Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / ·
Valami halk, gyermeki bánat
a tar mezőkre visz; a Föld
még a reggeli szunnyadásnak
karjában ring. Bókolva zörg
az ág a fagyban. Borzadoz a szél is,
fájó dalom kisérve csöndesen;
a természet borús és néma, mégis
többet remél, mint a szivem.
Mert nézd, Napisten, most már nemsokára
megindulnak feléd a szép aranyhajú
kékszemü Ikrek és friss rózsakoszorú
koronázza fejed kezükből. Ujra táncra
perdül az uj mezőn
a legény, repesőn
lobog kalapján a szalag, s midőn
sétaközben lenyúl ide-odahajolva
az ibolya után a lány az ifju fűbe,
lopva keblébe néz, s örül, hogy gyönyörűbbre
gömbölyödött a mult majális óta;
s érez s remél.
azt a bácsit a kertben! Hogy siet
ásni, kapálni virágágyait!
Március a hótakarót alig
tépi le még az ösztövér
télről, s alig fut meg a tél,
dühös ködét visszafújva a tájra
s hideg szürkébe mártva
hegyet, folyót: ő már megindúl,
aratást álmodik a mán túl,
s vet és remél.