Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
Egy nyári napon megérkezett a Judit legnagyobb öccse, Samu, a gépészkovács.
Milyen szép nagy fiú lett, már egészen fiatal férfi. Milyen tekintélyes megjelenése van, olyan, mintha már segédlelkész volna valahol egy kis árnyas lombos faluban... Samu tudja magát tartani és egy percre sem felejti el, hogy papnak a fia. Nem züllött el az inasesztendők alatt, pedig be nehezen indult. Első mestere csak verte és éheztette és cselédmunkára használta. Bertalannak újra érte kellett mennie s másik mestert keresni neki másik városban, ahol aztán ki is tanult, a mesterséget jól megtanulta s olyan jó gépészkovács nem volt több a világon, mint amilyen ő. Most már fel is szabadult s Budapesten dolgozik nagy gépgyárban. De azért nem felejtette el a családi vágyat, csak arra törekszik, hogy mihelyt annyi pénze lesz, elvégzi a gimnáziumot, ami a harmadik osztálynál abba maradt az apa halálakor s leteszi az érettségit s talán még azt is eléri, hogy ő maga is pap lesz. Lehet az, évenként majd két-három osztályról levizsgázik s utóléri az életet.
Samut boldogan fogadták, Bertalan is úgy szerette, mintha a saját fia lett volna. Szerethette is, büszke lehetett rá, hiszen ő váltotta meg a szolgaságnak házából, ő tette emberré. Bertalan ugyan nem végzett egyebet, csak a kis falusi iskolát, az asztalosból lett tanító keze alatt, de tisztelte a tudást és nagyrabecsülte a tudományos férfiakat. Ő maga is úgy tudott számítani spekulálni, hogy három zsidó veszett el benne, ahogy a faluban mondták.
Miket nem csinált ez alatt a rövid házasság alatt.
Először is elintézte a mamót, meg a papót.
A mamó az ő anyja volt, aki özvegységében férjhez ment még egyszer egy olyan vándor kocsislegényhez s volt egy kis fia is a második házasságból. Ők laktak a Bertalanék ősi telkén. Ez a telek nevezetes telek volt, a falu másik végén, éppenúgy szemben a templom utcára, mint ezen a végen a tiszteletes asszonyé. Ezért is merészelte szemét az özvegy papné lányára vetni, mert neki is olyan kis nemes telke volt, mint nekik.
Első tavaszon, mikor már titokban megegyezett az özvegy papnéval, hogy a lányát elveszi, váratlanul gondolt egy nagyot. Ahogy a hó elment, építeni kezdett.
Volt egy kis telkük az egyetlen mellékutcán a kis faluban. El kezdett ott házat építeni. Ő maga. Úgy, ahogy szemmel ellopta a mesterek tudományát. Maga vetette ki a vályogot. Maga faragta a gerendákat, a szarufákat, maga kötötte el a tetőt; maga húzta fel a falra s állította fel, lécezte s ő maga tűzte ki a hegyén a koszorút. Nem volt más segítsége, csak a cigányok s cigányoknál még szegényebb emberek. Az egész falu úgy járt csudájára, hogy mit nem tud egy közülük való parasztember...
Senki se tudta, mit akar a házzal. Nem tudták, mért siet olyan nagyon.
Mikor aztán készen volt a ház, kimeszelve, még a kulcs is benne az ajtókban, akkor egy vasárnap reggel kiadta a rendeletet:
- Mamó, maguk holnap reggel költöznek az új házba.
Az anyja, kis kövér asszony, csak leült ijedtében. Ült és nézett a fia után, aki ezzel a kurta szóval ki is ment a házból. Ilyen ember volt. Így szokott.
Nem lehetett ellene mondani. Az igaz, hogy a régi telek az ő öröksége volt. Abba nem lehet beleszólani. Az új telek is régi, de ha így kiosztja, még jó.
- Mért, fiam? - kérdezte szegény mamó, mikor az ebédet szótlanul megették.
- Házasodok, mamó.
Volt rémület és csodálkozás.
- Házasodol? És kit veszel el?
- Az özvegy papné jányát.
Még nagyobb ámulás, ijedtség.
- Tán megbolondultál?
- Szóval maguk holnap reggel hozzáfognak pakolni.
Ezt aztán nem lehetett a papónak megmondani, csak fejszével a kézben. Bertalan úgy tett, mintha köszörülné a fejszét, úgy vetette oda a vadembernek, a mostoha apjának, hogy:
- Maguk pedig holnap kőtöznek az új házba.
Papó megnézte a fejszét, megnézte a fiát.
Megforgatta a bagót a szájában s nagy fekete köpéssel rondította le a fiát.
Bertalan fogta a fejészét s felemelte.
- Valahun egy darab isten... - ordította el magát, ahogy attól tanulta, mert ezt nagyon megtanulta tőle, a káromkodást.
A vén embernek ki kellett szaladni az udvarról s többet be se eresztette. Az már akkor éjszaka a kocsmában aludt. Többet soha az életben össze nem kerültek. Ha az egyik jött, a másik ment.
A falu a Bertalan pártján volt. Igazságosnak találták, ha házasodik. Most már akkor ő a gazda a maga portáján.
De a tiszteletes asszony is megijedt. Neki nem arra kell a vő, hogy az a maga házába vigye el a kényen nevelt leányát és parasztasszonyt csináljon belőle. Sírt, rítt az egész család itt is, ott is. Bertalan nem nyilatkozott, hogy mit akar, hanem másnap reggel, tavasz volt, ment a leendő anyósa házához. Ott a fiatal papfiúk éppen indultak, az anyjuk a tarisznyát rakta meg nekik, hogy menjenek a nagybátyjuk, a László bácsi földjére szántani.
- Ti mit csináltok?
- Szántani megyünk - mondta a legnagyobbik, Samu -, László bátyámékhoz.
- Nem mentek. Hagyja, anyám, azt a tarisznyát. Vegyék tudomásul, hogy többet nem cselédkednek László bátyánál a fiai!
Az özvegy papné elámult.
- Hát mi lesz, fiam?
Erre Bertalan ott az udvar közepén nekiállott és elkerekítette:
- Ha beteszi a lábát valamelyik a László bátyja udvarára, velem gyűlik meg a baja. Az istenit ennek a pogány, gyilkos, rabló embernek, aki az özvegy testvére fiait meri cselédnek hagyni, cigánynak nevelni... Vége legyen...
- De fiam, mit szól ehhez László?
- Ha van mondani valója, velem álljon szóba...
Felemelte a fejszét és belevágta a kapufélfába.
- Jöjjön ide és húzza ki. Majd én megszámoltatom, hogy így kell-é a gyámnak gondot viselni az egyetlen testvére gyerekeire. Papfiúk? elkanászosodva?... Ilyen gazdag disznó, mint ő, nem bírt egy kutya garast áldozni, hogy embert csináljon belőlük? Kellett neki az ingyen kocsis, ingyen béres, ingyen napszámos?... Napszámosnak, kapásnak, kaszásnak valók ezek a gyerekek?... Vegye tudomásul, anyám, hogy vagy, vagy... Vagy azt teszik, amit én mondok, vagy felfordítom ezt az egész falut... Holnap viszem a két nagyobb fiút mesterségre... Egyiket Beregszászba, a másikat Újlakra. Helyet keresek nekik. Ha már eltelt az idő, hogy iskolába menjenek, legalább mester legyen belőlük... A krisztusát az ilyen nagybácsinak...
Az özvegy papné sírva fakadt a boldogságtól.
A falu másik oldalán, szemben velük ott lakott a László bácsi s ott állott az udvara közepén, nagy darab mahomet ember, egy szál ingben, gatyában. Ez a László bácsi az egyetlen testvére volt az özvegy papnénak. Diák volt, mikor a negyvennyolcas forradalom kitört. Akkor a nagyapa, a pap kivette az iskolából s nagy keserűségében azt mondta:
- Ne tanuljon tovább a fiam. Ne érezzen a haza sorsán ilyen keserűséget, mint én. Legyen paraszt és legyen buta, mint a hat ökre. Majd arról én gondoskodom, hogy a hat ökre meg legyen hozzá.
Így maradt a László paraszt. Még az apja elvétette vele a leggazdagabb parasztlányt s ő maga is ráhagyta a birtokát. Több száz holdja volt s maig paraszt maradt. Kegyetlenebb és önzőbb a többi parasztnál. De a családban mégis csak ő volt a patriarcha és az özvegy papné soha nem mert ellene szólani. Földjeit László használta, vetette, aratta s fiai annak a cselédjei voltak s nem lehetett elképzelni módot, hogy ebből a rabságból valaha is szabadulás jöjjön...
Sírt most, maga sem tudta: örömében vagy rémületében, egész életében úgy volt nevelve, hogy Lászlónak vakon kell engedelmeskedni.
- Helyesli, anyám, vagy nem?
- Helyeslem, fiam, helyeslem, de hiszen te is el akarsz szakadni. Házat építettél és oda akarod vinni a feleségedet.
- Arra anyámnak semmi gondja. Avval ne törődjön. Az a kérdés, hogy a fiaiból cigányt akar-e csinálni vagy tisztességes embereket. Nohát akkor hallgasson és vegye tudomásul, hogy két hét mulva meg lesz az esküvő, de én akkor már itt tiszta udvart akarok látni, nem akarom a leendő sógoraimat igában tudni. Hónap befogatok és megyünk. Meglássa, ember lesz a gyerekeiből.
A gyerekek csak állottak ott az udvaron lesült arccal és remegve s nem tudták, nem nyílik-e meg rögtön a föld a lábuk alatt. László bátyjuk. Mit fog az csinálni.
Hát semmit se csinált.
Bertalan pedig másnap befogatott és előállott, hogy viszi a fiúkat. De akkorára az egész kis család könyörgésre fogta, hogy addig már ne vigye el őket, míg az esküvő meg nem lesz, hogy azon még hadd legyenek itthon.
- Jó van - mondta Bertalan -, akkor pedig menjetek a mezőre és szántsatok nekem.
Csodálatos napok voltak. Judit ekkor szeretett bele az urába. Megérezte benne az erőt és az akaratot. A jóságot. Boldog lett és a könnyei úgy patakzottak, mint azé, aki a szerencsétlenség völgyéből menekült.
Az esküvő megvolt. Nagy lakodalom, ahol az egész falu hivatalos volt László bátyán kívül. Meg a papó hiányzott. Még a mamó csak elment a templomba a fiával, de a papó kézen fogta a saját kis fiacskáját s kiment vele, ezen a napon, pedig áldozócsütörtök volt, és elment halászni.
Az esküvőn Bertalan agyontáncoltatta a falu minden menyecskéjét s a feleségét s egyszer csak a papnéhoz fordult:
- Anyám, - mondok valamit -, eladtam a házat.
- Miféle házat?
- Mifélét. Nem a maga házát. Nem akarom én a maga feje felől a házat elpusztítani. A magamét. Eladtam az egyháznak, jó lesz iskolának.
Az özvegy papnénak kő esett le a szívéről, mert sehogy se látta a jövőt s már nem is merte pedzegetni a friss vő előtt, de erre a nyakába borult és úgy összecsókolta, ahogy csak telt tőle.
- Judit, Judit - kiáltotta -, édes lányom, gyere már.
És repesve ujságolta neki a nagy hírt. Nem fog hát a lánya kiköltözni s idegenbe menni. Itt maradnak vele. Egész életére a szívébe fogadta a vejét s úgy csüggött rajta igazán, mint a megváltójukon.
Judit is, ahogy megértette, csak összecsapta a kezét és szerelmesen borult a kis ura nyakába.
Bertalan nem volt érzelgős ember, kis nevetéssel mondta, - a ház árán megvettem a Medvés-fődeket.
Még nagyobb öröm. Most már volt együtt harmincöt hold földjük.
A kis sógorok nagyon büszkék lettek. Érezték, hogy hatalmasan gyarapodik a család. Most már nem féltek a jövőtől. László bátyjuk ugyan nem volt jelen, de most már oszlott lelkükben a rémület és félelem a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz, ha a rettenetesen gazdag és hatalmas nagybácsi leveszi róluk a kezét. Bertalan erősnek és rendíthetetlen fundamentumnak tünt fel az életükben.
Örömük évről-évre nőtt, mert a kis gazda egyre remekebb lett. Azóta is egyre csak spekulált s már ebben a pár évben tovább valami tíz holdat vásárolt össze. Ami eladó föld került a határban, az mind ránézett. Még a vizimalmot is megvette. Úgy gyűlt a vagyon, mintha csakúgy ragadt volna. A kis házhoz újabb szobát építettek és kamarát, ami színig tele volt búzával, liszttel. Egyik őszön megvette a falu egész almatermését és «lábbón», tutajon levitte Szegedre. Jól eladta és a sok pénzzel vasúton jött haza. Hozta a tömérdek ajándékot, ruhafélét, egész kosarakkal. A sógoraival való spekulációja is jól sikerült, mindahárom szépen fejlődött, már a kollégium büszkesége a harmadik fiú is. Bezzeg, ha ő nincs, mind itt veszett volna a falun és cseléd lett volna, a marha mellett.
Nagy örömmel fogadták hát Samu sógort, a gépészt.