Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám
Játékairól akarok írni annak a kis gyereknek, aki én voltam és akinek lényét, míg ezt a könyvet írom, magamban hordom, testemben, mint egy anya a gyermeket, akit meg fog szülni.
Játékok. Nem panaszkodhatom: sok játékom volt, bár ma már alig emlékszem közülök egyre is. Nem emlékszem a játékokra, de tudom, hogy voltak játékaim. Hogyne lettek volna. Első unoka voltam, a legidősebb lány legidősebb fia abban az anyai családban, amely teljesen magáénak foglalt le. Engem kényeztetni tehát szinte vallásos kötelesség volt olyan családban, amelyben zsidó hagyomány szerint minden a gyerekekért történik. Játékokat kaptam papától és mamától, azután a nagypapától, aki gavallér ember volt, fanatikus ajándékozó, biztosan amely az ő életéből kiesett. Nekem adta, amit ő nem kapott meg. Az megvédett, boldogabb gyerekkoromban akarta kiélni azt a gyerekkort, amely az ő életéből kiesett. Nekem adta, amit ő nem kapott meg. Azután itt voltak a nőtlen nagybácsik büszke, aláhúzott szeretetükkel mint dilettáns árnyékapák. Sok játékot kaptam. Hogyne kaptam volna, hiszen emlékszem, ha nem is a játékokra, amiket kaptam, de emlékszem arra, hogy hányszor mondták, mennyiszer mondták, hogy milyen sok játékot kaptam. Mondták és büszkén mondták, mert adhattak, mert az én játékaim sokasága jelentette (a korábbi gyereknemzedékekkel szemben, melyeknek alig vagy semmi játékuk sem volt), a család előrehaladását a polgári ranglétrán. Ferencz József emancipálta a zsidókat és az én kuckóm megtelt játékokkal. Mondták, hogy milyen sok játékot kaptam és sokszor hozzátették:
- Pedig nem érdemled meg őket.
Tudniillik ez is hozzá tartozott az akkori neveléshez. Adni és korholni. A gyereket szeretni és a gyereknek szemére vetni, hogy szeretik. És adtak... adtak, sok játékot adtak, mert tényleg szerettek és mert jó emberek voltak. Ezért adtak.
A nap besüt a szobába, rásüt egy nap piros lakkos papírdobozra. Vasárnap van, és ezt a nagy piros dobozt Willy bácsi hozta, a mama idősebb öccse, aki egy évvel volt fiatalabb nála. Ő volt az, aki később amikor megnősült, azzal lázadt fel a családi törvények ellen, hogy mert beleszeretni tulajdon feleségébe. Mert szerelmi házasságban élni vele. Ez a nagybácsi, különösen amíg nőtlen volt, hozzánk húzott, anyámhoz és hozzánk anyánk gyerekeihez.
Anyámék ugyanis négyen voltak testvérek, két lány és két fiú, és közülök a két idősebb, anyám és Willy bácsi nagypapára hasonlított, testben, lélekben, növésben, temperamentumban hasonlítottak rá, (mind a hárman kicsik voltak), míg Giza néni, az a fehérbőrű szőke lány, és a legfiatalabb a testvérek közül, Hugó bácsi, (nagypapáék Benjáminja) teljesen a nagymamára ütöttek, (ők hárman voltak a nagynövésüek a családban). Ezekből a testi és lelki hasonlóságokból és átöröklésekből azonban összetartozások és ellentállások lettek, csoportok a családban, kis korallszigetek. A két idősebb, aki nagypapára hasonlított, az ő kedvence volt, a két fiatalabb viszont a nagymamáé. Mindegyik gyerek persze ahhoz a szülőhöz húzott, aki őt jobban kedvelte és akire ő jobban hasonlított. Oda számították magukat, mintha a két idősebbet nagypapa szülte is, a két fiatalabbat nagymama nemzette is volna. Mondom, ebből pártok lettek és mentől inkább nőttek fel és mentől inkább kaptak bátorságra a gyerekek, annál határozottabb, sőt élesebb lett a pártállás is. Pártélet volt ez a családban, szigorú pártélet a törzsben, bizalmasságokkal és bizalmatlanságokkal, meghittségekkel és titkolózásokkal és főként - minden pártélet alapja - párthűséggel. Időnként történtek ugyan kísérletek, hogy az egyik párt a másiktól híveket hódítson, de ezek persze meddő próbálkozások voltak napokra... nem is, legföljebb pillanatokra, mondjuk negyedórákra szóló sikerekkel és átpártolásokkal, amelyek alapja csak múló hangulat volt, duzzogás. Legrövidebb órákon belül mindig minden rendbe jött, változatlanul álltak a pártok, éltek a csoportok, amelyek nem is oszolhattak szét. Hiszen mi tartotta őket össze? Nem írás, nem szabály, nem tinta, nem papiros. De összetartotta őket az, ami mindennél erősebb, még érdeknél is erősebb, az ösztön. A kötelék bennük alkati volt. Ezekbe a pártokba nem lehetett belépni, ezekből a pártokból nem lehetett kilépni. Ezekbe a pártokba csak beleszületni, ezekből a pártokból csak kihalni lehetett.
Amikor a leányok férjhez mentek, a nagypapa párt megszaporodott a két vővel, akik, de jelesen édesapám, több mint fiúi imádattal csüngtek nagypapán, ennek e rendkívüli és szuggesztív egyéniségnek valóságos varázslatában éltek. De ez, hogy a nagypapa párt megnőtt, ennek a pártnak csak számbeli növekedését, nem pedig erőbeli gyarapodását jelentette. A nagymama párt azért továbbra is erősen tartotta magát és ezt egy embernek köszönhette, egyetlen egy embernek, a nagymamának, aki valóságos mestere volt a családi politizálásnak és taktikázásnak, mester az elfogultságban és - minden pártfőnök sikerére döntő - mester a fanatizmusban. És példátlanul szívós volt. Szívós és türelmes. Született tulajdonságai voltak ezek vagy csak úgy fejlődtek ki benne a házasságban a nagypapa elviselhetetlen erélyének nyomása alatt mint ellentállás, sőt lázadás? Nem tudom. Csak azt írom meg, amit láttam, amit tudok és hogy elfogult volt és fanatikus, megírom, mert az volt, mert úgy tudom, hogy az volt, megírom, bár évekig én voltam kedvenc unokája, mint apai nagyanyámé végig és ha rájuk gondolok mindkettőjükre, két nagyanyámra, szívem meglágyul és megtelik hálával. Boldoggá tesz a rájuk való emlékezés is.
Pártok a családban. De tévednek. Ez egyáltalán nem volt családellenes valami. Sőt. Talán éppen ez mutatta leginkább a család bonthatlan erejét, a családnak törvényeken is felüli hatalmát, de a családhoz való mély szeretetet és szinte állati ragaszkodást is, az hogy benne pártok lettek és voltak. Ez a pártvilág is csak a családi érzésből lett. Hiszen ha a család nem önmagában élt volna, akkor a családtagok máshol és másokkal barátkoztak és ellenségeskedtek volna, a családon kívül élték volna ki azokat a baráti és harci ösztönöket, amelyek nélkül ember nincs. De a mi családunk oly erős volt és oly zárt, annyira egy külön tartomány és egy külön törzs, hogy itt szövetkezni és hadakozni is csak a családon belül lehetett. És azután: harcok? Mi volt e harcok magva? A család. A küzdelmek tartalma, hogy ki legyen az úr a családban. De mindig a családban. És mindig a családért. Mindig a falakon belül. Olyan pártütő nem akadhatott volna, aki ellenszegül a családnak vagy ártani akar neki vagy akar megfutamodni belőle, ebből a családból, ebből a törzsből. Mert kiválasztott törzs volt. Kiválasztott törzs a kiválasztott népben. A családi szellem, mint egy hatalmas Jehova fölöttünk és értünk. Velünk és értünk. Ebből a családból nem lehetett kiszakadni, még a halál után sem lehetett kiszakadni. A halottak is tovább éltek benne, naponta az élők ajkán a kegyeletes megemlékezésekben. Fátyolos szemek alatt, sóhajos ajakon az emlékezés és a rágondolás örök rituáléjában még holtan is az élők között, akik ha néha marakodtak is egymással, ha olykor bele is vágtak egymás húsába, éppen e bensőséges testvérharcokban, e családi polgárháborúkban nőttek és forrtak egybe mind szigorúbban és mind szorosabban. Mert kiválasztott törzs volt. Kiválasztott népben kiválasztott törzs.
De ez nem igaz! Mert nincs kiválasztott nép és nincs kiválasztott törzs és nincs kiválasztott ember. Nincs kiválasztott nép és nincs kiválasztott ember. Minden nép kiválasztott nép és minden ember kiválasztott ember, kiválasztott azért, mert nép és kiválasztott, mert ember. Mindnyájan egyformák vagyunk, valamennyien egyformák Istenben és a földön és egyformák az életben és a halálban, egyformák a munkában és az ünnepben. Nincsenek kiválasztott népek és nincsenek kiválasztott emberek és ha e pillanatban talán mégis kiválasztott vagyok, azért vagyok kiválasztott, mert tudom, hogy nem vagyok kiválasztott. Tudom, hogy nincs kiválasztott nép és nincs kiválasztott ember. Én, ki belőle való vagyok, tudom, hogy nincs kiválasztott nép. Nincs, nincs, nincs kiválasztott nép e földön, ahol minden nép kiválasztott. Minden, minden, minden nép kiválasztott nép.
Willy bácsi hozzánk húzott. Ő a miénk volt. És egy vasárnap délután játékokat hozott nekem egy piros dobozban, amire rásütött a nap. A dobozban vasút volt, barna személykocsik és az ajtókra, amiket nem lehetett kinyitni, rá volt festve: I. II. és III. osztály, azután lokomotív is volt a dobozban és szeneskocsi és sínek is voltak benne. Félkör alakú, fehér sínek. De a fontos mégis a doboz volt, a síma, vörös lakkos doboz, amire rásütött a nap. Mohón bontottam ki, hogy kézbe vehessem a játékot, ami bent van és mégis a doboznak örültem a legjobban és ma is erre emlékszem a legjobban. A tojásból a héjra. Azután újra vasuttal játszok. De ekkor már hétéves vagyok és egyszer már utaztam is. Egy egész napig Szepes megyébe Gánócra és egész napig vissza. A játékvonatnak, amit most kaptam, már elevenét is láttam, ültem, éltem a modellban, élveztem azt. Hétéves voltam. Beirattak az iskolába, a Szívutcai elemi iskola - pár házra volt lakásunktól - második osztályába. (Az elsőt otthon végeztem, mint magántanuló.) Kora ősz volt, délelőtt hazajöttem a iskolából, gyorsan bekaptam a tízórait, vajaskenyeret és almát, kinyitották az előszoba ajtaját és én kimentem a nagy széles folyosóra, leguggoltam a folyosó kövezetére és míg a mama vigyázott rám, ide-oda toltam a vonatot a mi előszobánktól a szomszéd előszobáig. Kicsi vonat volt ez - ma is látom - olcsó játékszer, apró gőzös két apró kocsival, egész pici alkotmány papírvékony bádogból. Nagyobb, szebb vonataim is voltam már, lettek is azután, és én mégis erre emlékszem, erre a kis olcsó vonatra, amire iskolából jövet rászabadultam, erre a vonatra, amivel akkor játszottam, amikor már egyszer ültem igazi vonaton is és amikor az úton emlékezetből megtanultam az összes vasúti állomásokat Budapesttől Poprád-Felkáig. Első teljesítményem volt ez az emlékezőtehetségben és szüleim nagyon büszkék voltak rá és ahol és aki előtt csak lehetett, produkáltattak is vele. Budapest, Kőbánya, Rákos, Rákoscsaba...
És emlékszem. Rengeteg haloványkék, téglapiros és homokszínű kőre emlékszem. Kockákra, téglalapokra, egészen és félig ívelt rovátkolt kövekre. Ezek egy nagy világossárga fadobozban voltak, ahol őket - játék után - minta és ábra szerint kellett elrendezni («berakni» őket) és amelyet aztán egy tolható fedőlappal zártunk le, amely fából volt és amelyre nagy színes cédula volt ragasztva, ábrákkal és ezzel a bűvös felírással: Richter tanár-féle építőszekrény. Ki volt Richter tanár? Richter tanár egy német ember volt. Richter tanár a gyerekek öröme volt. Ő találta ki ezeket a finom homokkőkockákat, (Német Birodalmi Szabadalom, nem tudom hányadik szám), amelyek tapintását ma is érzem ujjaimban és amelyekből építettünk a lámpa alatt, esténkint íveket, házakat, hidakat, templomokat. Valamennyit Richter tanár ábrái szerint. A legkönnyebb feladat volt egy kis porticus, két oszloppal és fölötte ívelt befejezéssel, a legnehezebb egy óriási dóm. Építettünk. Anyám, a dada (mert dada sokáig volt a háznál, utánam öcsémnél, azután húgomnál, úgy tizenkétéves koromig nem tudtam elképzelni a világot dada nélkül), építettünk, anyám, a dada, én, később öcsém is és amikor a feladatot megoldottuk, amikor a lámpa alatt az ebédlőasztalon már készen álltak a büszke dómok, villák, hidak, diadalívek, akkor, akkor... lebontottuk őket. A lámpa alatt az ebédlőasztalon így teljesültek a termelés törvényei, amelyek (a mai kultúrában: alkotni és fogyasztani, építeni és rombolni. És másnap kezdeni előlről.
Építettünk és míg ujjam a kövekkel játszott, egy jövő tárult ki elém: építőmester leszek. És ezzel már hűtlen is lettem első életálmomhoz, amely az volt, hogy tűzoltó lesz belőlem. Tűzoltó piros, tűzoltó tűzszínű egyenruhában. Kövekkel játszottam és építőmester akartam lenni mint később a gimnáziumban, amikor a római történelemmel, Caesarral és Pompejusszal, Augusztusszal és Antoniusszal, Sullával és Mariusszal, Haniballal és Scipiokkal, Ciceróval és triumvirekkel, néppel és szenátussal játszottam, azt akartam, hogy a történelem tanára legyek. Az egyetemen.
Játszottam. Kövekkel és vasutakkal, házakkal és sínekkel és egyszer egy karácsony estén (akkor már első gimnazista voltam), egy karácsony estén, ami számomra örökké emlékezetes - az utolsó karácsony estén, amit szegény édesapám megért - rengeteg játékkal, amit akkor kaptam. Mint egy igazi gazdag fiú és akkor az is voltam, igazi gazdag fiú, azon az estén és abban az esztendőben. Sok játékom volt, de közülök csak erre a néhányra tudok visszaemlékezni, építőszekrényekre és tolós vonatokra. Később, már gimnazistakoromban, kaptam egy kis ásványgyüjteményt. Az a bizonyos ásványgyüjtemény volt, kemény kartondoboz, fölötte ráragasztott üveglap és az üveglap alatt kövek és ércek, sötét és csillámló csokor kifejtve a föld öléből sok ezeréves szilárdságban és az ősiség és a múlhatlanság misztériumában. És ebből a misztériumból nem értettem meg semmit sem. Azután... Willy bácsitól kaptunk öcsém és én régi római pénzeket, kerek, foszlott, elgörbült kis rézdarabokat, rajtuk az imperátorok fejei és zöld penész. Évezredes penész. Mennyi imperátor-fej és mennyi penész. És bélyegek szintén Willy bácsitól, aki nekünk ajándékozta bélyeggyüjteményét, azt, amit még ő gyüjtött gyerekkorában. Hatalmas zöldfedelü album volt, lapjain német felírások és az államok közül, amelyeket ezek a felírások jeleztek, több már elmúlt. Kialudt. A történelemben elhúnyt... Ásványok, régi pénzek, bélyegek. A játékok mind komolyabbak lettek és velük együtt az élet is. Kezdtem tudni, mi a pénz. Az a pénz, ami van és az a pénz, ami nincs. Mennyi kell egy hónapban háztartásunkra, mennyit hagyott ránk édesapánk, mennyi van nekünk, mennyi van másoknak, mit kell a pénzért dolgozni, hogyan lehet pénzt keresni. Jövedelmi skálák tárultak fel előttem, megösmertem a pénz és a vagyon kasztjait. Tökéletes burzsoá gyerek lettem.
- Pénz - hallottam gyakran otthon - ó a pénz.
És mellette - kísérőzeneként - olykor sóhajokat. Kezdtem megtudni a különbséget, ami van kétszáz és négyszáz forint havi jövedelem, két- és négyszobás lakások közt. Meggazdagodott és elszegényedett családokról hallottam, az új ruha és a nyaralás fontosságáról. Pénz, pénz, pénz! És valamikor majd nekem is pénzt kell keresni. Nem szabad szegénynek lenni. Pénz, pénz, pénz! Az élet kezdett élet lenni. Pénz, pénz, pénz! A játékok elmaradtak és egy gyermekkor kezdett lassan elmúlni.
Még nem egészen. Itt van a kis gimnazista legfőbb, legigazibb, legizgatóbb játéka. A notesz! És ceruzák. Noteszek kockás viaszkos vászon és finomabb piros vagy zöld borítással. Kettes számú puha Hardmuthok és csavarra járó töltő ceruzák, azután vastag piros és kék ceruzák és megint noteszek, vonalzottak és kockásak, alfabétikus beosztásúak vagy síma papirosúak, noteszek naptárral és noteszek betéttel. Ó, hányféle notesz van, a felnőttek nem is sejtik, hányféle notesz van a világon, a boldog felnőttek, akik annyi noteszt vehetnek maguknak, amennyi csak neki tetszik és akik olyan keveset és olyan ritkán vesznek nekünk gyerekeknek. Itt van ez a piros bőrkötésű notesz. Mennyi ideig álltam érte a kirakat előtt, mennyit bámultam, mennyit képzelegtem róla, mennyit gyötörtem érte nagypapát, mennyi fogadalmat kellett érte tennem előre is. Ígérni, hogy «jó leszek». Azután: «majd meglátjuk, hányast kapsz a latin dolgozatodra». De ma újév van, ma végre megvétettem vele. A piros noteszt. Bemegyünk érte a fürdőutcai nagy papírkereskedésbe, nagypapa fizet, a segéd huncut, fölényes mosollyal adja át a noteszt nekem «tessék, fiatal úr» és én kézbe veszem, legelőször is orromhoz emelem, megszagolom a kötést, csakugyan bőrből van, részegen szívom magamba a tehénbőr szagát. Ma újév van, ez a karácsonyi pótajándék, a piros notesz, amit néztem hetekig, mégis az enyém lett, nem vitte el senki előlem a kirakatból. Soha ilyen szép január egyet, mint ez a mai. És azután... De nem, ezt az álmomat sosem értem el és tudtommal egyik osztálytársam sem, hogy tanári noteszem legyen, rovátkolt, katalogizált lapokkal és egy noteszceruzával, amit a könyvbe be lehetett húzni. Tanári notesz - ez túlszép, ez túlálom lett volna. Sosem teljesült.