Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám
(Ezt a címet önkényesen adtam a legújabb Borgese-könyv egyik legragyogóbb részletének. Ez a könyv, a
Zsenge fácska, ki most csakugyan itt lépdelsz mellettem, elevenen, zöldellő fácska!
Tehát megadatott nékem, hogy visszavezesselek a völgybe, aki az én Izsákom vagy, az én bárányom.
Isten nem volt a sziklatorkok szörnyetege, amelyekbe majdnem belezuhantál.
Kezed a kezemben.
Az a fínom növényillat, amely a halántékaidból, hosszú, virágos zöld ruhádból árad, az a gyermek-illat, amelyet az erdők lehellete ismer és magába olvaszt, nem a halál pusztító illata.
Néha táncos, néha tétova lépted, egyenetlen, hirtelen lépted olyan, mintha mindig arra gondolnál, hogy jársz, hogy megtanultál járni, te, aki még tegnap gyenge térdű kicsi lányka voltál.
Kezeid között még nem futott le a fonalgombolyag, közötted és a homályos idő között, a bölcső ideje között, amelyből kifeslettél;
kezeid, amelyek nem tudnak még cselekedni és az ujjaid között átszűrődő levegő megállította a jövőt.
Fel nem áldozott áldozati bárány!
Nem akarom szóval mondani neki ezeket az értelmetlen szavakat, hanem oda akarom pecsételni ajkammal az ajkára, mint ahogy a szél egymáshoz símítja a faleveleket, az őrjöngéstől keserű csengésükkel és hallani akarom, amint a hangjuk, mint a villódzás, leszáll hallucinációm kútjába;
én, aki egyedül megyek, nincs a nyomomban más, csak egy árnyék; de olyan vagyok, mintha menetben volnék: megyek a lépésem, a szívem ritmusára, amely mint a diadalmi indulóvá fényesedett gyászinduló.
Áldozati bárány! Nem áldoztattál fel, mert mi lennék én nélküled?
Te vagy az árnyékom, ezüstárnyék, fény a fényben;
tükröző víz, megállok, megnézem magam benned és tiszta vagyok,
visszhang, amely dallamos trillával visszahullámozza hangomat.
Mert te olyan vagy, mint én; én magam vagy; a lelked megmozdulása olyan, mint az enyém:
fejlehajtás, miközben hangok sejlenek fel fölöttünk, amelyeket nem hall meg a fül; kitekintés magas ablakokon; karjaink kitárása folyamok felé, amelyek partjaikkal együtt rohannak.
Így hát olyan vagy, mint én,
élet sejtelme,
varázsló!
De a szemhéjaid még nem ráncosak,
és az, ami bennem összeomlott, benned még buzog, ami bennem megsemmisült, benned hajnali igazság, ébresztő borzongás paradicsomi fák ormain.
Én, éppen azért, hogy engem majd igazolhass, valamikor életre hívtalak a semmiből;
megszülettél;
most nem tudom, ki vezet újra vissza hozzám, épségben, a Semmiből, amelyet én magam tártam fel előtted.
Tehát már nem halhatsz meg.
*
Így daloltam magamban. Ő pedig himbálgatta nimfa-fejét, kezébe fogja kezemet, játszott vele, előre-hátra, hátra-előre lóbálta, lépéseink üteme szerint, amelyek most már vidám ritmusra igazodtak.
Szemei még mindig halványak voltak, mintha a magányosság tavában tükröződnének; mintha a látóvá lett vakság döbbenete ülne bennük. Úgy tűnt, mintha valaki ujjai közé fogta volna hosszú, hullámos szempilláit és fölnyitotta volna szemhéjait; fölébresztve őt ki tudja milyen álomból, amit a telihold alatt aludt.
De a furcsa aranykristályok, amelyek az egyik szemében ragyogtak, fölcsillantak, mikor újra fölcsillant az ég, amelyen a felhők szétfoszlottak és lehulltak a hegyekre; mint valami napfényírás letörölt nyomai, amiket még talán ki lehetett betűzgetni.
A szemeibe pillantottam és eltévedtem bennük. Elragadtatva szerettem benne szűzies hangú anyját; szerettem az én szelídszemű anyámat, aki oly messze-messze volt már.
És sajnáltam, hogy ő már alig ismerte, hogy sohasem látta többé aprógyerek kora óta, amikor még csak pár szál szőke haj volt gyönge kis fején, oly fínomak és lehelletszerűek, hogy ha rájuk nézett az ember, szinte elérzékenyült, szinte megsajnálta őket.
A korok, az évszakok összegabalyodtak szívemben.
Újra láttam őt odalent, Szicilia hegyein, az alkonyati szélben hajbókoló fák között, nyugodt kék szemeivel, amint tágra nyíltak a messzi tenger előtt. A nagymama, fekete kendőjében, föléje hajolt: ő csupa rózsaszín volt.
Ó, igen, akárhol született, akármennyit vándorolt, ide tartozott ezekhez a hegyekhez, ehhez a tengerhez: sziciliai volt. Ráismertem hosszúkás arcáról, komoly homlokáról, bánatáról.
Kézenfogva ballagtunk; elfeledtem az éveket; a hozzám tartozók, az élők és a holtak, nem tudom hogyan, mind eggyé olvadtak; és a lányom egy volt a véremmel, testvérem volt.
Így, miközben mindenfelől tornyosultak a látomások ködei, már nem láttam a Fedoz völgyét, az Engadint; csak az én hegyeimet, a völgyet, amely fölött születtem.
*
Hegytetőn születtem, ahonnan mindenfelé ellátni: a völgybe, a többi hegyekre, a tenger tükrére.
Türkizkék ez a tükör és nagyon távoli. A hegyek oldalai, mint súlyos függönyök, félrehúzódnak, hogy látni lehessen.
Mikor föltámad az alkonyati szél, aranypor szikrázik mind a csúcsokon. Valamennyi közt legszebb a Termini-hegység, két azúr-kupolája az égre tornyosul.
A vörös felhők megállnak egy pillanatra, mint istennők szekerei. Az apró vitorlák úgy domborulnak ki a tengerből, mint márványvirágok. Aztán leszáll az este.
Szent Márton éjszakáján születtem, mikor annyi a hullócsillag, mint Szent Lőrinc éjszakáján. Apám kiment az erkélyre és ezekben a fényüzenetekben jóslatot, sorsot olvasott.
Végtelen horizontok előtt nőttem fel és távoli hangokat hallottam.
Nyáron, mikor hazajöttünk bátyámmal szünidőre Palermóból, a Forrione-szorosban megálltunk lovunkkal a szélben. Ott túl felbukkant Polizzi, a mi falunk, hegy tetején.
Mozdulatlan levegő, titkos zsongásokból összeszűrődött csöndesség burkolta. A levegő csupa méz volt, csupa frisseség.
A hegy tetején végigsorakozó szürke és rózsaszín házak olyanok voltak, mint kikötni készülő hajóhad. A mienk volt az utolsó; kőgyámoszlopaival a szakadék széléhez támaszkodott.
Vörös föld, eleven színű föld az öszvérek lábai alatt! Az utolsó rekettyék a tetőn, ott égtek még rajtuk a szent virágok!
A fodormenták, a kakukfüvek, a kecskék kedvenc füvei, ünnepélyes illatokat árasztottak utunkra. A Scaletta szőlőskertjei, mindjárt a házunk előtt, olyan sötétzöldek voltak, hogy szinte már indigóba játszottak, mint a tenger egy darabkája.
Egymás mellett ügettünk; a bátyám valamivel alacsonyabb volt nálam, még szőke fürtök hullámzottak a fején. Most a föld alatt van.
*
Jól esett látni a sziklákat, amelyeken már nem kapaszkodtak ujjaink, lehemperegni a meredek, meztelen szakadékokon, utolsó ugrással elszakadni az utolsó sziklafoktól és láthatatlanul belemerülni a lombok mélységeibe.
A kapával ösvényeket vágtunk a lejtőn, az út mentén, amely a hegyekből a tenger felé ereszkedett, fehéren és kanyargósan, mint a virágzó oleanderekkel szegélyezett hegyipatak medre.
Élvezettel térítettem ki útjukból a hegyi vízerecskéket; vagy leültem a parton és szemeimmel kísértem a holló röptét, a pásztort, aki nagyokat kiáltott, miközben áthaladt a völgyön a derült ég alatt.
Az első záporok után lementem, kinyujtott kezeimmel mint tollatlan szárnyakkal egyensúlyoztam magam és vadszegfűt szedtem a zúgó vízmosás mélyén. A bömbölő hangok dübörögve gördültek vissza oduikba.
Gyerekcsatáink során rohammal bevettem, én egymagam, a Trinitá-dombot, rohantam fölfelé a kőzáporban, biztos voltam benne, hogy senki sem tud eltalálni.
Éjjel fölkeltem, hogy lássam, amint fölbukkan a nap a Monte Pizzuto mögül, mint szentségmutató. Szeptemberi délutánokon, San Paolo homokjában és babérfái között, nyalábszámra szedtem a rőzsét; és holdtalan estéken örömtüzet gyujtottam, hogy fénye, pattogása hegyről hegyre hírül vigye, mily csordultig van a szívem.
*
De milyen szomorúan szálltak le az októberi esték! A hazafelé vezető ösvényen, az Avemaria alatt, mennyi, de mennyi fekete kendő!
Aztán jött az indulás ideje. Fordítva ültünk hosszúkantáros öszvéreink farán, baktattunk lefelé a meredeken; az öszvérek botorkálva keresték a csapást; az őszi szél fölitta szomorú könnyeinket.
Egy óra mulva a völgyben voltunk; elhaladtunk az öreg temető fala mellett, San Gandolfo kis temploma és harangtornya mellett.
Ekkor apám kinyitotta a hegyre nyíló erkély ajtaját; megcsillantak az üvegei; köszöntést kiáltott utánunk, mind a kettőnket nevünkön szólított. Erős volt a hangja.
Most ő is a föld alatt van.
*
Ó mért tömték meg a szívemet hamuval és sötétséggel? A halál álom.
És mi megtömtük ezzel a borzalommal a Mindenség minden üres helyét.
Mért mesélték nekem, hogy mikor sötét van és becsukják a templomokat, szerecsenarcú kis fekete ördögök bukkannak fel a padló alól, mint patkányok a csatornából? mért meséltek történeteket poklokról és láncaikat csörgető sárkányokról?
A szívem mennyei üzenetek gomolyaga volt, mint nyári éj; és agyonnyomták.
Gyerekkoromban kaktuszok és narancsvirágok illatában fürdő déli erkélyeken ültem, a csillagok alatt, és hallottam amint pokolbeli láncok korbácsolták a mélységeket.
A büntetés istenét, az örök bosszú istenét tanítottak imádni, mikor bűntelen voltam még: a falánk Molochot, a kegyetlen Sátánt, és Istennek nevezték.
Most ő nincs és én még a nevét is ki akarom tépni szívem redőiből, azokból a redőkből, amelyeket ő vágott benne véres karmaival, ő, aki nincs, a mélység sárkánya;
az örvény szörnyetege, ahová a gyermekemet taszítottam, reszkető, gyilkos kezeimmel;
mert csak a szívünkben van a halál, benne született; a Sátán és a Bűn leánya,
a Semmi lakója.
Én ki akarok emelkedni a sötétségből, a fény felé akarom tárni homlokomat;
annak, aki ezen a rövid utamon társam, csak az Atyáról akarok beszélni, amilyennek látta őt, a fiatal Krisztus, mikor föltekintett az evezőről, amint ott himbálódzott a tavon, amely kékebb volt ennél a Sils tavánál is,
amely, ime, most újra kibukkan előttünk,
a vörösfenyők áttetsző szempillái mögül.
És az emberekkel vállvetve, én is dolgozni akarok, lélekzetem fogytáig,
hogy végre kiürüljön a képzeletbeli Rémek világűrje,
az üvöltő kísérteteké, amelyekkel megtömtük,
míg végre föltámad az ember, megtagadván a halált; és a halál eltünik;
és a sötétség vízözönéből kibukkan
egész fönségében, miriádnyi napjával, Ararát,
az ígéret földje, a Föld.
Ember ember, szeress szeress, teremts teremts;
hajolj teremtő lélekzettel minden lehelletnyi idő fölé, ami az örökkévalóságból fakad;
mert az üresség a halál.
És így Eros és Thanatos, a Szeretet és a Halál testvérek; ahol az egyik lenyugszik, föltámad a másik.
*
Eközben ő, szerelmem leánya, ott volt mellettem, kedvesebb, mint fínom kis olajág; közel és mégis távol, mint a harangcsengés. És most ő beszélt, sokat, olyan volt, mint a madárcsicsergés, de én nem hallottam a szavait.