Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond:
A két kis gyerek a ház mögött játszott.
- Csina ne, csina ne... - mondta egyre a kisebbik, akinek nem volt más játéka, csak mindig lovat hajtott.
Judit a ház mellett ment el a kertbe, hogy megkapálja a káposztát s leguggolt a gyerekecskéi mellé.
- Játszotok, kicsikéim, játszotok kis bogaraim, játszatok csak szépen és te mit játszol, Gazsikám?
A nagyobbik fiúcska hangosan kiáltotta torka szakadtából:
- Én pap vagyok, prédikálok, én pap vagyok, prédikálok.
Judit nevetett s a szeme egy kicsit mintha könnypárás lett volna.
- Jól van, jól van, ha nagy leszel, pap leszel, édes kis fiam.
Megcsókolta, újjaival megfésülte kócos kis csemetéit, simára, urasra, a ruhácskáikat leporolta, ez is olyan volt, mintha pap gyerekek volnának, kis kantus, amit parasztgyerekek nem hordanak.
Egy kicsit eljátszogatott velük, újra meg újra megcsókolta őket, aztán elment kapálni. Utána hallatszott a két gyerek madárcsipogása:
- Csina ne, csina ne, gyűű...
Meg az, hogy:
- Én pap vagyok, prédikálok, én pap vagyok, prédikálok...
A gyom nagy volt a palánták közt. Óriási magas. Milyen gyorsan tud nőni a rossz dudva, elfojtja, ellepi a nemes növényeket, akiket úgy kell gondozni, védeni, mint a gyermekeket. A laboda, meg kakastaréj, a porcfű, az mind vastagon, magától kél és nő, s a fínom kis káposzta, meg a karalábé olyan kényesen és vékonyan állanak köztük, mintha borzadnának a plebejus szomszédságtól.
Judit, míg kézzel tépdeste ki a gyom nagyját, magára gondolt, ő is így borzadt és félt a durva környezettől, ami ebben a faluban olyan dúsan virágzik, az ő lelke ez a félénk palánta, ő is így összevonja magát s ilyen gyáván borzadozva védekezik a sorstól. Hiszen ha védekezni tudna; de ő csak fél s hagyja, hogy elborítsák az anyagias rossz gondolatok, amik mindenkiben olyan vastagon teremnek. Senkije sincs, akinek kipanaszolhatná elmondhatatlan bánatát és nincs senki, aki segítségére jönne és megvédené az élet nyers nyomása alól.
- Istenem, - mondta -, hiszen nincs jogom semmi panaszra. Itt a jó édes anyám, az isten megadta, hogy itt legyen velem és mindenben segítségemre legyen s itt az én derék, becsületes és hősies uram.
Megtörülte a szemét s haragudott magára a könnycseppért és haragudott magára, hogy isten bocsássa meg, mikor szóval dícséri anyját, urát, ugyanakkor a lelke fél és borzong, mert fél épen tőlük, mert annyira mások, mint ő...
Hiszen ha apja élne, aki pap volt, akinek a bibliotékájában élt át kisgyermekkorát s akit már tízéves korában elveszített, vagy ha nagyapja élne, aki itt volt pap szintén épen ebben a kis faluban, aki még élt, mikor ők árvánmaradtak s ide azért is jöttek, hogy az árvaság nehéz napjaitól meneküljenek. Nagyapja, a hatalmas, óriási ember volt, aki nekik megvette ezt a kis házat, és huszonnyolc hold földet az apjukról maradtból s mikor így elrendezte az életüket, egy tavaszon korán elment fürödni s többet nem jött vissza... Akkor maradtak igazán árván. Szegények lettek egyszerre... A parasztoknak tíz-tizenkét hold már vagyon volt, amiből bőségesen tudtak élni s ők huszonnyolc mellett is nehezen éltek, mert nem volt férfi a háznál. Búzájukat learatták, disznójukat az ólból kilopták, lovukat az istállóból éjjel elvitték s reggelig szántottak rajta... Az özvegy papnét még az ág is húzta.
Jaj de nehéz élet az élet!
S neki mégis nem ez fáj, hanem az, hogy tanulni szeretett volna s nem lehetett. Két évet pataki professzor rokonuknál töltött, másik két évet nagyúri rokonuknál a Nyírségen. Ott olyan volt, mintha a házhoz tartozott volna, úri kisasszony, beteg, törékeny testével becézett és szeretett családtag.
Nagyot lélekzett s felújult benne a keserűség, felvillant benne az emlék, hogy mikor hazajött s húzódozott a munkától, édesanyja, a tiszteletes asszony, csak ráparancsolt: «Nekem nem urizálsz itt, adta kölyke, vesd le azt a cifra ruhát és mázold fel a szobát!»
Engedelmeskedett, mert mit tehetett mást. Belátta, hogy ő sem élhet máskép, mint anyja, a szent és áldozatos anya. Levetette ruháját, dézsában vizet hozott be és nagy zsákdarabbal feldörzsölte a földes szobát, s kézzel tapasztgatta a kitörött lyukakat... Több könnye hullott a szoba földjére, mint amennyi vizet hordott rá. A könnyével mázolta fel a földet.
És most kapál... Hiszen boldognak kellene lennie. Magának kapál, maga asszonya. Lánykorában, mikor testvérei is itthon voltak, akkor a nyomoruságnak kapált. S nem csak egy kis kertecskét, hanem kint a nagy mezőn, a kukorica végtelen tábláit s reménytelenül, hogy ez valaha megváltozzék. Már el voltak szánva rá, hogy az árva papfiúk kocsisok lesznek és béresek a faluban, itt szemben lakó nagybátyjuk rabszolgái és műveletlenül, vadócul nőnek fel...
Csak még egy évig maradhatott volna ott a Nyírben... Elpirult az erkölcstelen gondolattól, volt ott egy fiatal ember, Lábody Józsi, fiatal földbirtokos, még most is elszorul a szíve... Udvarolt neki, ha udvarlásnak szabad mondani azt a tiszta és ártatlan beszélgetést... Nem volt gazdag, de okos volt és jó volt és úri fiú volt... Óh, inkább a legnagyobb szegénységben nemes úri életet, mint ezt a gazdag parasztsorsot... mert mit tagadja, paraszt az ura... Ezt a parasztot takargatja a gyerekei előtt, hogy meg ne tudják, hogy soha észre ne vegyék az ura parasztságát, a nyers szavait, a káromkodós száját, csak azt lássák benne, ami szép és jó: az erejét, a hatalmas nagy férfiasságát, a nagyszerű lelkét...
Önmagának is hazudta s takarta... Ő nem, ő nem felelős... Anyja volt, aki tizennyolc éves korában hozzá kényszerítette a legelső parasztlegényhez, aki a kezét kinyujtotta érte... Előbb iszonyodott, aztán megtört, mert látta a maguk tehetetlen nyomorult asszonyi szegénységüket s tudta, hogy nem lesz belőlük soha semmi, ha férfi nem kerül a házhoz... És jó is... Vétkezik az isten ellen, ha szól, ha csak magában is ítéletet mond... Ugy-e, hogy rögtön kiszabadította az öccseit a szomorú parasztvilágból. Egyikből gépészt, a másikból susztert csinált, ha mást nem lehetett, a harmadikat, aki még nem igen haladta túl az iskolai kort, diákká tette a debreceni kollégiumban... Ezek már nem fogják a kapát húzni és nem vérük töredelmével tartják el magukat a rögök és a trágyadombok közt s gyerekeik, ha majd lesznek, egy fokkal közelebb állanak a magasabb világhoz... Csak ő van erre a mártiriumra kárhoztatva, neki kell kiharcolni a gyermekei jövőjében a saját vágyait... Gazsikából pap lesz. A kicsi az nagyon keményfejű, az csak lovat kíván és gazdácskát szeret játszani... de nem, abból se lesz földmíves, legalább is valami kis hivatalt kell neki is kapni...
Igen, ők az egész család el vannak szánva, hogy a sors által rájuk mért büntetést kibőjtölik. Akármit, csak nem paraszt sorsot. S milyen szerencse, hogy az ő kis urának olyan szörnyű nagy elhatározása, hogy ki akar emelkedni ebből a mélységből. Mindennél nagyobb biztosíték a szebb jövőre, hogy Bertalan, az ura, felfelé vágyik ki a szennyből, ki a porból... A szégyenből... Urak lesznek, egyszer mind, mind.
Nem lehet, hogy ő még tovább is kapáljon. Most is súlyos gondban a harmadik gyereket várja, s semmi se jut neki az élet örömeiből, most még nem lehet. El kell végezni a munkát. Az ura most is messze jár, de ez a jó, csak hadd menjen és sefteljen és keressen pénzt, mert ez a remény a jobb jövőre. Ezért cipeli ő ki a trágyát az ólból s hurcolja be favillával a nehéz szénát a tehénnek. Nem baj, fontos, hogy a gyerekek urak lesznek és soha nem kell nekik testi munkát végezniök, mint az anyjuknak.
Ott hagyta a kapálást és visszament a gyerekeihez, és énekelve tanítja őket az imádságra, a betűkre... Ezt, ezt kell megtanulniok s akkor boldogabb lesz az életük. A betűk útján jutnak a magasba, a betűket imádni, a betűket imádkozni éjjel-nappal...
Édes kis hangján Mozart dallamára dúdolta a fülükbe:
Há i jé ká el em en ó pé
Ku er es té u vé zé
Ku er es té u vé zé
Ikszet ypszilont mondok még
Így tudom az ábécét...
Többször is elénekelte a két kicsinek. Gazsi már vele énekelt s neki dagadt a szíve, hogy olyan jól tudja már mondani, mint a Miatyánkot. Azért lesz belőle pap, mert szereti a betűk énekét. Néha ravaszkodásból abba is hagyta az éneket, hogy a gyermek magától mondja tovább, de az, ahogy elmaradt a segítség, lehullott a magasból, mint a támasz nélkül maradt futóka s újra segítségére kellett mennie... A gyerek anyja árnyékában azonban diadalmasan végzett az énekkel s a Judit szemében könnyek voltak s összecsókolta, forrón csókolgatta kisfia szemét, száját, csaknem megfojtotta a csókjaival... pap lesz belőle, pap lesz... Csak az isten adja, hogy az apácska soká éljen és mindig okos és erős legyen, beteg ne legyen és sikerüljön neki, amit akar. Akkor igazán pap lesz Gazsiból s akkor ennek a lányai majd úri kisasszonyok lesznek s nem is fogják tudni, hogy ilyen szörnyűségek vannak a világon, mint a kapálás, meg a többi... Nem baj, ami itt van, ez mind csak ideiglenes dolog, majd megint jó lesz és szép lesz, ezt a kis időt ki lehet várni...