Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám

Gyergyai Albert: Goethe napjai

Amikor az egész világ versengve ünnepli Goethét s irodalom és szaktudomány, idegenforgalom és politika, színház, film és rádió egymást szinte túlharsogva buzgólkodik emléke körül, vajjon a magyar olvasónak, aki semmi céhet, se hivatalosságot, sem pártot vagy generációt nem képvisel, van-e, lehet-e oka vagy joga, spontán kedve, vagy csak bátorsága is az ünnepléshez? Száz éve annyi minden megváltozott! s éppen Goethe hírneve, mitosza és vonzóereje maradt volna csak csorbítatlan? Das Aechte bleibt der Nachwelt unverloren? ma ezt sokan bizony másképp tudják s a legszilárdabb hírnevekhez, talán multjuk és tömörségük miatt, fanyalogva, kétkedőn s még jó, ha nem képromboló kedvvel közelítünk. A goethei név oly ijesztőn magas s oly megalázó módon tökéletes, hogy szinte vágyva gondolunk azokra a rokonszenves alkotókra, akiket, mint Hölderlint, a szelíd és halálos kór, vagy mint Baudelaire-t a rövid élet s az aránylagos terméketlenség tesz hozzáférhetőbbé. Amellett a Goethe-kutatás, amely valóságos üzem s mint annyi sok iparág talán már nem is Goethe-ért, hanem önönmagáért működik, a szakirodalom oly erdejét varázsolta Goethe köré, hogy nincs az a naív Parsifal, aki ebből és ezen át valaha is Goethe elé kerülhetne. Valljuk be: Goethe olyan monstrummá vált, amelynek se központja, se körvonala, amely mindenre felhasználható s amelyben minden meglelhető, mágia és szabadgondolkozás, monizmus és középkor-kultusz, minden új művészi irány, minden politikai jelszó igazolása, George és az expresszionizmus, Páneurópa és a fajelmélet. Végül pedig az erőknek bús és groteszk körforgása révén, amely például Petőfivel népies dalokat irat, hogy ezek mint népi dalok gazdagítsák az irodalmi folklore-t, Goethe legszebb versei, eszméi vagy elvei olyannyira közjóvá, sőt közprédává szürkültek, hogy mint az adoma hercege, mi is csak közhelyeknek látjuk őket, s egyéni erőfeszítésre, történelmi látásra van szükségünk, hogy ezt a tulontúl ismert, vagyis félreismert elmét akár a maga igazában, akárcsak a mi magunk tükrében megláthassuk. Úgylátszik, ez már Goethe sorsa: olvasója csak az ő, vagy a maga énjén át jut közel hozzá s mintha népszerűsége is nem a névtelen tömegáhítaton, hanem csupa különálló, egyes rokonszenven alapulna; bár ugyan lehet-e szólni Goethe «népszerűségéről»?

Próbáljuk Goethe napjait, a Goethe-kultusz hullámverését, egy roppant, maholnap kétszázéves kalendáriumon követni, hírének, e második életének szakadatlan metamorfózisában, a klimák, a korszakok, az ízlések és jelszavak szerint s nézzük a levés és a lét, a változás és a maradandóság játékait: mit találunk? Ha, mint egy elsőrangú kritikusunk, aki nemrég, a Nyugatban, Ady óta legnagyobb irodalmi halottunkat búcsúztatta, - a költő pályáját és jelentőségét, akár egy vulgáris tömegbálványét, külsőséges sikere, ható- vagy átütő ereje függvényévé tennők, nagy kérdés, beszélhetnénk-e ma akár egy Goethe örökérvényéről. Az iskolán s a szaktudományon, e legjobb és legbiztosabb balzsamozó-kamrákon kívül, vajjon hivatkozhatunk-e, minden hangos és szokványos ünneplés ellenére, Goethének akár a maga nemzetével, akár az egyszerű olvasóval való közvetlen és hatékony kapcsolatára? Tudjuk, hogy első ifjúsága oly vakító sikereit, a ma soknak élvezhetetlen Werthert, vagy a szinte goetheietlennek tetsző Götzöt leszámítva, minden műve sokáig csak a beavatottak közt keltett visszhangot, - hogy alig volt negyvenéves, amikor a közvélemény máris fáradt és pepecselő műbarátnak nézte, a termékeny és fellengzős Schiller, a népi költő-ideál előnyére, s hogyha a «népszerűségtől» vár biztatást vagy erőforrást, sosem lett volna elég kedve sem a Wahlverwandtschaften, sem pedig a második Faust befejezéséhez. Weimaron túl csak gyűlölettel, vagy ami tán még rosszabb, értetlen közönnyel találkozott; kortársai közt olyanok élvezhették a népszerűség áldását, akiket Goethével egy mondatban már stiláris szempontból sem emlegethetünk; s még Schiller is, a nemes barát, minden második levelében egy-egy újabb pamfletről vagy pletykáról számol be Goethének, Goethe ellen, a baráti jólértesültség már-már kínos akribiájával. Hagyján, feleli egyszer Goethe: ha kortársaink most azonnal leszámolnak mindazzal, ami bántó bennünk, az utókor talán majd annál nyugodtabban ítél rólunk; de csalódott. Mi a hírnév? a puszta mű kevés; egyes Goethe-kutatók szerint a berlini zsidó hölgyek szalonjai, mások szerint az angolszászok vetették meg a Goethe-divat s egyben a Goethe-kultusz alapjait, - s ki tudja, kiépült volna-e Goethe korlátlan egyeduralma, a «prôneurök» és «prôneuse»-ök, a Rahelek és Carlyle-ok lelkessége s a szakkutatás szervezete nélkül. Lassankint, hála Börnének, akit a mi Petőfink is oly naív hévvel követett, s hála a költő tartózkodásával járó sértődéseknek és mellőzéseknek, kialakul a Goethe-mitosz egyik legszívósabb képe: Goethe-Jupiter, a merev fenség, a hideg önzés és a pogány természetimádat e keveréke, amely egész Európában elhomályosítja a régi képet, azt a Goethe-Apollót, aki szépsége, tehetsége s fiatalsága virágjában maga játszotta Orestest a maga-írta Iphigéniába, mint egykor a napkirály, aki Lully zenéjére s Moliére szövegére táncolt Versaillesban... Tíz évvel Goethe halála után, Carus, a drezdai anatómus, valósággal perbeszáll azokkal az «efemer szellemekkel», akik, mint a fiatalok a görögöket, ha lerázták magukról az iskolaport, az egész Goethét szeretnék már a mult lomtárába vetni. Az első Goethe-jubileum - születése százados fordulója - két, máig is eleven tábort talál a hivatalos ünneplőkkel szemben: az orthodoxok csak a pogányt, a radikálisok csak az udvaroncot nézik benne, s kérdés, hogy a nagy többség nem így látja-e ma is Goethét, a rajongó Schillerrel, vagy az önérzetes Beethovennel szemben, amikor oly elmék is, mint Paul Ernst, vagy Spitteler, igaz: magasabb okokból, de szintén Schillerre szavaznak, Goethe ellen. Az ily kurta egyszerűsítésnél csak azok az apológiák mulatságosabbak, amelyek a pszihológia legújabb vívmányaival felszerelve bűvészmódra símítják el a «démoni» és a «rationalis», a «polgári» s az «univerzális», a «babonás» és a «bölcs» Goethe oly játszin feloldható ellentéteit! A sokatíró Oscar Walzel, aki a német- és a világirodalom minden problémájához hozzászólt már, elégtétellel sorolja fel egyhelyt mindazokat a szellemi áramlatokat, amelyek mind Goethéből indultak ki, elkezdve a romantikán, az ifjú Németországon át, egészen a hauptmanni naturalizmusig, - mert hisz Hauptmann nemcsak témáiban, hanem még külsejében is egyre jobban hasonlít Goethéhez! Igaz, s ezt Walzel sem tagadhatja, az új német költészet formában és tartalomban is Goethe-ellenes, de a gyakorlott irodalomtörténész még ez ellentétben is egy még újabb Goethe-kultusz magvát sejti... Így petyhüd el fel nem tarthatón az újkor legsajátosabb, legelemezhetetlenebb költőjének képe; az egykorúak tévedése, az utókor részvétlensége sohasem végleges, se jóvátehetetlen; az utókor hálája ellen nincs segítség...

Mindezek után szabad lesz-e naívul és szinte ünneprontón azt kérdenünk: él-e még Goethe? Mi maradt meg élve és érvényes ebből a roppant bálványból? Jelenthet-e valamit s mit jelent ma nékünk Goethe? S még nyiltabban és még nyersebben: vannak-e még Goethének olvasói? Ne gondoljunk az iskolára: a «köteles» olvasmányok, hívják azt akár Tassonak, eleve gyanúsak a fiatalságnak, amely, ha nem is ösmeri, önkéntelen is belőle idéz: So fühlt man Absicht und man wird verstimmt. Tanárok tudják legjobban, mennyi érvre, rábeszélésre, türelemre, sőt cselre van szükség, míg a fiatalságot - és nemcsak a középiskolásat - egy-egy régi s szükségképpen hivatalossá merevült mű valóságos értékéről meggyőzhetik. S ha sikerült kezükbe adni s végigolvastatni egy ily könyvet, akkor is, a nagy többségnél, mi marad az olvasásból? Néhány tény, egy-két floskulus és talán, legjobb esetben, az ismeretgyarapítás kissé pedáns elégtétele; mindez kevés. Ne érveljünk a szaktudománnyal: bizonyos, hogy amióta, külső és belső okokból, Goethe került a német irodalomtörténetnek s irodalom-oktatásnak központjába, sok száz tanulmány dícséri mind Goethének, mind a szakíróknak sokoldalúságát s bizonyos, hogy nincs még egy költő, aki ekkora irodalmat, ennyi komoly s odaadó monográfiát inspirált. «Goethe und kein Ende», így Erich Schmidt, évtizedekkel ezelőtt, Berlinben; «Goethe á n'en plus finir», így Léon Daudet, egy új papír-áradat láttán Párizsban. Azonban mivé sikkadt Goethe e szakirodalom keze között, milyen síma és mindent-mondó, vagyis semmitmondó ideállá? s nem volt-e szükség Nietzsche fölléptére, hogy megmentse Goethét a Goethe-tudománytól? A módszer, az alaposság és az okosság ellenére mintha ez irodalom nagy részéből hiányozna az átélés közvetlensége, mint a Tasso vetélytársánál, die Grazien sind leider ausgeblieben... Maradna a harmadik réteg, a «művelt olvasó» típusa, azé, aki «nagyjában» minden nemzet nagyjait iparkodik megismerni s aki csak abban különbözik az iskolák tanulékony növendékétől, hogy kényszer vagy rábeszélés helyett kíváncsiságból, hiúságból, tekintélytiszteletből válik hívővé, nem is annyira Goethének, mint inkább Goethe hírnevének jószándékú és kritikátlan hívőjévé. S ugyanide sorolhatók - bár tán jóval magasabb síkon - azok a sokszor valóban művelt és finomérzékű műkedvelők, akik csak akkor hajlandók érdeklődni Goethe, vagy más halott nagyság iránt, ha azt előbb valami jelszó, vagy szellemi összeesküvés divatba hozza, akár egy élő nagy szellemnek ellenállhatatlan példájára, - s ilyen volt Nietzsche és Gide hatása a Nietzsche- és a Gide-olvasókra - akár mert az aktualitás talál benne ingert vagy táplálékot, akár egy bizonyos snobizmusnak szeszélyes és mulékony jóvoltából. A franciák második, mai Goethe-kultusza az említett okok mellett talán politikai okokkal is magyarázható s bizonyos, hogy messziről majdnem elevenebbnek látszik, mint a mai Németország hivatalos hódolata. Csak az a kár, hogy a snob inkább magát ünnepli, mint a költőt, a maga finnyás műérzékét, sajátosságát és bonyolultságát, nem fél az «eredeti» ítélettől s főképp a «fordítót» és «rendezőt» látja Goethében, sajnálja, hogy a teljesebb «tanulságért» Goethe nem égett el öntüzében s rejtett vagy homályosabb műveket idéz az ismertebbek, tehát kevésbé érdekesek rovására. S így történik, hogy nem egyszer, esztétikai finomságból, éppen olyan egyoldalúan ismeri és értékeli Goethét, mint az oly szívesen csúfolt részlet- vagy forráskutató... Szabad-e még idesorozni azokat az elmélet-kedvelőket, akik az élő Goethét is elméletté és fogalommá sápasztanák, csak azért hogy fesztelenül operáljanak vele a történetben? Ezek azok, akik Goethét átmenetnek, kényelmes hídnak, fejlődési foknak nézik Luther és esetleg Nietzsche között s kinevezik a germánság, a humanizmus, vagy a polgári rend legfőbb és legjellemzőbb képviselőjének. Ma, mikor a németek, és nemcsak a németek, olyan megvesztegetőn játsznak a gót-ember, a barokk-ember, vagy a rokokó-ember elvontságaival, Goethe sem kerülheti el az ily szellemjáték következményeit; bár ugyan nem Goethe mondja-e egyhelyt s nem Goethén látszik-e legjobban, hogy épp a nagy szellemek legtöbbször csak gyöngéiket s korlátaikat köszönik koruknak? S a szellemi életnek különös parazitája mellett, aki nálunk Adyval vél belépőt nyerni a «modernségbe», a franciáknál még máig is Wagnerral a «komoly zenébe» s a németeknél Goethével a «magasabb kultúrába», - s a féktelen rajongó mellett, aki a legkisebb xeniont is szentírásként tiszteli s a Walpurgisz-éjszakát nem adná a világirodalomért, - nem árt-e többet Goethének, mintsem használ az az éppen napjainkban megindult népszerűsítő áramlat, amely, mint IV. Henrik a legendás vasárnapi tyúkot, úgy szeretné Goethét is minden rendes polgári hajlék ünnepi táplálékává tenni, persze, kellőn elkészítve és feltálalva? A kitünő Emil Ludwig, aki bizonnyal tudja, mért, Goethében, mint ő maga mondja, a «praktikus idealistát» látja elsősorban, sok-sokezer példányszámban terjeszti ezt a legújabb Goethe-képet, a nevelő, a tanácsadó, a minden külső-belső bajra mingyárt írt-tudó Goethéét, - aki, mintegy karöltve a gyóntatóval vagy a háziorvossal, elsőrangú morális erősítő- vagy csillapító-szereket adagol szükség szerint s akit ilyképp minden művelt család házi szolgálatába állíthat, a maga gyakorlati hasznára talán, de vajjon nagyobb dicsőségére-e Goethének?...

S ha most azt a tábort nézzük, amely nem ösmeri Goethét s nem is vesz róla tudomást? A magas költészet, jól tudjuk, Goethéé éppúgy, mint Georgéé, nem mindenki kenyere: hangulatot, magábaszállást, bizonyos elszigetelődést kíván, s mint Goethe mondja, olyan kényelmetlen, «akár egy hű szerető». Amellett a műveltség snobjaival ellentétben ma már a műveletlenségnek is vannak snobjai, akik, mintha egy gyűlölt zsarnok láncaitól szabadulnának, nyíltan és büszkén hírdetik, hogy a művészetnek befellegzett s az élet alkotó lázában nincs szükségük «másodlagos» élményekre. Ha ezeknek nem felelünk, mit mondjunk viszont a költészet ama kedvelőinek, sőt művelőinek, a mai kor nem egyszer legtöbbet igérő fiataljainak, művészeknek, alkotóknak, talán a holnap formálóinak, akik Goethe nélkül és ellenére építik e holnapot? Azt mondják - és érveikből a kiábrándult szeretet szól - hogy Goethe nem alkalmas a mai lélek megtelítésére, hogy problémái nem az ő problémáik többé s hogy alakja és művei végképpen történetivé távolodtak. Azt mondják - és példáikra hiába felelnénk ellenpéldákkal - hogy Goethe félt a szenvedéstől s kerülte a tragikumot; hogy hidegen állott szemben a népi szabadsággal és forradalommal; hogy borzadt a tömegtől, nem értette a hívő mártirt és sohasem érezte át a teljes és áldozatos szeretetet. Azoknak, akik ma nem magukért, hanem egész osztályokért, fajokért és földrészekért küzdnek, ez az énjét művelő s önmagába zárt ember-remek nem nyújthat sem példát, sem bátorítást s már-már egyik legszebb versét, Prometheus szavait olvasnák rá: Ich dich ehren? Wofür?... S itt jutunk el Goethének tagadhatatlan korlátaihoz, amelyek mintha emberibbnek s egyben mulandóbbnak mutatnák s amelyek teljes egészében vetik fel a költői hivatásnak s a költészet rendeltetésének problémáját. Goethe megoldotta a kérdést; de csak a maga számára...

Hol vannak hát s vannak-e Goethe-hívek, akiknek Goethe boldogító élmény, nemes Mentor, élet az életükből? Maradnak az egyesek, népek és generációk közt, széjjelszórva, akiknek nincs szükségük sem ünnepi évfordulókra, sem a hitetlenül hívők múzeális hangulatkeltésére, hogy Goethét a maga egészében s elevenségében szeressék. Der leise Bildner unzähliger einzelner, Gundolf oly gyöngéd szava szerint, ma is tisztán világít, hogyha nem is mindenkinek, s a Georgék és a Mannok, a Gide-ek és a Du Bos-ok, a Péterfyk és Ambrusok nyomán bizonnyal mindig akadnak majd egymástól tán elszigetelt s benne egyesülő barátai. Mi az a varázs, amivel, kor, távolság s más akadály ellenére, e sok egyest magához vonzza?...

Először is az atmoszféra, - de nem Müller kancellár kissé vaskos értelmezésében, aki barátja légkörét a rendre, a szabályra, a «jó munkára» szűkíti, hanem a goethei zene, az az utánozhatatlan szellemiség, amely Goethe verse és prózája, alakja és emléke körül lengedez. Nem a vates felajzott és kivételes ünnepiessége vonzó s nem is a nyers lángész lobogása, amelyhez csak sarútlanul szabad közelíteni, hanem az a természetes és kitanulhatatlan nemesség, amely, mint a tekintet vagy a hangszín, születéstől kapott ajándék s amely lényegében soha, legfeljebb árnyalataiban «fejlődhetik». Ez a magától értetődő wunderbare Heiterkeit, amely még Werther felhőin is átsüt, már a művek küszöbén, sőt másik feljegyzéseiben is érezhető, Eckermann lelkendezésein át éppúgy, mint Faust vagy Wilhelm Meister labirintusában, de talán mindenekelőtt a klasszikus Goethe-művek nyugodt s szinte meztelen tisztaságában. Bölcsesség, egyensúly, derű, a szépség és a csönd távlatában: csak egy versét kell elolvasnunk, egy-két lapját, egy jegyzetét, s a hang, a hangsúly és az eszme egybefonódása és muzsikája egyszerre, átmenet és fáradság nélkül, a goethei bűvös körbe von bennünket. Bár ez a kör más, mint az utca, a hivatal, vagy a szűkös magány, nem jelent sem fellengzős valótlanságot, sem pedig önző elszigeteltséget, hanem valami telített, szabad és boldog állapotot, amelyben, Flaubert szava szerint, a szenvedély álmodozik és az eszme énekel. Nincs itten szó orvosságról kényes kedélyek számára, hanem arról a legszebb létről, ahova legjobb képességeinkkel és a költészet és a kegyelem révén juthatunk, arról a tünde pillanatról, amelyet Faust úgy szeretne megrögzítni s amely az Evangélium szerint az örökélet kezdete itt, a földön. Lehet, hogy ma nincs erre, vagy nem erre van szüksége mindenkinek; de akit egyszer megérintett ez a titokzatos varázs, nem áll meg a küszöbön s tovább kutat e varázs nyitja után.

Így ér el talán Goethének, az eleven Goethének alakjához. Nem a német klasszikushoz, a weimari bálványhoz, nem az alkóvok és a szalonpletykák sokszor nálunk sem jobb hőséhez, hanem az alkotó emberhez, aki az embert és a földi létet, igaz, csak önmagának és önmagában, sem azelőtt, sem azóta nem látott méltóságra emelte s akinek puszta léte is jóltevő látvány a szemlélőnek. Mindenki mondja s ő is tudta, hogy mindent megkapott az istenségtől s amikor olvassuk orvosai vagy kortársai leírásait, mintha egy mitoszt hallanánk a tökéletes emberről. Egészségét, szépségét, akaratát, érzékenységét utolsó órájáig megőrizte s e szinte testi és pogány varázs, az életkedvnek és komolyságnak ez a lebegő egyensúlya legtöbb hősén is áttetszik, a fiatal és gondtalan Egmonton éppúgy, mint az érett és szenvedélyes Eduardon. Az ilyen szép természetnek - mint ahogy Schiller írja, kis sóhajjal - se morálra, se metafizikára s talán még csak istenségre vagy halhatatlanságra sincs szüksége, hogy megállhasson. Sőt a farizeusok követelte gyakorlati teljesítményre, vagy csodára sem: Gemeine Naturen mondja Goethe, zahlen mit dem, was sie tun, Edle mit dem, was sie sind. Az ilyen énnek nincs célja, csak útja; magáért van, magából merít, iparkodik életét gazdaggá és jelentőssé tenni s mint a Wahlverwandtschaften kertésze: nyugodtan és vigyázva végzi mindennapi teendőjét. Életművészet? Semmiképpen sem, ha e rosszhírű fogalmon azt az olcsó és népszerű utilitarizmust értjük, amely mindenben alkalmat s mindenkiben csak eszközt lát apró és gyakorlati célok elérésére. Viszont mért ne lehetne az, jobb szó híjján, hogyha a földi lét káoszába van hívatva rendet hozni, - az idegen elemeket valóságos «ön-erődítményekkel» tartja távol, a tolakvás, a nyilvánosság, a tömeg ellen hallgatással, titokkal, «inkognitóval» védekezik, a belső démon lázongását organikus műveltséggel fegyelmezi s a maga külön természetét úgy olvasztja egybe a természettel, hogy semmit se köszönhessen semmi emberfeletti hatalomnak. Mintha a hős és a szent, e két legfőbb embertípus mellett, Goethe, aki se hérosz, se szent, egy harmadik nagy típust, az Embert akarná megtestesíteni, nem a Renaissance fél-vadját s nem is a descartes-i elvont embert, hanem a szép és szabad egyént, akinek van ereje és kedve az élet teljes átéléséhez s aki léte határait és egyéni képességeit a végsőkig és már-már a végtelenségig fokozza. Az ily ember új tartalmat hoz a földi lét minden formájába, - s ha Goethében ma nem az államférfit vagy a természettudóst, hanem a műalkotót látjuk elsősorban, annak oka egyrészt talán egyéni és történeti körülményekben, másrészt abban a még ma is érvényes tényben keresendő, hogy a költészet maradandóbb, mint a tudomány vagy a politika s hogy a szabadság és az alkotókedv, a teljes ember e két sajátja, talán még a költészetben a legotthonosabb. Senki sem áll távolabb, mint Goethe, attól az esztétikai kultúrától, amely az élet tartalmát és felelősségét anyagtalan szépségkultusszal s gyökeretlen műhely-művészettel véli kimerítni. «Barátaim - meséli Goethe - legjobb időmben emlegették, hogy az életem többet ér, mint az, amit mondhatok, hogy amit mondok, jobb, mint amit írok s hogy az írásom jobb a nyomtatásnál.» Ez az élet-tisztelet érzik abban a komolyságban is, amellyel Goethe kisebb-nagyobb emberi kapcsolatait ápolgatja. Ma már szinte túlzásnak s majdnem naívnak tetszik az a nagy gond, amellyel egy-egy idegen vagy barát jelenlétét vagy hiányát, alakító, nevelő, vagy akadályozó hatását mérlegeli, ami páratlan érzékenysége mellett páratlan lelki kultúrát is jelent, az én mindenre kiterjedő, szinte tudományos higiéniáját. S művei sem elméletek vagy tömegáramlatok szülöttei, hanem belső alkalmak, feszültségek és felszabadulások, amelyek tőle nyerik életüket, viszont az ő életét folytatják, - lámpák, mint a Diogenesé, amelyek hozzá hasonló embereket, barátokat keresnek...

S olvassuk csak el műveit, műveinek legjavát, függetlenül a multtól és a mától, anélkül, hogy magunkat a Goethe-korba, vagy Goethét a mi korunkba erőszakolnók, - valami nyílt, időtlen és személyes kapcsolatban Goethével. Verseihez tétovázva s az unalom eltökéltségével nyúlunk: sokszor épp a legszebbeket koptatta színtelenre a közforgalom, amellett a poézistól annyival többet és mást kérünk, mint Goethéék! Azonban hasonlítsuk csak őket össze akár legjobb fordításaikkal s egyszerre felfedezésként érezzük a goethei vers utánozhatatlan nemességét. S nem élnek-e még azon frissen a római elégiák, oly enyhén stilizált formájukkal, amelyekben csipős újbor habzik? s nincs-e több mágia és tisztaság az öreg Goethe költeményeiben, mint akár Georgében vagy Valéry-ban? Faust és Wilhelm Meister zsufoltsága olykor a jószándékúakat is elcsüggeszti: de Mignon árnya, vagy a Széplélek Vallomásai nem érnek-e meg minden fáradságot? s van-e még sok olyan kincse akár az egész világirodalomnak, mint a Heléna-részlet szépségszomja, vagy a végső Faust-felvonás orgonaszózata? Az Olasz és a Svájci Út diadallal állja a versenyt ma is bármilyen rokonnemű útleírással, - nem az élmények nagysága, inkább a hang elragadó gráciája miatt: s az a jóvérű fiatal, akinek az utazás szabadságot, megújulást, felfedezést jelent, mint Goethének, sose találhat jobb útitársat e két szép ország tájai és emlékei között... S elavulhat-e valaha is a goethei alkotólélek három csúcsa, Iphigénia, Tasso és a Wahlverwandschaften? Formája és témája ellenére a goethei Iphigénia éppannyira különbözik a görögökétől, mint ahogy Racine Phaedrája az Euripidesétől vagy a Senecáétól s a «hideg» és «formális» Goethe sehol sem egyénibb és szenvedélyesebb. Csodálatosan egyszerű s hatékony verselése mellett, amelyet még Paul Ernst is a legszebbnek tart a német költészetben, Iphigénia alakja e darab talán legtisztább és legtitokzatosabb ékessége, ez a szentté szelídült királyleány, aki bűnhődik bűn nélkül s szeret minden követelés, jutalom vagy önzés nélkül, mint egyike Goethe ama magasabbrendű asszonyainak, akiknek annyit köszönhetett életében s akiknek ily arcképekkel róhatta le háláját... A szó bűvös hatalma vajjon hol nyilvánvalóbb, mint Tasso-ban, amely csak nemes társalgás, egy szép kertben, érzékeny emberek közt s ahol egy félig-gyermek költő a barátság, a szerelem, a büszkeség és a hála közt tévelyegve, minden vélt láncát eltépi bizonytalan szabadságáért. S mégis e drámátlan dráma minden egyes jelenete különös érzelmi feszültséget, valóságos mámort kelt az olvasóban, aki minden lapnál és sornál mintegy Tassóval együtt mondja: Mir ist an diesem Augenblick genug... Tasso pár órás szobafogsága jobban összeszorítja a szívet, mint Silvio Pellico vagy Dosztojevszkij börtönélete: s feltartózhatlan könnyeinket bizonnyal nem Tasso sorsa, inkább a szépség régiója fakaszthatja, amelynek távlatát és magaságát tűrhetetlen örömmel érezzük... S van-e sok oly «modern» regény, mint az ódonnak vélt Wahlverwandtschaften? s ha meg tudjuk bocsátani a másik Wolfgangnak, a nagy kortársnak, hogy mennyei melodiáit olykor olaszos cukrosságok és rokokó-cikornyák közül kell kihámoznunk, mért ne néznők el Goethének is, hogy e legkristályosabb művét itt-ott pedáns fordulatok s biedermayer-csokrok tarkítják? Talán egy műve sem mozartibb, mint ez a zenévé vált lélektan, két férfinak és két nőnek idillikus édességű keresztdrámája, amelyben a problémák és a sorsok tánclépésben lejtenek az örvény felé, amelyben a házi gondok, tudós és morális csevegések, az építés, a kertápolás, a késleltető epizódok, a nyugalmas földi rend legmindennapibb formái, titkolják s mintegy tükrözik is egyben az életnek és az énnek végzetes és fékezhetlen anarchiáját, s mindezt a legszebb goethei próza átlátszó és játékos hajlékonyságával. Minthogyha e kései könyve élete és géniusza minden színét magábarejtné - látszólagos és tudatos «banalitása» csak álarc, száz meg száz gyöngéd rejtély és árnyalat szóval alig kifejezhető éreztetésére, - s mintha e rend és e káosz, e szenvedély s e józanság, e morál és e muzsika felett az ő fényes és sötét tekintetét látnók, ezt a minden arcképből felénksúgárzó tekintetet, amelyet egyik kortársa a sólyoméhoz hasonlított...