Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Karel Čapek: A kétfejű sas nyomában

A 25 éves Nyugatnak

Ámbár ebben a pillanatban senki sem kérdi tőlem, bevallom, hogy nem szeretek utazni; úgy érzem magam idegen földön, mint aki eladtak s egyáltalában nem szívesen, sőt egyenesen ellenszenvvel tűröm mindazt a bajt és bonyodalmat, amelyek idegen földön még az oly egyszerű életfunkciókat is kísérik, mint pl. a postabélyegek vásárlása. S ha mégis vállalkoztam egynehány külföldi utazásra, nem volt az kíváncsiságból avagy kalandvágyból, hanem inkább fantáziahiányból; sohasem tudtam kellő pillanatban kitalálni valami rendes kifogást, vagy ürügyet, hogy védekezhessem olyan emberek ellen, akik valamilyen okból arra kényszerítettek, hogy oda, vagy amoda utazzam. Ezt azért mondom, hogy megmutassam, hogy soha nem utaztam valahova azért, hogy valamit felfedezzek, avagy határozott programmal, megterhelve valamilyen várakozással, különös érdeklődéssel, vagy elfogult elmélettel; rendesen úgy tört rám az utazás, mint valami katasztrófa, váratlanul s akaratom ellenére. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy teszem azt: kutassak a kétfejű sas nyomában; véletlenül találkoztam azzal, majdnem olyan csodálkozással, mint amikor valaki honfitárssal találkozik idegen földön.

Így például majdnem megijedtem, amikor Toledo küszöbén, a Bisagra nuova kapun óriási kétfejű sas tárta ki fölöttem szárnyait, amelyek alatt elfért volna legalább is egy egész körhajóhinta. Első pillanatban annyira meglepődtem, mintha valahol a Holdban bukkantam volna a kétfejű sasra, vagy mintha a ninivei ásatásoknál Prága címerére akadtam volna. Nem volt ez más, mint szembesítés a történelemmel; saját szememmel láttam, hogy Toledo kapui fölött éppen úgy uralkodtak a Habsburgok, mint Terezin kapui fölött.

Másodszor Hollandiában történt meg velem, már nem tudom pontosan, hogy hol, de biztosan valami - dam volt - vagy huizen, - kerk vagy - aar; röviden amint egyszer este behunytam a szememet, felvillant előttem, hogy az elmult nap folyamán valahol, valami régi épületen láttam a kétfejű sast. Már ez így van, mondottam magamban, hiszen Németalföldön is a Habsburgok uralkodtak. Akárhogy is vesszük, mégis csak óriási birodalom volt az annak idején.

*

Vannak azonban kevésbé kifejező dolgok is, mint a kapuk feletti címerek. Például Sziciliában nem ötlött szemembe semmi címer, de amint néztem az ottani barok stílust, feltünt, hogy itt Montreálban más a barok, mint odafönn, Olaszországban; mintha lágyabb volna, mézeskalácsszerű, festőibb és melegebb; ez talán spanyol-, vagy milyen befolyás. - És évek mulva abba a váratlan helyzetbe jutottam, hogy Spanyolországban néztem a spanyol barokot; tényleg spanyol volt, de nem tudnám pontosan megmondani, miben nyilvánult ez meg; kénytelen voltam a prágai, római és salzburgi - szóval középeurópai - barokra gondolni, annak plasztikus és festői apróságaira és fodraira, kiszélesült architektonikájára s valamelyes építészeti romantikájára.

Jól van, ezek katolikus országok; de Hollandiában is minden pillanatban elfogott ugyanaz a hangulat; a homlokzatok ékszerformájú díszítése, játszi stukatura, valami zárkózottság a nagyobb intimitás és a szabadabb képzelet között, sokkal inkább, mint másutt; talán mondhatnám, a klasszicizmus gyökeres hiánya. Ezekben az egymástól annyira elütő országokban valami egymásra kacsint, van valami közös titkuk. Franciaországban, Északnémetországban, Rómában hiába keresnők mindezt; de Sziciliának, Spanyolországnak, Hollandiának s Középeurópának bizonyos tekintetben közös barok multja van. Ezeknek az országoknak építészeti arcán bizonyos kevésbé feltünő, bizalmas, családi vonás van.

*

De én nem akarok tanulmányt írni sem az építészetről, sem a barokról. Csak azt akarom mondani: az olyan országokban, amelyek valaha - mégha rossz - uralom alatt is összetartoztak, évszázadok mulva is találtok valami közös lelki vonást, vagy ennek nyomát. E kultúrális érintkezés a politikai uralomnak bizonyára csak velejárója volt; ember- és jószágcseréből adódott; véletlen és külső volt, de létezett.

Ha a vándor annyi s oly különféle országban megtalálja a Habsburg-monarchia címerét, elálmélkodik e birodalom földrajzi arányain, amely fölött tényleg sohasem nyugodott le a nap. Csehország és Magyarország, az alpesi országok, Nápoly, Flandria és Hollandia és a latin Amerika. S e szembesítésnél felmerül a tolakodó gondolat: tulajdonképpen nagy koncepció volt az. Azok az uralkodók talán nem voltak nagyok; különcök voltak s bolondok, bürokraták és despoták, közepes emberek vagy minden hájjal megkent politikusok; bizonyára nem voltak áthatva nagy ideáloktól. De a dinasztia e történelmi alkalmatlansága, vagy átlagossága sem tudja eltakarni ama bizonyos hivatás nagyságát: Középeurópából valami nemzetfölötti egységet képezni. Egy dinasztikus Páneurópa barok kísérlete volt az, sőt több: a jobbágy-nemzetek valami szövetsége. Nem kell emlékezetünkbe juttatnunk e dinasztikus uralom butaságait és kegyetlenségeit; de ha felmerül szemeink előtt a toledói sas a prágai fegyvertár sasával, avagy e pléhmadárijesztők bármelyikével, amelyeket néhány évvel ezelőtt oly megkönnyebbüléssel ráncigáltunk le, határozottan felmerül a cseh lélek előtt a csodás gondolat: az istenért, mily nagyszerű valóságot kontárkodtak el ezek a monarchiák - s milyen lehetőségeket. Senkisem gondol közülünk meghatottsággal a Habsburg-dinasztiára; de az impérium világnagysága, amelynek felépítésében - bizonyára önmagunk sok hátrányára - a mi nemzetünk is segédkezet nyújtott, nem hagy bennünket közönyösen, amint ennek az impériumnak a nyomaival találkozunk. Akármint is van a dolog, mintegy valami államfölöttinek volt az ideálja az. Egy cseppet sem vágyódunk utána; de mindamellett azt gondolom, nem minden politikai tanulság nélkül mondhatnók, hogy ez is nemzetünk tradicióihoz tartozik: nemcsak küzdelem a nemzeti önfentartásért, de akarat és képesség láncszemként belépni egy szélesebb, nemzetközi politikai rendbe. Tagjai voltunk a római szent birodalomnak; ott voltunk a Habsburgok barok birodalmában; történetíróink megmondhatják, vajjon mindkét eset csak önkéntelen szükségesség volt, vagy történelmi véletlen, avagy állami életünk ismétlődő politikai programja. Ismétlem: történelmünkben megvan a többé-kevésbé széles s többé-kevésbé tudatos politikai európaiságnak hagyománya. E hagyománynak talán lehetne számunkra mondanivalója ma is.

Bizonyára nem lesznek sem dinasztiák, sem római szent koronák, amelyek a nemzetekből és államokból felsőbb szervezeteket s világrendet fognak alkotni; a gazdasági tények lesznek azok, a szociális és emberi szolidaritás, amelyek majd egyszer közös uralmat fognak teremteni a bisagrai öszvéreseknek, a polderek hagymatermelőinek s nekünk, tősgyökeres cseheknek. Nem lesz az semmiféle sas, de valami lelkibb és reálisabb egyaránt, ami mindnyájunk számára valami új címert fog alkotni. Már piszmognak rajta; s itt buzdításul szolgál nekünk, hogy ebben van már valamelyes történelmi tréningünk. Elmondhatjuk: engedjenek minket a munkához, mert nekünk ebben már majdnem ezeréves tapasztalatunk van. Mi már megszoktuk, hogy ilyen-amolyan Népszövetségben legyünk, ha ez nem is volt javunkra. Talán egy picit ebben van a mi küldetésünk.

*

S itt újból visszaemlékszem a kultúrnyomokra, amelyeket találni véltem oly különféle s távoleső vidékeken. Ha nem tévedtem bennök s ha nem olvastam azokat teljesen rosszul, akkor azok - ha hiányosan is és hozzávetőlegesen - megjelölik a kultúrérintkezést, amely nemzettől nemzetig vándorol a politikai érintkezés nyomán. Akkor azok bizonyos pozitív és alkotó értékek tanui, amelyek kísérik a nemzetközi politikát akkor is, ha az oly személyi, néha erőszakos, sőt annyira nem népszerű, mint amilyen volt a spanyol és az alpesi Habsburgok politikája. Talán így van ez; talán mérhetetlen megkönnyebbülést hozna nekünk s bármely európai nemzetnek kultúrális szorongásunkban s izoláltságunkban, amelyet nem szabad letagadnunk, ha fölöttünk kibontakoznának a vonalak, amelyek összekötnek minket más nemzetekkel, közeliekkel s távoliakkal, ha az új élet új idegrendszeren futna végig, amelyet a politika szőne világunk rendszerébe. Talán eddig nem vettük észre, mily életforrások nyílnak a politika történelmi léptei alatt. Ha a Habsburgok nyomain megyünk, nem találunk csak-barok közösséget, hanem sok egyéb közösséget is; a mi országunk «flamandjai» s a bohém spanyol «flamncosok» már nevükkel is a régi Flandria kultúrhagyományaira utalnak. Valami szélesebb világrenddel talán beköszönne reánk s a többiekre is a nagy fellélegzés, az alkotó hév, a szellem kirmesze, dionyzoszi bőség. Hiszem, hogy a politika dolga, hogy nekünk, többieknek, utat törjön.


 

 
Karel Capek