Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Sigrid Undset: Menekülés
Részlet egy új regényből

A Nyugatnak

Kiment s fölcsatolta skíjét; a szíjak csak úgy feszültek lábain. Lehajolt vashegyű, kerekes botjáért. Aztán hátára kötötte a gyermeket s nekivágott északnak.

A Nap nyugvóra ereszkedett; a kemény havon alig maradt egy-egy rövid skínyom, bár a kicsi jócskán lehúzta Vigdist. Ez kisiklott a folyóhoz, de csak a biztos jégre ereszkedett rá. Később átkínlódott a dombokon; még érezte a délutáni fáradtságot. A fönsíkról visszanézett; az ég vörösre gyult a fjord fölött; egy lélek se tűnt föl - de akkor sűrű erdő és bozót fogta körül a falut.

Vigdis elkanyarodott Grefsin felé; lassan csúszott tova. Még nem érte el a házakat s a csillagok máris kiragyogtak a magasban. Az udvarról egyetlen pászma se tűzött elébe; az összes ajtók zártan fogadták. Vigdis odament az egyikhez s megkopogtatta skíbotjával, de senki nem jött ki s egyetlen hang se hallatszott belülről, csak a tehenek topogtak az istállóban. Az egész háznép fölkerekedett.

Vajjon mihez fogjon? Tünődés közben a hóba ültette a gyermeket. Ekkor ez meghúzta köpenyét s lemutatott a falu felé. Vigdis kimeredt. Vadin táján vörös csík lángolt az égre; folyton nőtt s fekete füst bodrosodott fölötte. A gyermek ijedten szipogott s anyja ölébe dugta fejét. Vigdis fölemelte:

- Most gyilkolják le nagyapádat és Aesát - jól nézd meg s ne feledd el.

A tűz terjedésével a füst aranyosvörössé vált; a vész már belekapott a csűrbe s a széna meg a gabona izzása Grefsinig befestette a mennyboltot. Egy skís raj robogott a folyóhoz, úgyhogy Vigdis nem vesztegelhetett tovább.

Fölkötözte a gyermeket s szélsebesen siklott az erdőbe. Egy darabig követte Kaareék nyomait, esetleges üldözői miatt. Tudta, hogy a Storvand túlfelén emberek közé ér, ha egyáltalán kergetik odáig.

Az erdőben erősen rásötétedett, csak a fák közt fehérlő hó derengett előtte. A meredek emelkedésen minduntalan elvágódott, úgyhogy véresre horzsolta arcát és kezeit. Az éjszaka hideg volt; de Vigdis nem vette észre, mert a veríték csorgott róla s szíve a szétpattanásig döngött; viszont a gyermek úgy kapaszkodott nyakába, hogy majd megfult bele.

Nagysokára följutott a csúcsra s most könnyebben haladt előre - de mintha itt sose jártak volna. Ha megfordult, még látta a déli fenyők fölött sápadó tüzet.

A gyermek újra fölsírt; éhezett és fázott.

- Hallgass, szívem! - mondta az anya. - Rögtön leérünk a faluba. ott eszel és lefekszel.

- Rögtön? - kérdezte a gyermek.

- Igen, rögtön! - felelt Vigdis.

Legombolta köpenyét s zsákszerűen csavarta rá a kicsire. Most fehér, lejtős tisztás tűnt elébe; botjával tapogatózott le a zord szakadékba. Mihelyt skíje elakadt, menten ráocsúdott izzadtságos vacogására. Csillagos, de vaksötét éjszaka terült el az erdőn, mivel a Hold csak hajnalban kelt föl.

Végül ráismert a mélységben fehérlő tó síkjára. Kínosan bukdácsolt alá, míg neki nem esett egy fának; bal skíszíja csattanva szakadt szét. Ideiglenesen egy fűzággal pótolta ki; addig a hóba tette kicsijét.

Csak sokára mehetett tova; ekkor újra fölvette a gyermeket.

- Nem fázol, drágám?

- Nem! - felelt amaz. Vigdis végigtapogatott a dermedt kacsókon; mintha jégcsapokat fogott volna. Ölébe ültette az apróságot s pityergésig dörzsölte az összemarkolt hóval. Aztán tőle telhetően beburkolta a kicsit, lekecmergett a jégre s eleredt az északnyugaton sejtett házak iránt.

A gyermek dörzsölése közben jól érezte saját elgémberedettségét is. A síkon éles szél fujt, úgyhogy Vigdis annyira didergett átizzadt ruhájában, mintha csupasz lett volna. A nyugati part mellett hatolt előre, onnan kémlelt körül, vajjon mikor bukkan valami hajlékra. S egyszer eljutott egy fehér domb alá, amelynek tetejéről holmi épületféle nézett le; fölment s egy csűrbe botlott. Nem bírta tovább. Levetette skíjét s belépett a nyitott ajtón. Sötét és hideg terpeszkedett bent; de Vigdis egy halom szénához tapogatózott. Hasztalan bújt bele; a jeges szálak nem melegítették föl.

S a gyermek faggatózott, vajjon most megkapja-e kásáját?

- Senki sincs itthon! - felelt Vigdis. - Úgye, elfáradtál? Nos, egyelőre alszunk egyet.

- Éhes vagyok! - nyöszörgött a kicsi. Erre az anya elővett egy kis húst meg kenyeret, péppé rágta s beledugta a gyermek szájába. Az apróság elcsendesült, de didergése nem szűnt meg; Vigdisé sem. Ez kisvártatva kinyitotta ruháját s meztelen testére húzta a kicsit; így bújt meg a köpeny és széna alatt. A gyermek elaludt; pihegése kissé átmelegítette az anyát. Viszont Vigdis hiába szunnyadt el; álmában mindig visszatért a sötét, havas lejtőre. Vergődésével fölverte az apróságot s közben az anyaság örök gügyögései buktak ki szájából.

Sokáig pihentek vackukban; ezalatt a fagy meg-megroppantotta a falakat. Vigdis kimeredt egy résen; a Hold már beragyogta a havat. A gyermek újra fölébredt; szomjas volt. Maga is megszomjazott. Kikészült egy marék hóért, de a hideg elzsibbasztotta tagjait. S nem szabadulhatott meg a kicsitől sem; odavitte az ajtóhoz.

- Ni, jönnek már! - szólt a gyermek. Ekkor Vigdis ráocsudott, hogy a tó déli sarkából egy csoport hátszéllel közeledik. Kiment s újra fölkötötte skíjét; némi futás után fölfrissült. De lassan elrévedt vállalkozása végcélján; lesiklott egy folyóhoz s óvatosan követte a part szegélyét. Hallotta, hogy egy hakedali patak beleszakad a tóba - talán ez a meder elviszi az emberek közé! Végkép elfáradt s már-már gyermekestől lehevert egy fenyő alá - nem volna nagy kár értük. De csak ment, ment; átcsúszott egy széles, hosszú tavon s megint nekivágott a szélnek. Messziről farkasüvöltés zúgott feléje; erre megszaporázta lépteit, bár a dúvadak a nagy hidegben alig orronthatták meg.

Később már nem hallotta a farkasokat, csak a lejtő alatt búgó folyót. A Hold tisztán és hidegen fénylett s az árnyékok hosszan feketéltek a havon. Vigdis észrevett a fák közt egy nagy sötét foltot; erre minden ereje ellankadt. Odakúszott, letörte az alsó ágakat, maga alá húzta lábait, ölébe fogta a gyermeket s beburkolózott köpenyébe. Rátámasztotta állát a kicsi fejére s nem törődött semmivel; kábán csüggedt előre.