Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám
A második osztály egyik eléggé megtelt fülkéjében ültem s olvastam az újságokat, amelyek még megmaradtak az útra.
A gyorsvonat kígyószerűen kúszott a határmenti hegyek völgyében. De a vidékből csak sötét körvonalakat láttam; a csúnya februári nap délutáni öt óráján künn már hideg és nyirkos sötétség uralkodott... Vagonunk egyszerre megszünt a sima vágányon gördülni - csak egy pillanatig tartott -, a padló kifutott valahova a lábaim alól, az egyik fal meghajlott, a másik szorosan az arcomhoz közeledett, hátamon valami poggyász gurult végig. Természetesen azonnal teljes sötétség lett. És csend. A csend csak pillanatig tartott. Utána rémes lárma a mi fülkénkben, a szomszédban, mindenütt, az egész vonatban. Katasztrófa.
Valahogyan kimásztunk az ajtókon és ablakokon. Fülkénkben senkinek semmi baja sem történt, a kocsi csak félredült. Az öreg hölgy az ablaknál sem sérült meg, ámbár majdnem kiesett a kocsiból. Künn álltunk a szilárd és egyenes pályán, meg voltunk mentve. Esett az eső. Vagy talán nedves hó hullott. Nem éreztem s körülöttem csak az egyetlen óriási embertelen ordítást és jajongást hallottam, amely előtört a vonat egész hosszából. Futásnak eredtem s rohantam a vonat s a lárma és sírás mentén előre a meghajlott mozdonyig s onnan vissza, egészen hátra, ahol néhány felfordult vagon függött a töltés felett. S mintha ez nem lett volna elég, így futottam a vonat mentén még egyszer s talán harmadszor is, amíg ráeszméltem, hogy nem futok egyedül, hanem, hogy sokan vagyunk, akik így szaladgálunk s hogy mindenki, aki úgy a hogy kiszabadult a romok alól, éppen úgy rohan a vonat egyik végétől a másikig s hogy a rémület űz minket, a zűrzavar, a pánik. Közeledni kezdtünk egymáshoz, fogdostuk egymás kabátját, kezét. Egymáshoz csatlakoztunk s közben fokozatosan összefüggő csoporttá váltunk, amelyben nagyobb biztonságban éreztük magunkat, úgy hogy egyszerre megálltunk. S amikor kigyult egynéhány zseblámpa, ezek világánál kezdtünk gyülekezni, hogy valamiképen segítsünk a romok közt s a romok alatt jajgató sebesülteknek.
Tanácstalan munka volt ez s amikor kerestük a kalauzokat, fékezőket, mozdonyvezetőt, szóval mindazokat a személyeket, akikben hivatalos közegeket láttunk s akikről azt hittük, hogy tudják, mit kell tenniök az ilyen eseteknél, úgy láttuk, hogy ők is ott vannak a mi csoportunkban s hogy éppen olyan tanácstalanok, mint mi. A különbség csak annyi volt, hogy közülök ketten már elindultak segítségért a legközelebbi állomásra. Állítólag egy óra mulva odaérnek, ha lépést tartanak. Nem tehettünk egyebet, hallgattuk a szörnyű nedves sötétségből előretörő lármát, jajgatást és segélykiáltásokat. Ismét erőt vett rajtunk a kétségbeesés. Ismét rajtakaptam magamat, hogy egyik helyről a másikra futok, ismét észrevettem, hogy mindnyájunkat újból elfogott a pánik s a vágy, elmenekülni innen valahová, hogy semmit se lássunk, semmit se halljunk s mindent elfelejtsünk.
De egy kis idő mulva észrevettük, hogy a káosz mulóban van. Először azt mondta valaki: «Uraim, gyújtsanak minden vagonnál tüzet!» Nem gondolkodtunk sokat, a második osztály felhasított falait garmadára hordtuk s egy fiatal főhadnagy kardjával felhasogatta a fát. Kis idő mulva az egész vonat mentén fellángoltak a tüzek, úgyhogy a vonat jól meg volt világítva. Erre ismét felhangzott a parancsszó: «Uraim, bocsássák a gyermekeket s a hölgyeket a saját vagonjaikba!» S a mi első és második osztályainkba beköltöztek a nedves, didergő, rémült és kétségbeesett alakok és alakocskák. Azután magamra maradtam a tüzünknél egy idősebb úrral - képviselő volt az illető - s egy idősebb hölggyel, a többieket mind elhívták a felborított vagonokhoz. Az egészségesek s a megmentettek tömege a tüzek imbolygó fényénél ott tolongott az ócska sínek fölött, amelyeket valahonnan előkerítettek s vitték nagy csoportban mint a hangyák, hogy feszítővasnak használják a roncsok megemelésénél. Azután az idősebb hölgy is elment, mert egy fiú a vonat mentén orvosért kiáltozott, vagy legalább olyan embert keresett, akinek gyakorlata van a betegápolásban. «A háborúban önkéntes ápolónő voltam», - mondotta a hölgy. Ketten maradtunk a tűznél, mint feleslegesek, én az író és az öreg úr, a politikus, egy befolyásos párt vezérembere.
Igen, elmult a zűrzavar, a pánik és a káosz, valami erő rendet s rendszert vitt az egészbe, felosztotta a szerepeket, irányt mutatott az energiáknak s kijelölte az elérhető célokat. Valahonnan jól megfontolt parancsok jöttek s egyszerre fel voltunk osztva, mindenki a használhatósága és képességei szerint s végül mindnyájunkat befogtak a legkülönfélébb feladatokba és munkálatokba, amelyek mind odairányultak, hogy annyi emberéletet mentsünk meg, amennyit csak lehetséges. Magam térdemen tördeltem a fát, a képviselő ápolta a tüzet, a bankigazgató, aki első osztályban utazott, a feszítővasnál szorgoskodott, ráakasztva a saját száztíz kilóját s a nyulánk főhadnagy a megemelt vagonok alá mászkált. Az öreg hölgy a vonat mellett szaladt s kiabálta: «Uraim és hölgyeim, kérem, nyujtsák át poggyászaikból a tiszta fehérnemüt, hogy ideiglenes kötszereket készíthessek». Igen, minden ténykedésünkben értelmes s jól átgondolt rend volt, amely legyőzte a sötétséget, időjárást és saját kishitűségünket.
Nem is kutattuk, ki vezet bennünket s honnan jönnek a parancsok. De azt is megtudtuk. Egyik a másikat figyelmeztette a bő, vízhatlan köpenyes férfira, aki a kőrakáson állt a harmadosztályú kocsiknál. Az emberek kétségbeesésükben eleinte köréje csoportosultak, mintha szárnyai alá akarnának menekülni, - széles palástja lobogott a szélben, mint valami sátorlap. Azután az ő hangja volt az, amely legyürte a sírást és nyöszörgést s az emberek figyelni kezdték a tanácsait. Voltaképen a parancsait. Tüzek, a gyermekek és nők elhelyezése, a mentés munkája... Néhány fiú, aki egyebet nem tudott csinálni, vállalta a küldöncszerepet s rohanvást vitte szét mindenfelé az ő parancsait. S mi engedelmeskedtünk a parancsoknak, mert kiéreztük belőlük a felsőbb értelmet s határozottságot. S nemcsak vártuk a parancsokat. Ha valakinek közülünk ötlete volt, nem hajtotta végre a saját szakállára, de szaladt a vezérhez s átadta ötletét, hogy az felhasználhassa. Éreztük, hogy ő jobban s célszerűbben fogja felhasználni, mint mi, a magunk alárendelt helyén.
Én is hozzáfutottam. Eszembe ötlött, hogy újabb s kettős katasztrófa lehetne belőle, ha most a mi romjainkra rárohanna hátulról egy másik vonat, amely nem kapna kellő figyelmeztetést. Egy méterrel lejjebb állottam, mint a férfi a kőrakáson, amikor figyelmeztettem a lehető veszedelemre. «Már gondoltam erre» - mondotta s kezével a pályára mutatott, ez nagy és határozott mozdulat volt. Körülbelül háromszáz lépésnyire előttünk és mögöttünk a sínek között máglyák égtek. Intett a fejével, mintha megköszönné s úgy láttam, hogy mosolygott is mellette. Visszatértem a munkámhoz, s elteltem az ő előrelátásának a csodálatával.
«Biztosan valami mérnök, aki nagyarányú munkákhoz szokott» - mondotta a képviselő.
«Azt hiszem, hogy valami hajóskapitány» - válaszoltam. - «Úgy áll a helyén, mint a parancsnoki hidon».
«Inkább néptribunt keresnék benne» - mondotta egy hadnagy, aki éppen egy megmentett, egészséges gyermeket hozott s átadta a nőknek a vagonokban. - «Úgy áll ottan, mint a barikádon. Mi vakon követjük. Csak a lobogó hiányzik a kezébe.»
«Én megint az Ön osztályára gondoltam, főhadnagy uram. Talán valami magasrangú katonatiszt, aki parancsoláshoz van szokva s tudja, hogy parancsait teljesíteni fogják.» Ezt a bankigazgató mondta, aki egy pillanatra nálunk szárította nedves kabátját. Majd visszatért a sínekhez, hogy száztíz kilójával megterhelje az idomtalan vasrudat, amely végül mégis csak felemelte a felfordított vagont.
Amikor két óra mulva megjött a segélyvonat, a romok alatt nem volt senki, legalább is senkit nem hallottunk nyöszörögni. Miközben a sebesülteket berakták a vagonokba, elbúcsúztunk egymástól, mint a hajótöröttek, akiket a mentőhajó otthonaikba visz. Mindenekelőtt azonban mindnyájan a kőrakáson álló férfihoz siettünk, hogy elbúcsúzzunk tőle. Eszünktől, vezérünktől, megmentőnktől a nehéz órákban, fejünktől s erőnktől, amely vezetett minket. Kezét nyújtotta magaslatáról s mindenkire mosolygott; mindenkinek köszönetet mondott s mindnyájunkat mosolyával tüntetett ki. Szemei nyugodtak voltak, tiszták, tekintetük őszinte volt s biztos, mint a róna a lábunk alatt. A bankigazgató visszajött hozzám s kezét a feje fölött tartotta, azt a kezet a vezér megszorította: «Ez azután a férfi, talpig ember!» S kezére nézett, mintha a vezér kezenyomát keresné rajta.
Azután otthon, nyugodtan olvastuk a lapokban a katasztrófa hirét, melynek tegnap tanui voltunk. A lapok hasábszámra írtak a tizenegy halottról s a harminchét sebesültről, találgatták a szerencsétlenség okait s dícsérték az utasok csodálatos emberi szolidarítását, akik idegen segítség nélkül kiemelték a romok alól az összes sebesülteket. Elkezdődött a hosszadalmas és részletes nyomozás a vasút hibája irányában s keresték a kártérítés nagyságát. Mindenkit közülünk néhányszor kihallgattak s később mindenki közülünk, aki megtehette, eljárt a főtárgyalásra, mintha közeli ismerősökről volna szó. Valamennyien összeismerkedtünk s lassan mintegy ideiglenes társaságot alkottunk, majdnem úgy éreztük magunkat, mint egy közös háború kiszolgált katonái.
De csodálatosképen sem a lapokban, sem a bíróság előtt nem esett szó arról a férfiról, aki váratlanul előttünk termett s mint természetes vezérünk rászolgált teljes bizalmunkra s kihasználta minden erőnket a nagy mentőmunka érdekében. S mégis, minden bizonnyal sokkal többet érdemelt, mint én, vagy a bankigazgató, sőt éppenséggel a mi dicső politikusunk, hogy az ő képe megjelenjen a képeslapokban a felirattal: «A vasúti katasztrófa áldozatainak dicső megmentői». De ő eltűnt oly hirtelenül, amily váratlanul felmerült azon a borzalmas estén, senkinél nem hagyott hátra különös benyomást, úgyhogy senki sem tett róla említést a megmentettek közül, épúgy, mint ahogy senki sem említette, hogy megmentéseért az emberi kezeken kívül még valami másnak is tartozik köszönettel, valami anyagtalannak, talán a tevékeny részvétnek, a művelt emberek szolidarításának, az istennek, vagy a véletlennek.
Figyelmeztettem erre a bankigazgatót s a képviselő urat. «Jól van, felkeressük őt s értésére adjuk, hogy senki sem feledkezett meg róla. Ő bizonyára valami nem mindennapi egyéniség. Az az energia, amely belőle sugárzott! Már négy éve magas érnyomásom van s meglehetősen asztmás vagyok, - de akkor teljes két órát dolgoztam, mint egy ifjú. Mit szólnának egy ezüst serleghez, a katasztrófa dátumával?» Így szólt a bankigazgató a szűkebb gyűlésen, amelyen részt vett mintegy harminc hajótörött. Alkalmat az ünnepies befejezés és búcsúzás nyújtott. A bírósági ítéletek elhangzottak, a kártérítés és biztositások ki voltak fizetve, a járadékok megítélve s a legrosszabb fájdalmak elmultak. A hangulat meglehetős volt, ámbár néhányan mankóval ültek közöttünk, az egyiknek nem volt jobbkeze, s összegyűlt majdnem háromezer korona s megválasztották a bizottságot, amelynek elő kellett keresnie a szerény megmentőt, hogy átadja neki a megmentettek díszajándékát.
Sikerült őt megtalálnom a segélyvonat utasainak jegyzékében azok között, akik szerencsésen átélték a katasztrófát s nem kértek kártérítést sem a megrongált egészségért, sem a poggyászért. Segítségemre volt a vonatvezető, aki emlékezett az ő vízhatlan kabátjára. S így nyugodtan elindulhattam felkeresésére.
Bekopogtattam a lakására. Ocsmány bérház harmadik emelete. Rosszul öltözött hölgy, sovány és magas, nem fésült, s régi hálóköpenyben, egyáltalában nem szívesen nyit ajtót. Bevezet a szobába, amelyet minden jel szerint a látogatóknak szántak. Bútortömeg, rendetlenül, alig bukdácsolok a székek között. Hogy mit akarok? Az ura hivatalban van, de különben férje összes dolgait ő intézi. Hangja éles, türelmetlen, gyanakvó. Habozva nyújtja át a férje hivatalának a címét, kikísér az ajtóba tüntető nemtörődömséggel s megvetéssel. Nem baj. A cím megvan.
Bőrnagykereskedés az Ó-városban. A tulajdonos nem fogad szívesen, a személyzetnek a hivatalos órák alatt dolgoznia kell és nem magánügyeket intéznie. De rögtön elnémult, amint felmutattam a hatalmas bankigazgató névjegyét, akinek küldetésében járok s behívta az inast, hogy vezessen el az irodába. Áthaladtam az egész raktáron a különféle bőrillatok között az elkülönített sarokba, ahol a mi vezérünk ült. A mi rémes februári éjszakánk vezére.
Szokott üzleti udvariassággal felemelkedett s majdnem elszégyelte magát, amikor megmondottam, miért jövök. Azonnal s jól felismertem. Igen, ő volt az. De a széles köpeny nélkül igen soványnak látszott, majdnem összement vállakkal, s talán azért, mert nem állt a kőrakáson, kicsiny termetűnek is. Semmi egyszerű, parancsnoki mozdulat, sőt ellenkezőleg, nyomott, félénk mozdulatok, hogy semmit se borítson fel ebben a kis szobácskában. Semmi nyugodt mosoly, amely elárulja a türelmes természetet. Szája szöglete állandóan nyugtalanul remegett. A szemei: határozatlanok, félénkek, nyugtalanul fel s alá szaladgálnak, csakhogy kitérjenek a nyílt tekintet elől. Nincsen bennök semmi nyoma annak a nagyszerű, fölényes akaratnak, amelyet akkor kiolvastunk bennök.
«Nem, kérem, ne várják ezt tőlem. Nem szoktam este kimaradni. Azután akkor semmi sem történt. Csak egynéhány véletlen buzdító szó. Nem is kell rájuk gondolni. Nem is merek idegen társaságba menni, már évek óta otthon töltöm estéimet a feleségemmel.» Hangja szerény volt és színtelen. Köszöni az uraknak a megemlékezést, de fölöslegesnek tartja. Azután nincs is fekete ruhája, az esküvő óta nem volt rá szüksége. S hogy én is bocsássak meg. A főnöke nem szereti, ha a hivatalnokai egyébre is gondolnak a munkájukon kívül.
Megértettem. Megszorítottam a kezét. Keze erőtlen volt, energia nélkül, igazi irodai kéz s a tenyere kellemetlenül nedves volt. És elmentem.
Hát ez volt a mi vezérünk életünk legrosszabb óráiban. A férfi, aki felbukkant közöttünk legnagyobb rémületünk s kétségbeesett tanácstalanságunk idején, fölénk emelkedett s vezetett mindet. A férfi, aki parancsoló akaratának engedelmes eszközeivé tett minket, kihasználta összes erőinket s képességeinket, összpontosította gondolatainkat egy cél érdekében s a célt el is érte mivelünk, névtelen segítőtársaival. Elgondoltam magamban, amint távoztam a raktárból, ahogy mindenfelől orrom felé tolultak a kecske- és marhabőrök illatai, hogy fog nevetni az igazgató, majd ha elmondom: A mi vezérünk s ez a kis hivatalnokocska.
De az uccán, amikor keresztültörtettem a járókelők tömegén, amely zűrzavarban sietett valahová, amikor lépéseimet a bérházak két sora irányította, mint két áthatolhatatlan fal, amikor átsiettem az útkeresztezéseken, s félénken néztem mindenfelé, amikor közelebbről szemügyre vettem a nagyváros egész hang- és mozdulatkáoszát, ismét átéltem az akkori pánik távoli visszhangját és mást gondoltam.
Igen, ez az ember tényleg vezér volt. Talán ma eldugott kamrában ül s odahaza nem tudja elrendezni a bútorait, fél a feleségétől s a főnökétől, kicsiny, jelentéktelen, alázatos. De vezérré lett, amikor szükség volt reá. Habozás nélkül kiteremtette a munkaszervet, tudott parancsolni, mint az okos hadvezér, képes volt kezében tartani a pánikot, mint a süllyedő hajó kapitánya s el tudta ragadtatni a tömeget, mint a barrikádok vezére. Eljött, kezébe vette a hatalmat, amikor mi mindnyájan haboztunk s tanácstalanul állottunk. Vezér volt a maga idejében. Nincs ezen nevetni való! Éppen úgy lehet vezérünk egy másik kétségbeesett pillanatban a körülöttem eltűnő járókelők bármelyike, vagy a diák, aki amott vizsgálja a könyvkereskedő kirakatát, vagy a munkás, aki ott fönn a tetőre erősíti a fényreklámot.
Nem, nem szóltam senkinek a bizottság tagjai közül, ki a mi vezérünk. Úgy véltem, elég lesz, ha elmondom, hogy ő nem akarja, hogy bárki is érdeklődjön a személye iránt s hogy udvariasan elutasított minden ünneplést.
«Tehát egy szóval: elutasította. Csodálatos ember. De végeredményben nem is várhattunk mást s meg kell őt értenünk.» Az igazgató úrnak e szavaknál eszébe jutott, mint szorította meg a búcsúzásnál a kezét s azért a tenyerére nézett, mintha még most is valami kitüntetést hordana rajta.
Elküldtük neki postán a nagy ezüstpoharat, háromezer koronáért, a felirattal: «Az 1931. II. 26-iki est hősének!» Ha nem őriztem volna az ő személyi titkát, a háromezer koronát készpénzben küldöttük volna el neki, szegénynek biztosan nagyobb szolgálatot tettünk volna.