Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám
Tréber Tóni már elég régi kobilai volt, úgyhogy hozzászokhattak volna már az emberek s mégis, ha az utcán megjelent, most is sokan megfordultak utána, annyira kivált a többi ember közül.
És méginkább feltűnő volt, mikor az immár felnőtt gyerekeivel együtt jelent meg. Először is már az is szemébe ötlött az embereknek, hogy soha se lehetett az utcán látni egyszerre a lányával és fiával. Ez nem Tréber Tónin, hanem a fián múlott, a Kasparon, legalább is annyi biztos, hogy nem a Szuzi lányon, mert az mindenkihez nagyon kedves és valósággal tréfás volt. Akik pici korukban ismerték a Tréber-gyerekeket, azt beszélték, hogy azok már akkor is úgy éltek egymás mellett, mint az idegenek. Szuzi már akkor is ott ugrált a többi gyerekekkel az árokban s velük szaladgált és hempergett télen a hóban, úgyhogy most is mindenkit ismert Kobilán, míg Kaspar már gyerekkorában is olyan mogorva és húzódozó volt, mint most. Ha az öreg Tréber a lányával ment az utcán, akkor Szuzi annyi felé köszönt nevetve, mindenkinek valamit integetve, hogy az egyébként barátságtalan öreg Trébernek is akaratlanul is kicsit mosolygósabb arcot kellet az emberekre öltenie. Ha Kaspar fiával ment, akkor mintha két süketnéma ment volna egymás mellett, egy fiatal, sovány és magas, meg az öreg és tömzsi.
A Szuzi szemre nem is igen különbözött a többi kékszemű, szőke és jóhúsban lévő gazdag sváb lányoktól, akikkel vasárnaponként együtt járt táncra a kocsmába. Az abroncsosan elálló, berakott sötét szoknya alatt rajta is úgy suhogott a keményített, ropogós fehér alsószoknya, mint a többieken s mikor a lánysereggel az utcán a kocsmába tartott, épúgy riszálta magát, hogy csak annál jobban suhogjon a szoknya, mintha ő is hallaná. S ha a kocsmában a zenét nem is hallotta, de kedvét lelte a kobilaiak kedvenc táncában, - caplpolkának hívják, - a szemével leste a taktust és jókedvűen, kitüzesedett arccal sikongott ő is, ha az ingujjra vetkőzött parasztlegények lábáról táncközben széles ívben röpült le a papucs. Pici gyerekkorából való ismerősei, akik most már házasulandó legények, Szuzit is hujhujozva forgatták meg és ilyenkor Szuzi arcán ragyogott a jókedv és úgy találta, hogy még a réztrombiták is vidáman csillognak az emelvényen ülő izzadó zenekari emberek kezében. A süketnéma Szuzi oly közlékeny természetű volt, hogy a vele való sok beszéd által Kobilán sokan eltanulták tőle a süketnémák jelbeszédét. Abban az időben, mikor már az új ház berendezve készen állt és Kaspar is hazajött véglegesen, Szuzi már kezdett soványodni és a szőkesége is vörös színbe ment át. És ha az arcát sárga-piros szeplők csufították is el és beszéd közben, ahogy az állkapcsát mozgatta redőkkel, egymást keresztező, besüppedt ráncokkal is lett egy-egy pillanatra berajzolva az egész arca, azért a jókedve a régi maradt és így a joviális kobilaiak se változtak meg irányában. Ők is mulatságosnak találták, mint maga Szuzi, hogy míg mindenki más élőszóval, addig Szuzi taglejtésekkel és furcsánál furcsább fintorokkal kénytelen az emberekkel beszélgetni s hogy Szuzi azért mégse zavartatja magát az elfogulatlan beszélő kedvében.
Tréber Tóni egy napon azzal állt elő, hogy Szuzit férjhez fogja adni, ami Kobilán meglehetős feltűnést keltett, mert Kobilán még nem volt rá példa, hogy süketnéma lányt oltár elé vezettek volna. Némelyek, akik jószívvel voltak a szerencsétlen, kedves Szuzi iránt, úgy vélekedtek - s akadt olyan is, aki meg is mondta Tréber Tóninak, - hogy már azért se szabadna férjhez adni a lányát, mert a férje, akárki is lesz az, biztosan rossz lesz hozzá. Tréber Tóni erre az ellenvetésre semmit se szólt. Gondolta ő magától is, hogy Szuzit nem igen fogja becézni a férje, de ez nem nyugtalanította. Nem érezte, hogy a lánya sorsa különösen szívéhez volna nőve, még sajnálni se tudta, mert önmagát sajnálta. Közben azonban, különösen az utóbbi években, erősen nélkülözte a szeretetet, nem azt, hogy őt szeressék, hanem azt, hogy ő szerethessen valakit. Úgy képzelte, hogy a gyerekei az ő életében a bőjtöt jelentik s úgy remélte és akarta, hogy a bőjtöt a terített asztal kövesse, a nyomorékok a híd legyenek közte és az egészség közt, az átok és az áldás összekötő hídjai.
Tréber Tóni a Rundio kocsmáros Szepi nevű fiát szemelte ki vejének. A kocsmáros valamelyik őse ugyan olasz ember lehetett, de ő maga már épolyan kobilai sváb volt, mint a legnémetebb nevűek: szorgalmas ember, rendes templomjáró és parasztlétére is, - mint a többi kobilai svábok, - élelmes, ravasz kereskedő. Szegényen kezdte. Mindene pár négyszögöl szőlő és afféle középszerű parasztház, melynek két zöld zsalus ablaka volt az utcára. Egy napon munkába vette a házát, átépítette, kocsmát nyitott, hátul az udvarban pedig két kisebb kamrából nagy közös hálószobát rendezett be s a régi kis disznóól helyébe nagyarányú hízlaláshoz megfelelő ólat emelt. Ez az egész építkezés és vállalkozás arra a mindenkinek kínálkozó, de legalább is Kobilán eladdig kihasználatlan megfigyelésre volt alapítva, hogy a kobilai és a gazdag Kobilára idegenből rendszeresen bejáró koldusok a falusi gazdálkodásnak megfelelően pénz helyett szalonnát és kenyeret szoktak kapni. Némely sikerültebb nap után egy-egy koldustarisznya kilókat nyom. De még a koldus se tud s nem is akar csak kenyéren és szalonnán élni. Rundiónál egy darab szalonnáért hálóhelyet kapott éjszakára a koldus s mindjárt ott a többi szalonnáját is eladta a kocsmárosnak. A háború utáni időkben például 2 dinárt fizetett a szalonna kilójáért. Ebből a kiló szalonnából másfélkiló mosószappant főzhetett, holott a szappan kilójának ára 15 dinár. Természetesen a kifizetett pénzeket a koldusok nem vitték el, ételt, italt és főleg italt fogyasztottak érte. Ezzel kezdte Rundio kocsmáros és még később is, mikor más, talán még kiadósabb jövedelmi forrásokhoz is hozzáférkőzött, a söntésben ott állt a konyhamérleg, melynek mutatója tovább is szorgalmasan mutatta a koldusok portékájának súlyát. A kezdeti időkkel szemben csak annyi volt a különbség, hogy a kobilai közönség számára különbejáratú kocsmai helyiséget építtetett a házához Rundio.
Tréber Tóni sokat gondolkodott a dolgon, mielőtt választott. Szegény legények között, kiknek még annyi földjük se volt, amennyi egy ember koporsójának befogadásához kell, találhatott volna a Rundio kocsmáros fiánál biztatóbb jellemű emberre is. De Szuzi számára csak ezek az egész szegények jöhettek tekintetbe s azonkívül csak Rundio Szepi. Tréber Tóni az egész szegényektől félt; ő tudta, hogy milyen az, ha az ember a nyomorúság száraz melle mellől kerül rakott asztal mellé. A Rundio kocsmáros Szepi fiának a jólét már nem megszédítő ujság s viszont az igazi gazdagságba még csak épp annyira kóstolhatott bele, hogy ne tudjon kitérni a Tréber-féle vagyon csábítása elől. És ami főleg Rundio Szepire irányította választását, az ennek a legénynek hatalmas testalkata volt. Tréber Tónit az a nyers, már-már állati egészség, mely a Rundio Szepi hangjában, mozdulatában, egész valójában kiütközött, mindennél inkább vonzotta. Keskeny, kis homlok, mindig csapzott fekete haj, apró fekete szemek és egy az egész fejhez képest aránytalanul nagy csontos áll: ilyen volt a nagyerejű Szepi, akire a koldusok közt való rendtartás munkáját bízta rá az apja.
Az öreg Rundiónak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy fiát erre a házasságra rávegye. Azzal oszlatta el a megszólástól való félelmét, hogy az emberek csak irígységből fognak gáncsoskodni s azt is csak kezdetben, mert aztán mindenki beadja majd derekát a tényvalóság: a tekintélyes gazdagság előtt s nem marad más meg, csak az irígység, amire természetesen meg is van s meg is lesz az alapos ok, mert jól meggondolva a dolgot, az egész házasság jóformán csak egy formaság, mely búsásan kifizeti magát. Hisz maga Tréber Tóni minden kertelés nélkül kijelentette, hogy neki a lánya házassága csak azért kell, mert gyűlöli a kilencablakos híres sarokháza csendjét, az életének ezt a közel negyedszázados betegségét, véréből való, beszélő, friss kölyöknek lármáját akarja hallani. Apa és fiú egyetértettek abban, hogy az öreg Tréber bolond és megtartották az esküvőt s az esküvő után annak rendje és módja szerint a lakodalmat. A lakodalom legkevésbbé se folyt erőltetett hangulatban, sőt mulatságosabb nem is lehetett volna. Szuzi táncolt, szórakoztatta az egész vendégsereget és csudálatos fintorokkal figurázta ki saját magát. Ragyogó arccal járt-kelt, ivott, evett és egyszer komikus mozdulattal szívére téve kezét szívből jövő hangos hahotával mutatott Szepire, aki már a lakodalom másnapján annyira részeg volt, hogy el is feledkezett a menyasszonyáról és mindenkivel, csak vele nem táncolt. Maga Tréber Tóni komolyan és hallgatagon a fia mellett ült, de csak az első napon, mert még az első nap Kaspar otthagyta a lakodalmat és így Tréber Tóni a nagy vendégsereg közepette egész egyedül ült. Mindenki kedves és vidám társaságot keresett, Tréber Tóni pedig nem volt kedves és egyáltalán nem vidám, különösen azután nem, hogy a fia eltünt a lakodalmas nép közül. Ha még csak eltünt volna, ez nem izgatta volna az apját, mert a fiáról tudta, hogy különös ember. De kis hijja, hogy galibát nem csinált közvetlenül eltávozása előtt. Az új sógor, Szepi ugyanis kicsit már mámorosan többeknek szemeláttára át akarta Kaspart ölelni, amire Kaspar haragtól és utálatnak a kifejezésétől eltorzult arccal egyszerűen visszalökte. Szerencsére Kaspart általában ostobának, féligmeddig beszámíthatatlannak tartották, komor és barátságtalan magatartása az emberekkel szemben közismert volt, úgyhogy Rundio Szepi se vette szívére a durva sértést. De Tréber Tóni igen rosszkedvű lett. Nem mintha amiatt a vején esett sértés miatt, hanem amiatt, mert Kaspar ezzel a jelenettel neki nemcsak azt mondta meg, hogy Rundio Szepi förtelmes neki, hanem azt is tudatára adta ezzel az apjának, hogy őt nem lehet olyan módon megházasítani, mint Szuzit. Ez nagy gondba ejtette Tréber Tónit, mert hiszen az ő számára mindig Kaspar volt a legfontosabb személy s mindig többet is törődött Kasparral, mint Szuzival, egyszerűen azért, mert Kaspar fiú volt. Szuzi csak közönséges parasztlány módon öltözködött, Kaspart azonban az apja kezdettől fogva városiasan, mint Kobilán mondják, nóblisan járatta. Szuzi, mint a többi sváb lányok és asszonyok, naphosszat dolgozott a házban és szombaton a házuk előtt felmosta az utcakövét s benn az udvart, meg a kapubejárót. Kaspart azonban nem hagyta dolgozni az apja. A fiú otthon emiatt unatkozni látszott és vagy a házban, vagy pedig kint Kobila határában a földeken lézenget. És az apja hegyes orrú cipőkben, tengerzöldszínű kamásniban és keményített magas fehér inggallérban járatta. És Kaspar mindenben apja kedvére járt, amilyen megközelíthetetlen és elvonuló volt mindenki mással szemben, olyan kezesen teljesítette apja minden kívánságát. De ebben az egy dologban nyakas, elkeseredetten ellenszegülő lett: nem akart hallani házasodásról és ha az apja fenyegetőzött, szitkozódott, csak összeszorította az ajkát és a tekintetében egyszerre villant alázat és elszántság. Tréber Tóni gondolta, hogy várni kell még s jobb is úgy, ha előbb Szuzin kezdi a sort, az öregebbiken s a lányon s idővel, remélte, majd beadja a derekát a fiú.
Szuzi házassága óta azonban a fiú egészen kisiklott az apja keze közül; a hideg tél ellenére össze-vissza csatangolt, néha még ebédre se jött haza s ha otthon ebédelt, akkor látszott rajt a sietség. Tréber Tóni pedig tűrtőztette magát, kezdett komolyan félni a fiától és félt tőle, hogy rábeszélő szavával még jobban elvadíthatja. Úgy tett, mint aki semmit se lát. A Tréber-ház mindig sívár, szomorú és fagyasztóan rideg volt, de mióta Szuzi a férjével együtt lakott benne és Kaspar csak a községen kívül barangolt, mint holmi vadember, mintha ebben a házban mindenkit elfojtott gyűlölet nyomott volna. Magát Szuzit is ritkán látták a férjével. Szuzi, mikor már kitavaszodott, esténként egyedül ült ki a ház elé és a társasága azok közül került ki, akiknek hazafelé vezető útjuk arra vezetett s akik aztán kicsit megálltak ott vele. Ha nagyon elunta magát, akkor átballagott valamelyik szomszédhoz, akinek a háza előtt kinn ültek a padon. Házassága óta még soványabb, vörösebb és szeplősebb lett, de elevenebb is, még mozgékonyabb is, mint azelőtt. Az emberek pedig tudták, hogy Tréber Szuzinak kevés oka van jókedvre, mert a férje gyakran tüntetően kimutatta ellenszenvét épp idegenek előtt, mert félt, hogy különben kinevetnék. Az ő ellenszenvének hangos hangsúlyozásával akarta kiegyenlíteni az esetleg kellemetlen benyomást, amit Szuzi mások előtt is nyiltan mutatkozó gyöngédségei az ő rovására kelthettek. És túlozta, hogy mennyire ki nem állhatja Szuzit, mert voltaképp idővel ez az ellenszenv már nem is volt őszinte. Legfeljebb terhére volt, de sokszor meg is volt elégedve vele és négyszemközt nem egyszer tudtára is adta elismerését. Mert Szuzi mindent természetesnek talált és mindent nevetve viselt el s ez nem is került erőfeszítésébe. Ha a férje részegen jött haza és leöklendezte a drága szőnyegeket, szó nélkül kelt fel és igyekezett eltüntetni a nyomokat s egyszer, mikor ittas állapotban a férje verte, Szuzi összeszorította a fogát, nehogy az apja valamit meghaljon. Tudta, hogy Szepinek minden szállásukon s magában Kobilán is van szeretője, de ez mind magától értetődőnek látszott a süketnéma feleség számára és nem ért föl az örömmel, hogy néha nem kellett egyedül az ágyba feküdnie. Szuzi nem volt szemérmes, de nem is volt képmutató. Ha kérdezték tőle, hogy hol a férje - és ezt azok kérdezték, akik mulatni akartak rajta, - akkor Szuzi elejét vette a mások csúfolódásának azzal, hogy maga csúfolta ki magát. Szélesre húzódott a szája, szemét az égnek fordította, nevető arccal nagyot sóhajtott és szívére tette a kezét és a házuk irányába mutatott. Ez azt jelentette: otthon ül a férjem és szívszorongva, hűségesen vár. Csak egy dologban hozott Szuzinak váratlan csalódást a házassága, mert már a lakodalmán csettintett a nyelvével és a két karját kinyujtva mutatta, hogy hogy fogja ringatni majd a kisbabáját. Nemcsak az apjától tudta, hogy ez a feladata; egész nyomorult, alázatos, szereleméhes lénye kívánta s ha ezt meghozta volna neki a házasság, akkor talán még azt is nevetve bírta volna elviselni, hogy szíjat hasítsanak eleven husából. De hogy az áldás elmaradt, csak annyi változás történt Szuzival, hogy már nem mutatta, hogy hogyan fogja két karjára venni s ringatni a kisbabát és hirtelen komoly arcot vágott, ha valaki asszonnyal került szembe, aki a karján csecsemőt hordozott. Azonkívül még csak az, hogy kerülte az apját, mert az mind sötétebb arccal járt-kelt és ha időnként tekintetük találkozott, az apja tekintetéből elkeseredés, szemrehányás és megvetés nézett rá. A férje miatt is kerülte az apját, mert félt, hogy az apja, aki előtt - tudta, - hiába igyekszik leplezni Szepi dolgait, - kérdőre vonhatná, amiért eltűri őket. És Tréber Tóni valóban mindent tudott. Tudta, hogy ugyanaz az öreg doktor, aki kimondta akkor az ítéletet a gyerekei felett, minden reményt elvett s azt mondta, hogy Szuzinak nem lehet gyereke s tudta, hogy azóta Rundio Szepi még bolondabban él, hogy néha két napra is nyoma vész és a dunai halászcsárdákban veri el a pénzt. Gyűlölte is a vejét úgy hogy eltorzulva vonaglott meg az arca, hacsak szeme elé került, de mióta Szuzi meddőségét orvos állapította meg, Szepivel szemben, noha gyűlölte, minden képessége a cselekvésre megbénult. Gyűlölte, de különösképp egészen átérezte, természetesnek érezte, hogy Szepi egy meddő asszony mellett így él. Még azt is megértette volna, ha Szepi megöli a feleségét, mert most már, mióta Kaspar egész határozottsággal elutasította a házasság gondolatát, ő is, aki pedig apja volt, kezdett valami tehetetlenül tajtékzó, megnyomorító dühhel nézni a fiára, aki - úgy érezte, - tőle makacsul, szántszándékkal vonja meg azt, amit Szuzi képtelenségből nem tud a férjének megadni.
Tréber Tóni egy éjszaka hallotta a kaput nyílni és aztán lépések zaját. Ő már ágyba feküdt, de mint annyiszor, most se tudott elaludni. A fia járt az eszébe, aki ma először még éjszaka se volt otthon. Reggel óta nem látta. Felugrott az ágyból és abban a hiszemben, hogy fia jön a folyosón, megmarkolta a karját és becipelte magához. Csak benn a szobában látta, hogy Szepit fogta meg, a vejét, aki a részeg ember vigyorgásával nézte az ingben fel-alá futkosó öreget. Részeg fejjel is mindjárt látta, hogy az apósa megtévedt és vigyorgott azon, hogy az apósa annyira fel van bőszülve, hogy még mindig fel se nézett rá s így még mindig azt hiszi, hogy a süketnéma fiával áll szemben. Vigyorgott és hallgatott, még Tréber Tóni fel nem pillantott rá, de aztán már nem állta meg és megszólalt:
- Nem én vagyok ő.
Ha egy ember kétségbeesése értehetetlen a másik ember számára, akkor a részvét helyett csak nevetni tud rajta. És Rundio Szepi egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy mi olyan fontos az apósának Kasparon. Már mindenki tudta Kobilán az öreg Tréber gyerek-, illetőleg, - ami még nevetségesebbnek látszott, - unoka-kívánsági bogarát. De nemcsak ez mulattatta Rundio Szepit. Épp ma este tudott meg valamit, ami ugyan nem derített neki világosságot Kaspar vonakodásának titkos okára, de mindenesetre valami lényeges összefüggésben lehetett a Kaspar titkával. És azért, mikor az öreg kérdezte, hogy nem tudja-e, hol jár ilyen későn Kaspar, rejtélyesen és ravaszkásan mosolygott Szepi.
- Disznó fráter vagy, - mondta Tréber Tóni, - tudod te is, hogy az vagy. Nem baj, tőlem lehetsz és tehetsz, amit akarsz. Hanem, - szinte ellágyult egyszerre a hangja, - nézd, senki se segíthet nekem, csak te. Te tudsz valamit, amit én nem tudok, látom az arcodon, hallod, látom. Mondd meg.
Tréber Tóni felágaskodott, hogy elérje a magas ember vállát és két keze közé fogva rázni kezdte. Kérés, ellenszenv, követelődző türelmetlenség lobogott az öregember kivörösödött szemében, úgyhogy még a részeg Szepi is kicsit meghökkent és ijedten sietett a felelettel:
- Hát akitől a kutyáját kapta, a Mári... a Márit szereti és azért nem akar senki mást elvenni.
Tréber Tóni tágranyílt szemében csudálkozó öröm villant.
- Hát akkor a Márit fogja elvenni, - mondta és majdnem melegen nézett a veje zavaros szemébe. Azt hitte, hogy most egyszerre mindent megértett. Kaspar nem mert előállni ezzel a kívánsággal, mert a Mári igen rosszhírű nő volt Kobilán... ó, a számár fiú!
- Csakhogy - vetette ellen Szepi, aki mulató kedvét már megint visszanyerte - Hack Hanzi, aki nekem az egészet elmesélte, azt mondja, hogy a Kaspar sokat ólálkodik ugyan Mári körül, de mintha félne tőle. És - Szepi kipírosodott a nevetésbe - elszalad, ha Mári észreveszi őt, amint közel settenkedik.
Tréber Tóni kituszkolta a vejét, mert hallotta, hogy a nagy kapu megint nyílik. Egyedül akart a fiával maradni, akivel most mindjárt végleg rendbe akart hozni mindent. Kaspar még az ajtó küszöbén állt, mikor az apja elébesietett s fia arcát két magasra felnyujtott keze közé fogva, ajkát lassan mozgatva, hogy az megértse, suttogta: Mári. Kaspar ijesztően elsápadt és aztán, mintha nem értette volna apját, erős mozdulattal csak félretolta és bement a szomszédos szobájába. Fordított egyet a kulcson s aztán kezdett vetkőzni s feküdt le.
(Folyt. köv.)