Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
Vasárnap volt, a szép falusi vasárnap. Tisza-víz illat volt a levegőben, a füzek és nyárfák pelyhe repült a falu tornya felett; aratás volt, gazdag áldás, mindenki örült és boldog volt.
Templom után jól megebédeltek, sárga tyúkhúslevest, töltött csirkét, egy kis bor is volt az asztalon.
Akkor azt mondja Samu sógor:
- Bertalan sógor, mondanék én egy jót.
- Ki vele, sógor! No mi a?
- Nem jöttem én haza ingyen, hogy elegyem a kenyereteket. Hál' istennek van már nekem olyan mesterségem, aminél mesterségbe nem kell jobb. Kalácsot penget ki az én kalapácsom... Neked hoztam egy szép ajándékot...
- Hej, sógor, te már ilyen nagylegény vagy? Halljuk!
- Tudod mit, sógor, olyan nagy már a ti birtokotok... Nem lehet azt már cséppel kicsépelni, ami itt megterem... Vegyél egy tüzesgépet...
Bertalannak felcsillant a szeme. Már ő régen forralta magában. Sok járás-kelés közben látta már ő, mi a tüzesgép. Errefelé nem volt még a földesuraknak se igen. Ha aratáskor asztagba rakták a búzakereszteket, karácsonykor se szállott le a nyomtató gazda a szérüről. De drága volt a gép, kicsi volt ahhoz az ő tudománya.
- Ne beszélj... Tüzes gépet... Hát halljuk a szép szót!...
- Nem lehet azt olyan könnyen elmondani, hozass elébb egy szivart...
Hozzatok a kocsmából két szivart. Egyikre rágyujtott Samu sógor, a másikra a kis gazda.
Így, szivarszó mellett aztán Samu kiszámította papíron ceruzával, hogy mit ér egy gép, mit kereshet egy nyáron. Két-három nyár alatt teljességgel kifizeti magát.
Az anyjuk, a tiszteletes asszony is belekönyökölt a tervezgetésekbe s halálos boldog volt a fia bölcsessége miatt. Csak Judit ült a sarokban a gyerekei közt. Neki még nem volt helye az asztalnál, neki még csak a gyerekei jutottak s az aggodalom, hogy mi fenyegeti már megint a családot...
- Tudod mit, sógor - vágta ki a tromfot a gépész -, mondok én valamit. Ne vegyél te új gépet. Lehet venni ócskát Pesten bagóért. Azt én úgy megreperálom, úgy kijavítom, hogy többet ér minden új gépnél. Egy ilyen gép aztán egyetlenegy nyáron meghozza az árát.
Nagyot hallgattak.
- Meg tudnád te azt fiam csinálni? - mondta a tiszteletes asszony.
- Én anyám? - szólt megsértődve Samu. - Az a mesterségem! Folyton azt csinálom másnak; magunknak ne tudnám? Nem boszorkaság az. Munka.
S újra nekiállott kiszámítani, mennyiért lehetne egy jóravaló ócskagépet venni, mibe kerül annak a restaurálása, aztán hogy mit hoz egy nyáron...
Az anyát könnyű volt meggyőzni, de Judit kifordult a szobából s elment a ház mögé sírni. Neki nem volt szabadsága, hogy beleszóljon egy ilyen vállalatba. Neki csak a remegés maradt, hogy mi lesz, ha nem sikerül...
Míg ő kint sírdogált s előre elsiratta a jövőt, rettegve a nagy feladattól, amiről azt sem tudta, mi az, - azalatt odabent szépen megegyeztek a nagy vállalkozók.
Judit után a két kisfia kiment. Szenvedélyesen ölelte őket magához:
- Édes kis árváim, édes kis árváim - csak ennyit tudott mondani nekik és sírt végeszakadatlan.
Később az anyja jött ki a kiskocsist keresni, borért akarta küldeni a kocsmába. A férfiak inni akartak és szivarozni.
- Neked mi bajod?
- Semmi.
Az anya elküldte a fiút s ott maradt velük. Soká állott felettük, akkor leguggolt hozzájuk. Az a furcsa szokása volt, hogy úgy tudott legjobban pihenni, ha a két sarkára guggolva ült. Egy kis vesszőt vett fel a földről s a porba írt.
- Nem szabad a férfiakat megállítani az úton - mondta -, azért férfiak. Én tudom, mi az... Hát mikor én megvettem a salánki erdőt és zsindelynek hasogattam a fákat...
- Azt is kár volt - mondta Judit, akit egy kicsit melegen érintett, hogy az anyja szóra méltatta. Ő akkor még gyerek volt, még akkor a régi faluban laktak, ahol özvegyen maradt az anyja s ő nagyon kicsi lány volt, tizenkét éves, mikor ez történt, de emlékezett: - ott fagyott el édesanyámnak a lába.
Visszaemlékeztek a nehéz télre. Csizmában járta az erdőt a tiszteletes asszony. Egyszer úgy ért haza, hogy a lábára volt fagyva a csizma. Úgy olvasztották le langyos vízben. Azóta mindig hasító fájdalmakkal küzd, előre megérzi a rossz időt.
Az öreg asszony elgondolkodott.
- Ha az nincs, vagyont kerestem volna, de így megloptak ott is... Ha férfi lettem volna, nem lett volna az rossz... Fiam, csak a vállalkozással lehet pénzt keresni.
- Pénzt, - fakadt ki Judit, - mindig csak a pénz... Van nekünk már elég. De Bertalan nem akar dolgozni. A sok földet bérbe adja, felébe, nem maga műveli. Maradjon itthon, ne menjen sehova. Már abból örökre meg lehet élni, amije neki van. Ha az öcséimet ki tudta taníttatni a semmiből, a gyerekeit jobban neveltetheti innen is.
Jajongva fakadt ki:
- Mit akar még? Van mindenünk, földünk, búzánk, kenyerünk, tej, vaj, élelem, ruha, még mit akar...
Az anyja haragosan nézett rá.
- Ami van, csak arravaló, hogy még több legyen... Nagyanyám bárólány volt, uradalmai voltak... Nekünk jussunk van rá, hogy mindent visszaszerezzünk, ami volt. Ha az isten adta ezt az embert, nem szabad megállítani, mikor halad.
Judit elhallgatott. Megérezte, hogy lehetetlen harcot vállal, ha ellenszegül s mit ér az ő szava, mikor nem is tud ellene mondani csak üres ijedelmeket.
Lehajtotta a fejét és csókolgatta a két kisfia haját. Oly indulattal és olyan viharosan, mintha már árvereznék a feje fölött a házat.
Bertalan kijött szétnézni a gazdaságban, szellőztetni a fejét. Meglátta őket.
Nagy szemet meresztve állott meg mellettük.
- Hát te mit bőgsz? - kiáltott rá a feleségére. - Elittam, eldorbézoltam valamit? Kiforgattam anyádat a birtokából?... Egy büdös krajcár nem kell nekem belőle... Amit a magaméval csinálok, az az én dolgom. Az isten verje meg a buta fejedet!
Judit mosolyogni igyekezett, hogy a gyerekei előtt úgy tegyen, mintha ez nem is volna durvaság.
- Én nem tehetek róla, én nem tehetek róla - fojtotta a könnyeit.