Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Jo van Ammers-Küller: Az alma és Éva
Részlet egy készülő regényből

A Nyugatnak

A nagy indiai személyszállító hajó, amelynek naplemente előtt kellett Génua kikötőjébe befutnia, három mértföldnyire a parttól, a fehér várossal és a szürkéskék hegyekkel szemközt horgonyt vetett. A késő délutáni órákban a forró déli nap rekkenő hőséggel tűzött a habokra. A hajónak nyugat felé fordított oldalán a kis, kerek ablakok szinte lángokban álltak s mintegy arannyal voltak átitatva a sirályok szárnyai, amelyek gyors rajokban, egymással vetélkedő hangos rikácsolással érkeztek a part felől.

Amikor a gépek megszokott, ritmikusan nyugodt dübörgése és zakatolása elnémult, különös, mély csend ereszkedett a hajóra. A váratlan leállás fenyegetésként nehezedett az első osztály fényűzéssel berendezett éttermére, ahol néhány utas lármás búcsút ünnepelt. A beszélgetések megszakadtak; mindenki az elektromos szellőztetők hangos sustorgására, a poharak fínom és mégis éles csengésére, a kések és villák fémes csörrenésére fülelt, melyeket a pincérek ide-oda dobáltak a tálalóban. A felhevült, izgatott arcok nem nevettek többé; egyszeriben csodálkozás, ijedtség és bosszúság vált úrrá.

És hirtelen ott állt a terem közepén, anélkül, hogy bárki is belépni látta volna, az első gépész: a kapitány nevében udvariasan és tárgyilagosan közölte, hogy a hajó drótnélküli parancsot kapott az olasz kormánytól, hogy reggel előtt nem szabad Génua kikötőjébe befutnia. Miért? Az okot nem tudja, s ha megtudná, titokban kellene tartania. Hogy Mussolini csatlósai szívesen bizonyítják be hatalmukat drákói módon, a hajózási társaság nem első ízben tapasztalja. Bizonyos azonban, hogy az egyébként különösen síma lefolyású utazás után e félnapi késedelemnek kevés a jelentősége; a hölgyek és urak vídám búcsúvacsorájukat most folytathatják, ameddig csak jól esik, a zenekar tíz óráig táncmuzsikát fog játszani és később kivételesen hosszú éjjeli pihenővel készülhet kiki elő a kihajózás fáradalmaira.

Amikor a baljós próféta elhallgatott, az étteremre megint a halk neszekkel tele, fura mély csend borult; a lakoma résztvevői meghökkenve néztek egymásra - mindenki a maga módján dolgozta fel a teljesen váratlan híradást.

Egyszerre csak heves, az önuralom béklyóit áttörő hangok csattantak fel; Charlier Lily, a már fehérhajó, de fiatal, üde arcú elvált asszonyka kétségbeesett zokogásban tört ki. Egy szempillantás alatt felugrott, a fiatal tiszthez futott, mindkét remegő kezével karjába kapaszkodott és éles, idegen hangon rimánkodott: Ennek nem szabad megtörténnie, ez nem történhetik meg - még el kell érnie az éjszakai vonatot, amely ma indul Génuából, mert holnapután Hollandiában kell lennie. Holnapután van anyja hetvenedik születésnapja. Oly sok rosszat élt meg Indiában, annyira vágyódott vissza Hollandiába, képtelen tovább várni. Slotboom asszony is, egy idős, kövér nonna, [*] keservesen és vígasztalhatatlanul sírni kezdett; Verkoren kisasszony, a betegszabadságon levő kis tanítónő, kezeibe temette arcát és Roest van Oudemolenné, a helytartó méltóságteljes, mindig kiegyensúlyozott felesége, hirtelen könnyekben fürdő arccal, szánalmasan rogyott magába székében. A heves megdöbbenés fertőző betegségként terjedt egyikről a másikra; ideges összevisszaságban felkiáltások és kérdések hangzottak el, mintha mindegyikük egy csapásra elvesztette volna önuralmát és jókedvét. Mintha tényleg elviselhetetlen lenne, hogy négy hetes utazás után tizenkét órával később kössenek ki; mintha valóban fontossággal birhatna, hogy a különvonat egy nappal később indul Génuából Hollandiába. Még viharos napokon és fullasztó hőségben sem volt a hangulat ilyen ingerült; mintha a kedélyesek haragra lobbantak, a közönyösek izgalomba, az optimisták csüggedésbe estek volna. Mire a hajóorvos, üvegcsével magasra tartott kezében, utat vágott magának az asztalok között, a helytartó, sápadtan és nyugodt külseje mögött láthatóan ingerülten, már átkarolta és kivezette magán uralkodni nem tudó feleségét; a fülledten meleg étteremben Hoffmann-cseppek szaga terjengett és a hangos búcsúzkodásukból és tervezgetéseikből felriasztott utasok kedvtelenül és leverten szállingóztak fel a lépcsőkön.

- Egyáltalán nem tudtam, hogy a hisztéria ennyire ragályos, - mondta Slotboom dörmögve barátjának, Vegeer doktornak és intett az egyik hajóinasnak, hogy állítsa fel újra összecsukott nyugszékét.

Vegeer doktor, egy sovány, félszeg, ötven körüli férfi, okos, csúnya arccal és rosszul ápolt, szürkülő szakálla mögött nagy, puha szájjal, zsebredugott kezekkel állt mellette; a nők kis csoportja felé nézett, amely a sétafedélzet korlátja mellett a vörösre sírt arcú nonnát és a sápadt tanítónőt vette körül. Mintha egy gát szakadt volna keresztül, mintha utolsó, váratlan együttlétük alatt sok mulasztást kellene jóvátenniök, suttogva tettek egymásnak vallomást sóvárgásaikról, reményeikről és aggályaikról, amit odaát, a távoli országban, mintha csak összebeszéltek volna, mindig elhallgattak; amiről még saját férjükkel vagy legjobb barátnőikkel sem beszéltek, mert hiszen mit sem használhatott, ha meg is osztják másokkal honvágyukat, mert hiszen a honvágy csak még elviselhetetlenebb lett, mihelyt gondoltak rá.

Sóvárgás gyermekeik után, akik Hollandiában folytatták tanulmányaikat, öreg szülők után, fivér vagy nővér után, vagy csak puszta honvágy a lapos földdarabka után, tehenekkel és rétekkel, szürke terméskövekkel és vörös téglatetőkkel; a zöld földdarabka után, amely ellen annyi volt a kifogás, ahol ha nem esett, mindig szél fujt, ahol a házak huzatosak és rozogák és az emberek lassúak és korlátoltak. És mégsem birták ezt a földdarabot nélkülözni, ha tudták, hogy a földgolyó másik oldalán van; teljes hatalma csak a trópusok lenyügöző zűrzavarában érvényesült, azokban a gazdag távoli országokban, amelyek jó megélhetést, kalandot, vagyont, előléptetést nyujtottak - mindazt, amiben a túlnépes, konzervatív, maradi anyaország mostoha volt. Odaát sohasem szoktak bele, hogy igazában otthon érezzék magukat; mindig megmaradtak idegeneknek ellenséges hatalmak között.

Nagy pápaszeme széleskeretű üvegei mögül az orvos okos, kritikus szemekkel nézett a világba; milyen jól ismerte a heves, látszólag gyermekes mozdulatokat, az elcsukló hangokat, az éles, fülsértő suttogást és a féktelen nevetést, amely gyakran alig volt megkülönböztethető a sírástól.

- Kötéltáncosok, - mondta mély, durva hangján, amely annál érdesebben csengett, minél nagyobb izgalmat akart palástolni; - idegek, amelyek a legkisebb megrázkódtatásnál felmondják a szolgálatot. Így hat India még a legerősebb nőkre is.

- Ugyan, mit; az idegek a ma betegsége, - válaszolta az ültetvényes; tüstént ingerült lett, mihelyt rosszat mondott valaki az országról, ahol szegény kispolgári gyermekből dusgazdag hatalmassággá emelkedett. - Talán azt hiszi, hogy Hollandiában a nők mások? Meg fog változni a véleménye, ha nővérek vagy nagynénik várják a vonatnál. Hollandiában felőrli az embereket az örök vesződség a garasokkal, a rossz cselédekkel és a meghült gyermekekkel; ez teszi őket idő előtt öregekké és búskomorakká.

- Férfiak számára jó ország India, - ismerte el a másik és rágyújtott a nehéz fekete szivarra, mellyel az ültetvényes megkínálta. - Erőteljes, egészséges fiatalemberek számára, akiknek nem alvadt vér van az ereikben, a gyarmatok a határtalan lehetőségek földje. Talán túlságosan keményen kell dolgozniok, de vigye el az ördög: hiszen egy férfi számára a kemény munka az egyetlen mód, hogy tűrhetően állja meg a helyét az életben. De a nők, a hollandi leányok számára, akik egy fiatal fickóval kerülnek odaátra, e kedves, vidám gyermekek számára, érzékeny lelkecskével és egész sereg illuzióval...? A nőknek Indiában túlságosan kevés a dolguk és túlságosan sok az idejük, hogy önmagukra gondoljanak és tépelődjenek. Ez az az átkozott baj, amely csaknem mindig kórt vált ki a nőkben.

- Ugyan, milyen kórt?

- Honvágyat. Csodálatos, hogy nekünk Hollandiában még csak saját szavunk sincs erre a fogalomra, [*] pedig nincs talán még egy nép a világon, amely olyan jól tudná, hogy mit jelent. Családi életünk a legszorosabban össze van kötve az otthonnal és mégis annyi gyermekét küldi hazánk a gyarmatokba. A honvágy átkozott, rágódó betegség, még a mindenható szerelem sem bír vele; a testet felőrli és a szellemet kiszívja ellenálló képessége utolsó cseppjéig.

- Ön már megint alaposan túloz, - felelte útitársa és jólesően dugta vastag orrát chartreuse-ös poharába. - Eleinte... talán egy pár évig honvágyuk van. Száz és száz esetben voltam tanuja. Ha fiatalon érkeznek oda, lassanként beleszoknak. És az első hosszú szabadság után, mikor rájöttek, hogy a «legjobb - otthon» nem egészen helytálló, hogy odahaza Hollandiában sem olyan rózsás az élet, legtöbben rendkívül meg vannak elégedve Indiával.

E pillanatban egy fiatalember ment el mellettük; nagy sárgás kezével az ültetvényes megfogta szmókingja csücskét.

- Mondja csak, van Doeveren, nem pompás ország India olyasvalaki számára, aki dolgozni akar és nem síránkozik örökösen?

- Úgy van, én is így tapasztaltam, Slotboom úr. - A megszólított jómetszésű, napbarnított arca nevetett, majd komoly és zárkózott lett. - Egy férfi számára pompás ország, - tette hozzá és szemei elsötétedtek.


 

 
Jo Van Ammers-Küller

 

[*] Nonna olyan nő, akinek ereiben néhány csepp bennszülött vér is kering.

[*] A hollandusok a német «Heimweh» szót használják.