Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Ambrus Zoltán:
Reviczky Gyulával egy időben gyakran találkoztam, bár sohase kerestem a társaságát, mert akármilyen rokonszenvesnek és tiszteletreméltónak találtam őt magát, voltak szatellesei, akikkel sohase tudtam megbarátkozni.
Ő azonban határozottan (és kifejezetten) kereste a velem való találkozást és jóideig sokszor fölkeresett abban a kávéházban, ahová ujságot olvasni jártam.
Ezt az érdeklődést - legalább eleinte - nyilván annak köszönhettem, hogy Reviczky nagyon szeretett külföldi irodalomról beszélgetni és akkortájt olyanok, akikkel ez lehetséges volt, kevesebben akadtak, mint ma; legalább a szerkesztőségekben és a kávéházakban, ahol Reviczky az életét töltötte, nem igen vetődtek útjába.
Utóbb őszinte barátsággal volt irántam; ennek több jelét adta. Pedig Reviczkyben nem volt semmi tettető hajlandóság vagy éppen álnokság; mindig igaz beszédű és egyenes viselkedésű ember volt, aki sohase titkolgatta a szimpátiáit és az antipátiáit, sokszor érdekének rovására sem. Önérzet dolgának tartotta, hogy még udvariasságból se mutassa magát más embernek, mint amilyen valójában.
Egyszer egy példányt adott az
Reviczkyben kevés maradt meg a gyermekből; hiszen sohase volt egészen gyermek, mint más. De mégis volt egy gyermekessége: szerette - úgyszólván - megszavaztatni a jóismerőseit azokról a kérdésekről, amelyek érdekelték.
Több ilyen ankétjára emlékszem. De ezek közül csak egy tartozik ide. Amikor az érdekelte, hogy nálunk is kezd-e már tért foglalni a lelkekben Schopenhauer pesszimizmusa?
Tudvalevő, hogy Reviczky rövid életének Schopenhauer volt a legnagyobb szerelme. Nemcsak fanatikus híve, hanem egyszersmind lelkes papja volt a pesszimizmus pápájának; minden sorára esküdött és mindenkit az ő hitére akart téríteni. A
Rám is nagy hatással volt ez a kivételes bölcselő, aki - mert elsőrangú íróművész - sohase fárasztja ki, sőt egyre jobban érdekli az olvasót. És nemcsak a nagy munkáit olvastam el, hanem a róla szóló francia könyveket is: Foucher de Careil:
De a tanításában nem tudtam hinni.
És amikor Reviczky engem is megszavaztatott, hogy pesszimistának vallom-e magamat? - azt feleltem, hogy: nem. A további gyóntatásra elmondtam, hogy: nem vagyok híve semmiféle önálló filozófiai rendszernek, - hogy: egyátalában nincs hajlandóságom a rendszeres filozofálásra, - és hogy: a gondolkozásom ahhoz áll a legközelebb, amit a pozitivizmusról tudok. «Akkor följegyzem, hogy pozitivista vagy» - szólt Reviczky. Elővette jegyzőkönyvét, beleírta a nevemet s ezután a «pozitivista» szó rövidítését: «poz.»
Utóbb már csak ritkábban találkoztunk. Elköltözködtem a keleti pályaudvar közelébe; nem járhattam be többé a belvárosi kávéházakba; és olyan sokat kellett dolgoznom, hogy évekig nem igen érintkezhettem az ismerőseimmel. Reviczkyvel néhányszor az utcán találkoztam; észrevehettem, hogy nem változott meg irányomban. El-elkísért, ami különben nem volt szokása.
Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre is, amely csak pár percig tartott. Részvétét fejezte ki, mert engem akkor nagy csapás ért. Aztán panaszkodott, hogy beteges és nagyon lefogyott. Azt hitte, gyomorbaja van; keserű mosollyal mondta, hogy nem tud enni, «pedig most már volna mit.» Nem láttam rajta semmi feltűnőt és nem gondoltam, hogy utóljára látom.
Amikor halálos betegsége annyira összetörte, hogy Arcoba kellett utaznia: én mellhártyagyulladásban feküdtem. Az én bajom is veszedelmes volt; gyógyulásom és lábbadozásom hónapokig tartott. Ahogy talpraállhattam, orvosaim Lublóra küldtek, ahol vagy három hónapot töltöttem. Lublón olvastam, hogy Reviczky meghalt.
Évekkel később, egyszer csak azt olvasom egy napilapban, hogy Reviczky engem
A Franklin-Társulat Reviczky munkáinak sajtó alá rendezését és életrajzzal való ellátását arra az úrra bízta, aki Reviczky halála óta úgy szerepelt, mint a költő legjobb barátja. Ez az úr Reviczky jegyzőkönyvéből azt olvasta ki, hogy: Tocsek pesszimista, Ambrus pozőr, stb. És mert tudta rólam, hogy a színdarabjaiért nem lelkesedem, sietett ezt Reviczkyről írt életrajzában megörökíteni.
Ilyen «források» alapján készül az irodalomtörténet.
[+]