Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám
Talán már anyám méhében is
tőled rettegtem Vénség!
Szorongó gyermekarcomon előrenyuló
iszonyu árnyékod ült,
s nem mertem ifju lenni
ugy féltettelek édes ifjuság!
Minden csepp öröm mélyén
te ültél rém! fülembe számolva
fogyó perceimet, mint rossz démon
csörgeti fösvény fülébe
a guruló pénzt.
S mindennap közelebb jöttél
torz arcoddal iszonyitva
s már ugy féltem tőled
hogy kivántalak!
mint üldözött gyermek
ki gyilkosa karjába fut.
Ugy féltettelek ifjuság!
hogy lemondtam rólad - eldobva
fenyegetett szépségedet.
Ugy féltem tőled Vénség,
hogy magamra vettelek.
S mi keserüt mért nekem a sors
végnapjaimra - kiittam előre!
mint ki kiállná előbb
a kisértetes halált
hogy halálfélelem nélkül
élhesse drága napjait.
Igy gyötörtél, mérgeztél, csalogattál!
s én mint nehéz varázslatban
vergődő kigyó csavartam őrjöngve
büvölt testemet előtted.
Hiába futottam tőled
velem futottál, mint árnyékom
lábaimból kelve óriásan.
Akkor megálltam - s hogy ne lássalak,
magamra vettem arcodat.
Most már elszenvedtelek Vénség!
Hordtam már iszonyu rongyaidat
s néztem hályogos szemekkel
a penészedő napot.
Ó féltett szép ifjuságom!
már megszenvedtem érted.
Mint ki koplalással gyüjtött
aranyból rendez orgiás lakomát:
szenvedő szelid arcomat
ugy forditom most feléd
s derekamat magasra kinyujtva
meleg mosolyodból
inni kérek Élet!