéjét. Csak ez sikerüljön...
Itthon tovább folyt az élet. A vizimalom jól ment. Annyi volt az őrlenivaló, hogy rettegve néztek a gyorsan közeledő tél elé. Még annyi őrlést vártak, s már arról kellett gondolkozni, hogy jön a fagy s az előtt ki kell vonni a malmot a partra. A parasztok egyre mondogatták: «Bertalan, jön a zajlás, ki kell a malmot húzatni, ki kell a malmot húzatni.» A falu a malmot a magáénak tartotta. Ilyen jó kis régi malom sehol se volt a környéken. Kicsit köztulajdonnak tartották. Az ő malmuk, a falu malma. Különben is úgy élt itt a kisfalu a Tiszaparton évezredek óta, mozdulatlanul, se nem nőtt, se nem fogyott. Összetartottak és közös erővel, közös mulatsággal élték az életet. Kalákában aratták a búzát, törték a kendert s kalákában táncoltak a végén. Isten tudja csak, mióta voltak itt. Itt voltak már a húnok idején, az avarok alatt, mikor a magyarok bejöttek. Beszélték az ősi nyelvet, ami itt termett évezredek alatt. Aki, hódító faj megtanulta, itt maradhatott, aki nem tanulta meg, az elpusztult. Bertalan csak anyai ágon volt falubeli. A mamónak az volt a szerencsétlensége a falu szemében, hogy olyan emberekbe tudott beleszeretni, akik nem voltak idevalók. Jött-ment emberek voltak, akik mozgást hoztak magukkal. A Bertalan apja hamar meghalt, a nagy kolerában, de ha meg nem halt volna, az maradt róla, mesélő ember volt, aki azóta el is vándorolt volna innen. Ennek a vére volt Bertalanban, aki messze földön híres volt már a mozgolódásáról. Ki hallott olyat, hogy egy tiszaháti gazda Szegedig járjon tutajjal? Tótnak való a tutaj s ez sót hozott, meg almát vitt, dohányt is csempészett olykor-olykor a vizen. Egyszer a fináncok rajtaütöttek, s a sok sót be kellett hányni a mély kútba. Évekig nem lehetett inni a sós vizet. Nem ígértek hát neki csöndes életet. Ennek nem lesz jó vége. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. A házasságát is igen rossz néven vették. Volt szeretője, Komáromi Zsuzsi, otthagyta a nagy vállalkozásért, a papné lányáért, pedig annak csak a birtokára vágyott, mondták, mert mi szeretni való van ezen a kis görbe menyecskén. Taníttatni akarja a fiait. Még csak annyi mind, hogy a porból se látszik ki, már iskolába adják, szoktatóba a nagyobbikat... Nem lesz jó vége. Sose lesz belőle rendes falubeli gazda. Mondogatták hát: «Bertalan, jó lesz kihúzatni a malmot, odafagy.»
De Bertalan nem törődött velük. Káromkodott egy cifrát, ahogy a papótól tanulta s nem törődött velük. A malom járt, a szárnyakról pergett a hideg víz, Makkos Mihály dolgozott benne hűségesen. A garat öntötte a vámot a lisztporos levegőben. Ki kell facsarni az utolsó pitli vámlisztet is. Most már kell a pénz, meg van a gép. Megvette már Samu sógor a tüzes gépet, akkor fognak csak bámulni a parasztok, ha az megjön. Írja Samu: «nagyobb, mint nálatok a fatornyos templom».
Judit azonban nem tudott ehhez hozzászokni s utóbbi időben, hogy dolgozni már nem engedték, mert mindennapra várták a kisbabáját, szövetségest talált a mamóban, akihez eljárt. A mamó «rossz» volt, mióta az új házban élt betegeskedett, folyton csak kornyadozott. Vigasztalni járt hozzá, szinte bocsánatot kérni s elégtételt adni a házért, amiről különben sose beszéltek. Beszélgettek régi időkről, a jobbágyvilágról, mert mamó még azt is ismerte. Elmondta, hogy jártak úrdolgára, hogy fonták a földesúrnak a szöszt. Hogy égették a fenyőszilánkot gyertyának, meg hogy kell mécsesbe rongyot tenni s azt égetni. Ma már fényesség van este is, drága petroleumot fogyasztanak. Judit nagyon szerette hallgatni a régi dolgokat s eltünődött, hogy hág az új a régi nyakára. A gyerekei is boldogok voltak, ha a mamóhoz mehettek, kaptak főtt kukoricát s a kemencesarokban eljátszogattak a kukorica csutkákkal, tornyot raktak abból.
Egyszer aztán megjött az új vendég. A harmadik kis gyerek.
Nagy keresztelő volt. Sok bort megittak s reggelre szaladt Makkos Mihály a malomból, hogy beállott a Tisza.
Volt nagy sürgés forgás, az egész falu a partra rohant. Igazán váratlan jött. Még tegnap is csak jégdarabok úsztak s egy éjszaka alatt egy darab jég lett a Tisza színe. Már nem lehetett a malomhoz férni, nem lehetett kihúzni.
Bertalan piros volt a sok szemrehányás miatt, hogy a malmot be hagyta fagyni. Hetykén felelt:
- Ha ott van, ott van. Majd kiolvad tavaszra.
Nagy gerendákat vitetett le s megköttette a malmot. De a falu nem nyugodott bele, furcsán néztek rá.
- Az istenit, - mondta, - az enyém. Még ha elpusztul is. Pénzen vettem. Kinek mi köze hozzá. Kifizettem az árát.
De már nem érezte jól magát itthon. Nem volt semmi dolga. Samu sógor meg egyre írta a leveleket, egyre kérte a pénzeket. Már a hombárból eladtak minden búzát, még az is szűken maradt, ami a télre kellett. Egy reggel azzal ébredt, hogy megy Pestre. Megy a géphez.
Ettől új rémület ütött ki a családban. Télen elmegy a gazda. Ez még nem volt a faluban, hogy egy gazda télire elmenjen. A parasztok nem értették. El mer menni, ahelyett, hogy itt ülne a malom sarkán s azon törné a fejét, hogy kell kivágni a jeget és mégis csak kivontatni a malmot. Elúnta a sok nyávogást s elutazott.
Pár nap mulva már jött is levele, hogy «szerencsésen megérkezett; a gép olyan, hogy anyám ha látná, meghasadna a szíve örömébe». Ő meg munkát kapott. Beállott egy nagy fatelepre s faragja a gerendákat. Mesterséget tanul. Mert otthon nem is képzelik, mi az a tető, meg az a ház. Hogy az csak úgy megy. Építi Pestet, ott most is van munka. Olyan házak tetején jár, hogy a madár se repül feljebb. A feleségének csak a levél végén írt egy egy sort: «Ne busulj Judit, lesz e még rosszabbul is.»
Eljött a karácsony. Első karácsony, hogy a falu fiai közül valaki nincs itthon, hacsak nem katona. Hiába kántáltak a gyerekek az ablak alatt, nem ment ki a gazda, hogy pénzt vessen nekik. Kalácsot kaptak az asszonyoktól. A krajcár nagyon szűkibe volt, minden garas a gépre kellett.
Eltelt az egész nagy tél.
Bertalan dolgozott Pesten rogyásig. Ha este hazament, lefeküdt, fáradt volt, mint a kihajszolt eb, mert ott se tudott máskép dolgozni, csak ínaszakadtáig. Írni se írt, csak két-három hétben egyszer. Mit írjon? Samu a gépet fájront előtt, meg fájront után reperálgatja. Minden jó lesz tavaszra. Egyszer aztán megírta, hogy már egy rakás váltót írt alá. «Nem hinné anyám, petrencére való, amennyit alá kell írni.»
Megint új rémület. Váltó. Mint a futótűz terjedt el, hogy Bertalan váltókat irogat. A faluban senkinek se volt váltója, de a híre rettenetes volt ennek a szerszámnak. Már váltóba van Bertalan dolga.
Judit felkelt a gyerekágyból, szépen erősödött, a kicsi nőtt, mint a bimbó, de hirtelen megjött a tavasz, épen olyan váratlan, mint az őszi jég. Kitört a zajlás, megindult a jégár s egyszercsak sikoltott a falu:
- Viszi a jég a malmot.
Hiába voltak a kötőgerendák, mire a falu a parton felgyülekezett, a malmot a jégzajlás már a Tisza közepén sodorta. Vitte lefelé, már a határ szélén volt, már a szomszéd határban. A kis fekete malom mint egy szegény vadruca a jég közt.
Még Judit is ott volt a siránkozók közt s a nagy szerencsétlenségben nem is ő volt a legszerencsétlenebb, az egész falu jajgatta a malmot.
Hogy visszafelé jött, bement a mamóhoz.
- Jaj anyám, vége a malomnak!
- Én meg megütöttem a könyökömet. Nézzed már fiam, látszik-e a helye?
Judit még keménységre vett az öregasszony nyugalmát, hogy ilyen nagy bajban a saját kis fájására gondol. Ilyenek ezek, érezte, ilyen a fia is, semmivel se törődik, csak a maga gondjával, örömével.
Megnézte a napa könyökét, nem igen látott rajta semmit, egy kis karcolást.
- Tessék legalább egy kis vizes borogatást tenni rá.
- Majd elmúlik, ha akar - mosolyodott csöndesen az öregasszony s ránézett komoly szemekkel: - hát elvitte a zaj?
- A malmot el, a malmot el.
Elöntötte a szemét a könny s elsírta bánatát.
Mikor kibeszélte magát a forróra fűtött szobában, a csöndes, komoly öregasszony előtt, az volt az érzése, hogy most valami nagy fordulatnak kell következni az életben. Előre lehetett látni. Megmondták ősszel az emberek, ha ki nem húzzák idejében, elviszi a Tisza. El is vitte. Hát amit az emberek mondanak, igaz... A géptől is nemcsak ő fél, a váltóktól, hanem mindenki, mindenki.
- Olyan szépen éltünk, anyám - törülgette a könnyeit -, minek kell ez, minek volt ez... Minden megvolt, élelem, ruha, lakás, föld, termés, malom. Gyarapodtunk, gazdagodtunk. Békesség, boldogság és egyszercsak mindennek vége... Már mintha nem is volna uram, egész télen nem is látom, csak írja azokat a rettenetes leveleket... Mi lesz ebből, mi lesz ebből...
- Fiam, - szólt az öreg asszony, - a kutya is akkor vész meg, mikor legjobban megy dolga... De ez az én könyököm nagyon fáj, csak úgy hasogat a vállamig.
Judit futott s tálban hideg vizet hozott a kútról, beleáztatta a törülközőt s végig bebónyálta az anyóka karját.
- Látod, ez jól esik. Jó asszony vagy te Judit jányom. Kár érted.
Judit könnyekben tört ki, mintha az ő halálát siratná el ez a jó öreg asszony. A nyakába borult.
- Micsoda ember ez a maga fia... anyám.
Az öreg asszony elhúzta a fájós karját s a másikkal megölelte, simogatta fiatal asszonytársát.
- Ha a férfiban felütötte fejét a konkoly, azt nem lehet ám kigyomlálni - mondta. - Olyan az a nagy erős akarat, viszi, viszi, mint a jég a malmot.
Judit megfagyott s kibontakozott. Ez lehet, hogy így igaz. Már látta, hogy valami szenvedély tör ki az urán s azzal nem lehet megbírni...
Leültek az asztal mellett s az öreg asszony lefektette a karját.
- A disznónak vittem a moslékot, mikor az a nagy süvőtés volt a falun. Megijedtem, elcsúsztam, az a kutya is ott lábatlankodott. A hídlás ráesett, a könyököm odaütődött... De jó ez tudod, jó a fájás, elfelejti tőle az ember a nagyobb bajokat.
Judit dermedten nézett rá. Igen, ez sokszor eszébe jutott aztán, hogy jó a testi fájás, attól felejti el az ember a nagyobb bajokat... S megértette ezt a szegény öreg asszonyt, hogy nem sopánkodott a malom miatt, csak a beteg karját gügyögtette.
Oly nehezen vált el tőle, mert sokkal nehezebb érzések közé kellett hazamenni.
Este még elszaladt hozzá, vitt egy kis vacsorát, hogy ne kelljen neki kínlódnia. Reggel alig várta, hogy hozzá mehessen.
A komor fekete embert, a papót, csak egy-egy pillanatra látta. Ez nem szerette őt. Gyűlölte a ház miatt. Most is ahogy ő bement, az rögtön távozott. A kis legényke fiúk ott volt, de az is kiment. Almát adott a pirosarcú kedves fiúnak, aki az anyjának a szelídségét örökölte, de az ment az apja után.
- Segíteni jöttem, - mondta anyósának, - hogy van kedves anyám?
Az öregasszony ránézett és mosolygott.
- Judit, lyányom.
- Tessék, anyám.
- Mondd meg Bertalannak... gondoljon a kis öccsére is.
Judit megdermedt. Megérezte, hogy nagyon nagy baj lehet, ha ez az asszony így szól. Könny borította el s ráborult. Nem tudott szólani. Bertalan... hogy Bertalan gondoljon a saját öccsére is... Igen... Eddig ő nem is gondolt rá, olyan természetes volt, hogy mindig csak az ő testvéreire gondol... Arra soha, hogy ez is... hogy ezt is lehetne taníttatni... csak a papné fiait... pedig hát ez is, ez is testvére... s ezt mért ne?... Bűnbánat és bűntudat állott a lelkébe... hogy ez eddig eszébe se jutott... Értelmes kis fiú... jó tanuló is volt... Soha senkinek se jutott eszébe, hogy ez is, hogy ez is lehetne...
- Én nem tehetek róla, - mondta s érezte, hogy nincs joga elhárítani magáról a felelősséget...
- Nincs ráírva... fiam, - mondta az öregasszony. - Semmi sincs ráírva...
- Esküszöm kedves anyám, első dolgom lesz, mihelyt hazajön... - zokogott Judit, mert ő tudta, ezt tudta, hogy minden az ura nevén van, s ha a gép nem sikerül, ha baj lesz, akkor az is elmegy... Rettenetes ez a kapzsiság... Mit csináljon, ő szegény teremtés, neki szava sincs... Ő nem akarja megrabolni s most megkeményedett: nem fogja megengedni, hogy itt baj legyen, csak lássa az urát...
Újra felzokogott:
- Anyám, kedves, ne mondjon ilyet... Mit gondol.
Az öreg asszony feléje emelte karját, de nem birta.
Levette róla a kötést s elborzadva látta, hogy az egész kar koromfekete.
Iszonyodva nézett az öreg asszony szemébe. Ez a pillantás mindent megmondott.
- Jó, hogy fáj... - mondta az öreg asszony s mosolygott. - Ugyis minek...
Juditnak egész teste remegett. Ha baj volt, sápadt, reszketett és nem élt; nem született bajra. Tétovázva kapkodott, mit is.
Hamar hideg vizet s újra betakargatta a karját.
- Orvost, - mondta, - rögtön küldök kocsit az orvosért.
Az öreg asszony csak mosolygott.
- Igazítsd meg a fejemalját, fiam.
Ráhajlott, hogy felemelje s az öreg asszony megölelte s most úgy fonódtak össze, olyan szeretettel, a két bajban levő szegény asszonyi-állat, mint eddig soha az életben. Szorosan kulcsolódott az öreg asszony karja a fiatal nyakába, olyan forrón érezték egymás szívét, hogy Judit ott maradt és a szegény anya karja közt soká zokogott.
Hirtelen valami retteneteset érzett.
Úgy érezte, hogy bilincsbe került, hogy megfojtja ez az ölelő kar, egy pillanat alatt átfutott rajta egész multja, menyasszonykora, a házassága, ahogy belekapcsolódott ebbe a mély életbe ezekkel...
Egyszerre fuldoklott s önkéntelen ki akarta szabadítani magát az ölelő karból s nem tudta. Hát itt kell maradni. Hát soha többet nincs szabadulás. Belehalni a multba?
Nem lehetett. Nem birt. S most rájött, hogy egy halott karja szorítja vaserővel. Ráfagytak a halott karjai.
Iszonyúat sikoltott s elájult.
Csak akkor tért magához, mikor már otthon feküdt a maga ágyában. Sikoltására beszaladt a kis sógora. Aztán emberek jöttek s hazavitték.
Forrólázba esett és napokig nem tudott magáról.
Mikor magához tért, csodálatos volt neki, hogy az urán idegen ruha van. Azt hitte, álmodik. Bertalan ült mellette szomorúan és vadonatúj úri ruhában. Nagyon szép ruha volt, sötét ruha, sötétkék. Gondolta, most álmodik és a menyországban van. Oly könnyű volt a teste, csak az angyaloknak lehetett ilyen könnyű testük. Semmi fájdalom és nagy-nagy nyugalom. Ez már nem is boldogság, gondolta, ez a földöntúli élet nyugodt békessége. A paplány felszállt az égbe és az ura is pap lett, mért volna ilyen ruhában?
Akkor a gyermekeire gondolt s nem látta maga körül. Hát igazán meghalt. Gyermekei élnek, árvák lettek... Nem, így nem kell a menybéli nyugalom s boldogság, határtalanul felsikoltott:
- A gyermekeim... ki gondoskodik a gyerekeimről...
Az ura felugrott, ráhajolt s azt mondta:
- No, valahára felébredtél... Mi van veled...
Visszaesett a párnára s gondolkozott.
- A hang igen, de a szó nem az övé... Nem elég szitkos...
- Anyám, anyám, - kiáltotta Bertalan nyersen, - gyűjjön csak, mán az egyik lába kinn van a sírból...
- Hát mégis élek, - mondta magában, - hát mégis élek...
Egy pillanat mulva már anyja hajolt rá s ő mosolygott. Azzal a mosollyal, ahogy az ura anyja mosolygott a halál percén. Már ő is megtanulta ezt a mosolyt. Túl volt mindenen.