Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő

Vers

Fenyő László: Ezüstkert
Nadányi Zoltán versei

Az első versek elolvasása után a költőnek sikerült megalapoznia hitelét. A forma-hitelét. Igen, ez a költészet ápolt kert, itt nincs zavar a fák és bokrok nyesett rendje közt, itt minden gallyat külön igazítottak el, a burjánt kiirtották, a pázsit hibátlan. S ahogy elidőzünk a kertben, elkapjuk egy-egy illatát is. Kellemes kert. Rendje van, fénye, hűse és illata is. Jó annak, aki a világból kifogott magának egy ilyen kiskertet s százszor jó, ha nyugalmát lelheti e nyugalomban.

Nadányitól távolállnak azok a hamisan korszerű igények, amelyek a költőtől a politikai állásfoglalást, világnézetet, készpénz-korszerűséget (lásd: jazz, transzparens, rádió stb.) mind-mind elsőbben kívánják meg, mint magát a költészetet. S ezt mindjárt javára is írhatjuk. De ahogy olvassuk kötetét, egyre beljebb és beljebb, el-eltünődünk s e tünődésből lassan valami hiányérzés kezd kibontakozni. Hogyan? Hát ezen a költőn s ezen a költészeten semmi nyomot nem hagyott az elmult húszesztendő? Hisz ezeket a verseket bízvást megírhatták volna 1914 előtt is! S vajjon fémjelzi-e őket ez a megfordított időtlenség, amely nem húsz évvel ezelőtt írt verseket érzékeltet mai-frissnek, hanem mai verseknek adja meg két évtized patináját: patina - s ha mégoly nemes.

A kötet elején még olyan versek is akadnak, amelyek egyenesen Szép Ernő hatását tükrözik. (Szerelmes köszöntés, Tearózsa, Julius, Ég felé.) Szigorúbban kezeli a formát, mint Szép, de valahogy hiányzik belőle a nagyvonalúnak, a jelentékenynek a kézjegye, amely a kis dolgokat is megnőtteti a maga költészetének általános áramában, mint ahogy a Duna akkor is nagy folyó, ha sodrában falevelet visz.

Kitünő verselő. Könnyed és magabiztos. De ha elfogadom (mint amikép el is fogadom), hogy versben ma az az igazi formaművészet, amelyet nem lehet észrevenni, Nadányi nem lebecsülendő verselő-készsége azáltal válik technikává, azaz másodrendűvé, hogy igenis: észre lehet venni. Nem mintha feltünően mutogatná magát. Mesterei, a századelejei impresszionisták megengedtek maguknak olyan ma már sokkal olcsóbbnak ható «bravurokat» is, aminőktől Nadányit rendező és leszűrő-higgadtsága távoltartja.

Nadányi minden verse ötlet-vers, minden verse csattanóban végződik. Néha az ötletnek csak vers-záró szerepe van, mintegy a végső kicsengés, máskor az ötlet: maga a vers. Egy költőtől sem kérhetjük számon, miért dolgozza fel a költészet ú. n. örök témáit, mondjuk a szerelmet, hazaszeretetet, szabadságvágyat, holott mindezeket pld. Petőfi is megénekelte. A téma örök. Az ötlet azonban mindig a pillanaté. Örök ötletek nincsenek. S így jogos megemlíteni, hogy Nadányi «A hű szolga» ötletét Heinéből merítette s a «Betűk» szonettje, amelyet az írásjelek szonettjének is nevezhetnénk, bármily távolról is, de már formájában utal a Rimbaud-versre.

Hogy ez a költészet helytálljon önmagáért, oly stílust kellett kifejlesztenie, amelyben hibátlanul villognak együtt a könnyű művészet ismert fegyverei. Így lett a virtuozitás stílusa e verseknek: egy sereg kötéltáncos-mutatvány, amely egy ötleten, egy jelzőnyi lélekjelenléten, egy rím balancirozó-készségén lebegteti az egészet a költészet egy szál kötelén. De a költőt nem kell félteni. Okos kötéltáncos, le nem zuhanhat. Mutatványának nyaktörő lehetősége csak látszat, mert míg széttárt két keze - úgy látod - elegánsan egyensúlyoz: láthatatlan vasfonalakba kapaszkodik közben, amelyeken akkor is függve maradna a levegőben, ha a kötél kicsúszna alóla. Jellemző például, hogy a tízíves könyv csupa rímes vers s a rím sohasem beteljesítő véletlen, hanem mindig az intonált formának hű szolgálója s ezt formaszigornak is nevezhetjük, de módszeres óvatosságnak s fantáziaszegénységnek is. Hogy pedig a költő a tiszta-rím híve: ennek sem mondhatunk ellent, de vajjon nem ejthet-e gondolkodásba, hogy száz vers rímes anyagán át hasztalan kerestünk példát, mely a szabályt kivétellel erősítené: hogy a költő rá merte volna bízni magát - egy asszonáncra.

Hiszen tisztavonalú, átlátszó ez a költészet; természetlátása sohse vonatkozik el a természettől; nem csinál kitérőket, kacskaringókat, biztosan tör (nem: inkább halad) célja felé. Szerelmi lírája - érzékenyebbet, férfiasabbat, neuraszténiásabbat, femininebbet, szenvedélyesebbet olvastam már - de soha egészségesebb szerelmi-lírát. «A nők jók voltak hozzám» - ez több mint idézet: alaphangja Nadányi szerelmi költészetének s tán belemagyarázás szinte, hogy ezen is rajtaboronghat valami pehelykönnyű melancholia.

Az idillikus Nadányi mellett, akit néhány kitünő vers mutat be (Kaland, Teréz, Szép lány a napfényben stb.) meg kell említeni a chanson-költőt: A ballada (?) a meztelen lányról: gyöngyszem, amely mindenben méltó «békebeli» chanson-költészetünkhöz, amikor még költők is foglalkoztak ezzel az azóta kissé kompromittált műfajjal. Ez a vers ma is még - zeneszerzőért kiált. Igazán viszont és a költő nem vitás tehetségén túlmutatóan azok a versei meggyőzőek számomra, amelyek - más-más oldalról - a dal felé igyekeznek. A «Hosszú eső», amely hálás témáját pompásan aknázza ki úgyszólván strófánként egy-egy friss színnel, anélkül, hogy az egész hangulati egységét megbontaná. Csak az utolsó két szakaszban felbukkanó idegen motívum komponálja túl a verset: ez a két szakasz ragasztva van. Vagy «A síron túl», amely úgy hat, mint egy kitünő költő áhitatosan sikerült Baudelaire-fordítása, az «Üres háló», a népdallal játszó «Vásárosok», «A parton»: ez a lehetletfinom, japános vers. Ezek a kötet optimista-pontjai. Ezek alapján nem érezném meglepetésnek ennek a kissé «kunstfertig» költészetnek fellendülését.