Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám
Diákkorunkban én és akkori társaim sokat olvastuk Emerson híres könyvét, amelynek magyar címe:
Bevallom, hogy ezt a jellemzést és szembeállítást rendkívül találónak éreztem. Goethéről élt már némi kép bennem. Sokat forgattam, egyszerűen azért, mert a kezemnél volt. Goethéből, Heinéből tanultam németül; de nem a nyelv volt a cél, hanem a könyv. Oly korban voltam, mikor a lélek mohón vágyik élményekre; könyv és még több könyv kell! sohasem elég a könyv. Vidéki fogságomban összetúrtam apám kis könyvtárát, ahol a vaskos Goethe-kötetek tekintélyes helyet foglaltak el. Hogyan maradhattak volna olvasatlan? bár a nyelv idegen volt, s a nyomás szemrontó.
Valami olyanféle benyomásom volt a weimari óriásról, amit ma így mondanék, egy kicsit gúnyosan, hogy «a tökéletes snobot ismertem meg benne». Az embert, aki mindenben benne van, aki mindent látni és tudni akar, mindent lejegyezni, és fölényben lenni minden fölött. De nekem éppen ez volt akkor az «
Pedig Goethe fölénye nem ilyen volt; ő minden forráshoz lehajolt s minden italból ivott, amit a föld eleven keble fölfakaszt. Emersonnak mégis igaza van, s amint most, így száz év távlatából, visszanézünk a távolodó gigászra, mi is az írót látjuk meg benne először, a feljegyzőt. «
Egyszóval: író volt ő, a lélek riportere, folyton utijegyzeteket készítve az élet útjáról; lehajolva minden forráshoz és írásba foglalva ízüket. Csodálatos riporter, aki kényszerül egyúttal költő is lenni; mert ez az íz nem katalogizálható és meg sem nevezhető; erre nincs szó és nincs képlet; nem írható le a próza nyelvén. Az író költő is, sőt nemzetének legnagyobb költője; mégis ő az irodalmat reprezentálja, a tollat, s nem a lantot, s lényegesen különbözik azoktól, akik költők és csak költők. Költők is voltak enciklopédikusok, s talán a költészet végső ideálja is ez az enciklopédizmus: mindent, a világot, egész életünket tudatossá tenni, s írásba rögzíteni! De ezeknek minden - a világ tényei, az élet emlékei - anyag csupán: a cél a költemény. Goethénél úgy érezzük, hogy a költemény csak eszköz, a «vers csak cifra szolga». Dante azért élt, azért vette magába egy kor minden tudását, azért szenvedte át egy szenvedélyes lélek minden viharát, hogy mindent egy nagy, szimbolikus épületté építsen, egyetlen, örök zenébe olvasszon.
Goethe nem ismer ily nagy építményt: még a Faust is részletek erdeje. Goethe nem zenész, mintahogy nem matematikus. Nem egybeolvaszt, hanem külön kialakít és egymásmellé állít. Nála nem az élet áll össze egy művé, hanem a művek sokasága áll össze az élet dokumentumává. Mindennek végső célja és értelme az élet - nem az elvont Élet, nagy É-vel, hanem magának a költőnek konkrét és egészen egyéni élete. Goethe az egyéni élet konkrét tényeinek és tanulmányainak költője, riportere és természettudósa, s kevés író van, akinek művei életének ismerete híjján annyit veszítenének értelmükből, mint az övéi. Mert igazi értelmük ez: egy emberi élet önalakítása s kiteljesedése a tudatban; valóságos nagyarányú kísérlet: mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei s végletes tanulságai?
S itt érünk a voltaképeni Goethe-problémához. Mit jelent Goethe az emberiségnek, s mit jelent a mi vívódó korunknak? Hogyan lehet olimpusi fenségű tanító egyszerre, s percek és szenvedélyek közvetlen, őszinte lírikusa? Miért hideg Goethe, és mégis miért aktuális? És ha végignézünk a vele foglalkozó cikkek ünnepi tömegén, miért tűnik föl az egyik pillanatban úgy, mintha semmi kapcsolata sem volna vele, semmi mondanivalója róla, a ma emberének - s a másikban mintha senki sem volna izgatóbb ma, senki sem adna több kérdést a kornak?
Mert egyik oldalon hajlandók vagyunk ellenszenvesnek és hidegnek látni ezt a nagy elmerülést az egyén életébe; demokratizmusunk nem tűri ezt. Ezt a csodálatos biztosságot, amely nem hagyja magát befolyásoltatni a külső dolgoktól, hanem ő használja föl azokat, a maga építésére és gazdagítására... Ezt a csalhatatlan ösztönt, a korállnak fenséges önzését, mely a legviharzóbb tengerből is ki tudja venni azt, ami kell neki, és nem mozdul a viharban. Mi lehet távolabb a mai élet hangulatától, mint ez a szimbólum?
De másik oldalról: mire lehet nagyobb szüksége a mai életnek, mint erre a szimbolumra? Micsoda titkos gátlás, a rossz lelkiismeretnek mily ijedt ösztöne kényszerít, hogy elfordítsuk tekintetünket erről? Igen, ez az, az egyéni életnek ez a kultusza, amiben Goethe leckéje korunkhoz szól. A német klasszikus, akiben a «világirodalom» nagy és utópikus viziója megfogant, ezen a ponton lett a «világ írója». Sokkal több ő német klasszikusnál: mert ember, azaz egyén, ami a legkisebb emberi egység, de egyúttal a legnagyobb is: az egyetlen gyüjtőfogalom, mely az egész emberiséget magában foglalja.
Az egész emberiséget, és minden meleg emberséget... Goethétől nem volt távol semmi emberi, s ő nem restellt semmit... Minden forráshoz lehajolt; de nemcsak a források érdekelték, hanem a kövek is. Néha a tudóst látjuk benne, aki lepkehálóval és növényásóval jár. Néha rideg és járatlan terekig jut, ahol ritkább a levegő és riasztó a magasság. Mindez nem azt jelenti, hogy kevesebbet érzett volna mint más ember, hanem azt, hogy többet. Mindent át tudott érezni és élni, az egész világot, azt is ami a legtöbb embernek a legjobb esetben hideg tudás-anyag marad. Mindent belekapcsolt az életbe; a köveket is itta, s az ürt is lélekzette.
Az olimpusi Goethéről szóló legenda, a hideg és szenvtelen zseniről, aki fölényesen merülve önnön lelkének imádatába, becsukja füleit az élet és emberiség jajai előtt: inkább korunkról szól, mint Goethéről, inkább századunk nyugtalanságát és türelmetlenségét leplezi le, mint Goethe hidegségét. Sohasem volt nagy író, aki kevésbbé lett volna hideg, aki közelebb maradt volna az élethez, mint Goethe. Akik idegenül nézték betűi tengerét, sohsem érezték meg, hogy a tinta époly természetességgel és egyszerűséggel ömlött tollából, mint a könny szemeiből.
Én először a lírikust szerettem meg benne; s ha az író fölénye imponált, igazában a költő egyszerűsége ejtett meg. Friderika szerelmese rokonom volt akkor, s könyvével jártam a mezőket és szőllőhegyeket, édes egyszerűsége belém lopta az idegen (s hagyományosan gyűlölt) nyelv szavait; könnyű muzsikáját úgy szopogattam, mint valami cukrot. Később a Friderika rajongója helyett az Iphigeniáé lépett előmbe, a komoly papnőé, aki barbár földön, s egy erőszakos nép babonái ellen, őrzi könnyeinek jogát, s az egyéni élet jogát, melynél nincs nagyobb jog.
Lassan megértettem, amit addig csak hidegen tudtam, hogy kicsoda Goethe és mi közöm hozzá. Nagyapáink számára a német kultúrát jelentette, amely innen Bécs mögül tekintve az egyetlen aktuálisan illetékes kultúrának látszott; s ambiciózus és derék kereskedők, akiknek föladatul jutott egy elmaradt és patriarkális kis ország életét az európai gazdagság és fürgeség vérkeringésébe beledörzsölni, Goethe munkáit úgy őrizték szekrényükben mint többé-kevésbbé tudatos kultúrhivatásuk jelét és bizonyítékát.
A történelem messzebbvetett a német glóbustól; de nem vethetett messze Goethétől. Aki feléje nyúl, közel találja őt. Korunk szeret kollektív jelszavakat hangoztatni, s felejti azt, hogy minden kollektív jelszó voltakép szétválasztó, s valamely nemzet, vagy párt, vagy világnézet nevében eldarabolja az emberiséget. Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennek a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlaját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.