Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám
1. Már évek óta mozdulatlanok napjaim, óráim, perceim, de tovasiklik velem életem tutaja. Hogy valóban mozgok, csak az elmaradozó partokon látom. Siklik velem életem tutaja az alaktalan, sötét végtelenbe, amelyet sejtelem-árnyak se tarkítanak és ha visszanézek, egyre ködszerűbbé halványodik a világ, amelyből kifelé tartok. Szinte óráról órára mosódik el egy-egy kemény körvonal, halványodik egy-egy villogó él, fények és árnyékok síkjai elterülnek, mint a lekaszált rendek.
Homályos érzés él bennem, hogy ez az utam nem új. Egyszer már megtettem, csakhogy akkor nem
Azóta arányait kinőttem már, mint a gyerek-ruhát, csudáiból kiábrándultam, mint a szétszedett játékokból, de megpróbálom, hátha a régi ámuló lélekkel megtehetem mégegyszer azt az utat, a nyiladozó értelem hatalmas fölfedező úját. Nem csak magamnak; önöknek is, nagyvárosi gyerekeknek, akik nem a falu csöndes pitvarából, hanem a mozgalmas nagyvárosi indóházból nyitottak a világba. Ha olykor azt kérdezik tőlem, hogy miért vagyok más, mint önök, hadd mutathassak rá fatornyos hazámra: - íme, innen jöttem én. Azaz, - csak árnyképekre mutathatok, amelyeket az emlékezet vásznára idézek; az a falu nincs többé. Óh, mert az élet tutaján nemcsak embersorsok siklanak el, hanem falvak is, városok is, hatalmas vén fákat összeroskaszt, vézna hajtásokat kiterebélyesít, hegyeket lemállaszt, völgyeket betöm, - azon a tutajon elsiklik az egész világ.
2. Eszméleten első csudája a Nagy Kő volt. Ez a kő lejtős udvarunkról szolgált küszöbnek a favázas tornácra. Ide totyogtam ki tapogatózó, bátortalan, első lépteimmel és büszke diadallal álltam meg rajta, mint egy hatalmas sziklán. Az eső-mosta görgeteg-kő szabálytalan körvonalaiból rém-pofák profiljait olvastam ki; alattam araszos mélység meredezett és én a peremen megállva biztatgattam magam:
- Hoppla! Hoppla!
Itt kacérkodott velem először az élet édes veszedelme. Hívott a mélység és én nem bírtam ellenállni. Behúnyt szemmel leugrottam, aztán bezúzott orral, bömbölve elvágódtam. Atyám kiszaladt a házból, ölébe kapott, kötényével letörölte arcomat, aztán haragosan kiáltotta:
- Csúnya kő, megütötted a fiacskámat! No várj! Ezért kikapsz!
Rajongva bámultam, mit csinál anyám. Lehajolt és a tenyerével kegyetlenül elverte a Nagy Követ.
- Nesze, nesze! Dá! Dá!
És a Nagy Kő tűrte, mint egy gyáva megjuhászodott fenevad. Nyálas, véres arcom kajánul elmosolyodott. Úgy kell neki!
És többé nem féltem a Nagy Kőtől.
3. Aztán még két félelmes titok riasztgatott a ház körül: a pinceajtó és a pallás lajtorjája. A pince a tornácra nyílt és ajtaja mindig ki volt tárva. A kitaposott, nyirkos, penészes gerenda-grádicsok a sötétségbe vezetek, amelyből dohos hideg szállt föl. Sétáimban mindig aggodalmasan messziről elkerültem ezt a veszedelmet, amely fekete szájával fenyegetően tátongott rám. Nyáron ott hűsültek a levágásra ítélt görögdinnyék, a forralt tej ott növesztette vastagra sárgás bőrét, pállott szagú szalmacsutakokban ott voltak a savanyúvizek, ott állottak sorjában a csapravert boroshordók, a garádicson folyton ott volt a göröngyösre csöpögtetett faggyúgyertya, amelyet lépten-nyomon meg kellett gyujtani, mert az apám kocsmáros volt és a vendég minden félliter bort egyenest a csap alól kívánt. Sohase szünt meg a jövés-menés a pincegádorban és én messziről borzongó áhítattal néztem a vakmerő búvárokat, akik a titokzatos mélységbe oly gondtalan sietséggel ereszkedtek alá.
A lajtorja ott állott a ház legvégén és elérhetetlen magasságba vitt az útja. Vakmerő, elképzelhetetlen gondolat volt számomra, hogy ott a magasban, az emberek dimenzióján túl is van valami, ott előlről kezdődik valami: egy ajtó, amely a padlás rejtelmes világába vezet. Négykézláb ereszkedve próbáltam mászni fölfelé, de a második lépcsőfoknál megszeppenve, szédülten ereszkedtem vissza.
A szomszédék fia, aki három évvel idősebb volt nálam, erejét, bátorságát fitogtatva fölszaladt a lajtorján és amint megállott a pallás ajtajában, úgy néztem rá lentről, mint egy angyalra, aki most készül, hogy az égbe ugorjék. Azt hiszem, akkor gyullasztotta ki bennem az irígység először a magasbatörés vágyát. Ott állott a fiú a pallás ajtajában, előrehajolt, táncolt, féllábra állt, aztán lovagolva ráült a karfára és pompás siklással lecsúszott hozzám. Istenem, micsoda magasztos gyönyörök lehetőségei vannak a földön és én el vagyok zárva tőlük!
4. De ott volt örömeim tanyája is, ma úgy mondanám, hogy: a Riviera. Ez a ház előtt volt, künn az utcán, ahol a száz éves fal alapzata omladozott. Három kincs volt ott kifogyhatatlan mennyiségben: tégla, homok és kavics. Nővéremmel boltosdit játszottam; a téglapor volt a paprika, a homok a só, a kavics a pénz. Nagyszerű, kifogyhatatlan mulatságú játék volt ez. Én voltam a boltos, a nővérem a vevő. Odatopogott hozzám és szaporán mondta:
- Jónapot kívánok! Kérek egy krajcárért paprikát!
- Tessék, kérem szépen! - mondtam én és átadtam a téglaporból egy csipetnyit.
Nővérem keveselte, alkudoztunk, aztán elment és visszajött sóért. Aztán megint paprika következett, megint só, - a végtelenségig. Több volt ez, mint játék; maga a komoly élet volt ez, amely lekötötte figyelmünket és megszüntette az időt számunkra. Nem emlékszem, hogy a külső élet valaha is benyomulhatott volna zárt világunkba és ha eljött az ebéd, vagy vacsora ideje, erőszakkal kellett bennünket kiszakítani abból.
Persze most már tudom, hogy a világ akkor sem állott csupa nyári verőfényből; voltak zivatarok, ősi esők, téli havazások, amelyek a szobába kergettek bennünket az eresz alól. De emlékeim ragyogásában elenyésznek ezek a hézagok, mint a spektrum fényhasábjában a fekete vonalak. Jól ment a bolt, bőséges keletje volt paprikának, sónak, halomba gyűlt előttem a kavics-pénz, - ebből a korból csak a mozdulatlan boldogságnak ez a képe maradt meg az emlékezetemben. Mint egy odarögzített fényfolt.
5. Egészben alig voltam más, csak egy örökké éhes gyomor és egy örökké új izgalmakra vágyó ízlőszerv. Ami a kezemügyébe akadt, mindent a szájamba vettem, megkóstoltam. Ez volt az egyetemes nagy vizsga, amelyen az egész külvilágnak át kellett esnie, míg hozzám férkőzhetett. Eldorádó, amelyben a házak sonkából vannak, a sövénykerítések pedig kolbászból, nem fantasztikum, hanem a legjózanabb gyermekkori posztulátum.
Fatornyos hazámba akkor még nem jutottak el a nagyszerű cukorka-ipar gyári termékei és a változatos déligyümölcsök. Csokoládéval először Nagyváradon, tíz éves koromban találkoztam. Elszörnyedtem, amikor a csúnya barna masszát a számba akarták disputálni és émelyítő szagától megborzongott a hátam.
Ha krajcárt kaptam ajándékba, annak egyszerű és másíthatatlanul kimért volt az útja. A szomszédban volt a bolt, fölmásztam a három kőlépcső-fokon, kezemben a krajcárt szorongatva némán, nyitva felejtett szájjal megállottam a zavaros szagú félhomályban. A boltos, nyurga ember, kétrétbe görnyedve kuporgott egy liszteszsákon és egy nagy héber könyv elé hajolva elmerülten csavargatta hosszú pajeszát. Megvártam, amíg észrevett és megkérdezte tőlem, hogy mit akarok. Kinyitott tenyeremen megmutattam a krajcárt és szorongó izgalommal feleltem:
- Fütülő...
Lassan, komoly méltósággal fölállott, a polcról levette az üvegtartót, kiszedett belőle egy cukorkasípot és a számba dugta. Kipróbáltam, hogy jó-e. Jó volt. Szólott. Köszönés nélkül teljes erőmből fütyülve menekültem el zsákmányommal.
Nem tudom, kinek a találmánya ez a piros árpacukorból öntött sípocska, de valószínűleg nem gondolt rá, hogy a találmánya micsoda tragikus ízű játékkal ajándékozta meg a gyerekeket. Nagyszerűen szól a síp és amíg elmerült művészlélekkel gyönyörködöm a levegőt hasogató éles hangban, olvad a cukor a számban és a ragacsos piros lé az államra csurdogál. Fáradhatatlanul fúvom és az egyvonalú hangra képzeletem változatos dallamokat rajzol, de egyre vékonyabb lesz a síp. Olykor már gyanusan hördül is, mint az énekes madár, amit szíven szúrtak; aztán eljön a valóságos pillanat - a moment psychologique -, amikor választani kell: vagy a síp, vagy a cukor. Vagy a Művészet, vagy az Élet. Tragikus sötét pillanat, amikor a kecses kis hangszer a szájban alaktalan cukor-forgáccsá roppan össze. Hiába szopogattam kemény daccal, a szomorú megalkuvás elkeserítette a cukor ízét.
6. Hihetetlen, mi minden meg nem éltem akkorban.
Házunk előtt volt a piac-tér, annak elvadult gyöpében kikeresgéltük a gyűszűvirág gyümölcsét, Pici, kerek, lapos korong volt, bombócnak hívtuk. Ízetlen volt és fűszagú. De azért eszegettük. Tisztán az alakja miatt.
A patikus háza előtt volt egy különös akácfa, amelyen hosszú, kardalakú hüvelyek teremtek. Mi szorgalmasan rájártunk, szentjánoskenyérnek híttuk. A hüvelyekben sárga mézga volt, ezt kinyalogattuk. Büdös volt, de édes.
Az árok-partokon a sóskát legelgettük. Volt ott egy lándzsa-alakú fű, amely csúnyán becsapta kezdő hiszékenységemet. Keserű volt és amint beleharaptam, sűrű fehér tej buggyant ki belőle. Nyáron a hátsó kertben murkot és retket loptunk és azon sárosan ettük meg. Télen pedig az idősebbek megtanítottak rá, hogy hogyan kell a földből kivájkálni a csicsókát. Fekete, krumpliformájú gumó, majdnem kristályosan átlátszóvá fagyva; vizes híg ízében egy kis cukor sejdült. Eljártunk a temető sövényéhez is kökény- és csipkebogyót szedni. Különösen a csipkebogyó tragikus gyönyörűség volt; szőrös bolyha szájpadlásomat véresre szurkálta.
Most ráemlékezve megállapíthatom, hogy mindez új ízeknek, új gyönyörűségeknek nyughatatlan keresgélése volt. Vaktában kóstolgatva kerestünk, de kielégülést sohase találtunk. Óh, nem ilyen ízekre, nem ilyen gyönyörűségekre vágytunk mi homályos sejtelmünkkel! Elmosolyodom arra gondolván, hogy mi lett volna, ha valami tündér odateregette volna elénk azokat a változatos szenzációkat, amelyek a városi gyerekeket a kirakatokból és a kofák sátraiból lépten-nyomon nyugtalanítják.
7. A nagy-szoba egyik fala nedves volt. A salétromos sötét folt az új festésen is mindig átütközött. Rájöttem, hogy ez a folt a Fekete-hegy árnyképe. És minél tovább néztem, annál tökéletesebb volt a hasonlatosság. A salétrom fehér foltjaiban megtaláltam a kis meszelt borházakat, a tetején pedig ráismertem a vén fák bozontos körvonalára és a meredeken szakadékos sziklákra is.
Most már világosan látom, hogy valami előző létben otthagyott szépség emlékét hoztam magammal és azt kerestem folyton szabálytalan foltokban és egymásba kuszált vonalak görbületeiben. A házunk előtt a piac-téren, a mélyebb részen libaúsztató pocsolyába gyűlt az esővíz. Emlékszem, ennek a partján üldögélve milyen elmerülten kavargattam a vizet kis pálcikámmal. Amint az iszap fölgomolygott, felhők viharzó játékát nézegettem benne. Itt-ott az ég kékje is visszatükröződött egy darabkán és ha a vizipók fehér barázdát húzva elfutott a víz-színen, az volt a villám cikázása. Aztán azok a kis felhők engedelmesen formálódtak képzeletem szörny-alakjaivá, dulakodtak, letiporták, fölfalták egymást. Izgalmas színjáték volt.
A nagy-szobában két kép is lógott a falon, két olajnyomat. Az egyiken az ifjú vadász feleségétől búcsúzva gúnyosan kineveti az öreg vadászt, akivel együtt indul a vadászatra. A másik képen az ifjú zsákmány nélkül, üres kézzel tért meg, szomorúan ül az asztal mellett, a felesége hiába unszolja, hozzá se nyúl az ételhez; az öreg vadász pedig diadalmasan lengeti feléje zsákmányát: két fácán-madarat. Szó sincs róla, sokáig elnézgettem ezt a két művészi alkotást is, átfürkésztem legapróbb részleteit is; de minél tovább néztem, annál üresebben hagyta a lelkemet. A mozdulata mozdulatlan volt, az élete élettelen. Elvásott tőle a kedvem, mint a kökénytől és a fagyott almáktól, amelyeket télen majszolgattam. Sokkal több művészetet találtam ezután is a fölkavart pocsolya iszap-felhőiben és a meszelt fal kúsza repedéseiben.
De igazi mámoros összeölelkezésem a Művészettel akkor volt, amikor először kaparintottam meg egy darab krétát és a deszkapalánkokra rajzolni kezdtem vele. Sisakos, csupasz lábszárú görög vitézeket rajzolgattam, amint nővérem olvasókönyvében láttam őket. Különösen a sisak tarajáról leomló strucc-tollat rajzoltam nagy gyönyörűséggel. Igen, mert a toll ellenőrizhetetlen habos körvonalai korlátlan szabadságot hagytak alkotó szeszélyem számára.
8. Házunk előtt domború töltésen húzódott el az országút. Gyér, de változatos volt az élet rajta. Ha ma visszanézek, az idő-hézagok elenyésztével a szenzációk szakadatlan sorozatának látom.
Naponta itt lépdelt végig a kisbíró dobjával. Helyenkint megállott, hosszan pörgette a dobját, aztán kebeléből előszedte a hirdetményét és kiabáló hangon fölolvasta:
- Ezennel közhírré tétetik...
Mi gyerekek körülvettük, az egész falun elkísértük és folyton epekedve reménykedtem, hogy egyszer majd csak odaszól hozzám:
- No most dobolj te egy kicsit!
De sohse mondta.
Ott, ahol az országút az árkot ívelte át, a kis kőhíd peremén a «lingár»-ok tanyáztak. Ezek rongyos napszámosok voltak, akik azt lesték, hogy alkalmi munkára szólítsák őket. Száraz pipájukat szívogatták, köpködtek és a lacikonyha süstörgő hurkáinak illatát szagolgatták.
Néha erre robogott el a Perényi báró hintaja a két kis tarka lóval. Mi gyerekek utánairamodtunk és fulladozva maradtunk le a nagytemplom tájékán.
Erre húztak el az ekhós vásáros szekerek, a drótosok, üvegesek, a stájerországi böllérek és káposztagyalulók zergeszakállas zöld kalapjukban, szájukban gumiszáron himbálózó fehér porcellánpipával.
De néha hirtelen vész-sikoltás dermesztette meg a falut:
- Veszett kutya!
Anyák sikítozva szaladtak ki a ház elébe és hónuk alatt cipelték be a gyerekeket a szobába és az emberek furkósbottal állottak az útszélre. Ilyenkor remegve bujtunk meg az ablak mögött és egy pillanatra láthattuk is a fenevadat, amint behúzott farkkal, nyálazva, előreszegzett fejjel rohant esztelen dühe után.
Az országút másik rémsége a báróék bikája volt. Ő - különösen tavasszal - a hazatérő gulyától elszakadva egyedül nyargalt hazafelé. Fekete homlokából kilángolt a szeme, tömzsi szarvával bele-beletúrt a porba, félelmesen dörmögött és habos nyála libegve szálldozott a szája szélén. A báróék bikája a világ legerősebb állatja volt.
De még ennél is nagyobb rémségünk volt Fedor, az őrült. Ő a hegyek között lakott egy kis orosz faluban, de havonta egyszer «rájött». Bojtorjánnal, szalmával, falombbal teleaggatva céltalanul nyargalt és értelmetlen orosz imádságokat kiáltozott. Néha kimerülten összerogyott és tajtékzó szájjal rángatózott a földön. Mi gyerekek megrettenve, elszörnyedt önkínzó kiváncsisággal álltuk körül messziről. Én különösen kigömbölyödött száját bámultam, amelyből ki-kibuggyant a fehérbab. Olyan volt, mintha egy tojást tartott volna a szájában.
Oh, de volt egy naponta megújuló, várvavárt gyönyörűsége is az országútnak. Alkonyatkor porfelhő kerekedett a faluvégen, csilingelés, csaholás, bégetés és apró kemény lábak tompa dübörgése hallatszott. A szomszédunk juhnyája jött haza a fejésre. Én és nővérem a konyhából előszedtük a kis porcellánbögrét és átmentünk a szomszédék pajtájába. Türelmesen, némán megálltunk a forrón gőzölgő, fűillatú juhok között és vártuk, amíg a juhász meg nem szólított bennünket:
- No gyertek ide pulyák!
Bögréinket megfejte habos tejjel; ezt az ízt, zamatot az otthoni tejben sohse tudtuk volna megtalálni. A juhász magas ember volt, hosszú haja kétoldalt a vállára göndörödött, bajusza keményre kenve hegyesen csavarodott, kék szeme komoly volt, de szelíd. Péter bácsinak hívták. A világ legerősebb, leggazdagabb és legjóságosabb embere ő volt a szemünkben. Ha az Istenre gondoltam, nagyon sokáig ilyennek láttam.
9. Emlékszem. Reggel a ház előtt állottam a kapuban. Előző este valami nagyon nagy dolog történt. Engem álmomból ébresztettek föl vele. Apám megjött Nagyváradról és ajándékba egy kis hegedűt hozott nekem. Valóságos kis hegedű volt, spárga-húrokkal, a fejében ott voltak a kis fekete fülek is, amelyeket csavargatni lehetett és ha a vonóval végighúztam rajta, még szólott is. Eszeveszett, szívet szakajtó öröm volt.
Alig vártam, hogy megvirradjon, korán reggel kiállottam a kapuba és elmerülten muzsikáltam. Egyáltalán nem éreztem a kezdet nehézségeit, elsőre el tudtam játszani mindent, ami csak a szívemben mocorgott. Nagyon meg voltam elégedve a művészetemmel.
Május elseje volt. Néhány ház elébe az éjszaka odaplántálták a máj-fát, amelynek ormáról bokréták virítottak, pántlikák, tarka kendők röpködtek. A cigánybanda házról házra járva a Rákóczi-indulóval ébresztette a lakosságot. Ahogy a házunk előtt elmentek, az egyik cigány vigyorogva mutatott rám:
- No nézzétek a purgyét, hogy muzsikál!
A másik odakiáltott hozzám:
- Hé! Beállhatnál a bandába prímásnak!
- Szívesen! - feleltem én komolyan és mentem is velük.
A szomszédék udvarába fordultunk, megállottunk a pitvarban, én az élen voltam és rázendítettük. Csodálatos volt! Cincogott a hegedű, brümmögött a nagybőgő, pengett a cimbalom, feleselt a brácsa és ez a tömérdek hang mind az én kis hegedűmből szállt ki. A Rákóczi-mars tüzes ritmusa fölkapott, mint a forgószél, anyagtalan magasságba emelt, a pici hegedűn szilajan táncolt magától a vonó és a szívem hangosan dobolta az ütemet: Ram-tata-ram-tata-ram-tam-tam...
Muzsikálás után a cigányok engem küldtek be a házba a tálcával. Mindenütt megbecsültek, szalonnát, kolbászt, kalácsot, süteményt, almát, sőt pénzt is bőven juttattak. De ez már nem érdekelt, közömbösen hoztam vissza a tálcát. Csak azt vártam, hogy újra kezdjük a muzsikálást és megmámorosodhassam művészetem korlátlan kifejező erejétől.
Már nem emlékszem, meddig tartott ez az illuzióm és mikor ébredtem először a keserves valóságra, hogy az én erőtlen kis hangszerem mögött más, erősebb instrumentumok hangjai szólnak. De azt hiszem, mikor először erre ébredtem, akkor öregedtem meg.