Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Sinkó Ervin: Sorsok (2)

Sinkó Ervin: Sorsok (2)
Falusi történet
III.

Egy meleg nyári nap estéjén a mezőről hazatérő kobilaiak között elterjedt a hír, hogy megölték a trónörököst Boszniában. Többen voltak, akik nem hittek a hírnek, de mindenki megegyezett a véleményben, hogy a főrangú embereket könnyen érhetik eféle veszedelmek. Ennek a megállapításnak a névtelen és szürke emberre mindig megnyugtató a hatása, ezzel némileg elégtételt vesz magának és serkentést a megelégedettség irányában.

A kobilai templom-utcát a háború kitörése előtt kezdték kiépíteni. A parasztok itt is, ott is ledöntötték a régi, befelé hosszú, utcára keskeny parasztházakat, hogy a helyükbe büszke, nagykapus épületeket emeljenek. A templom-utca sarkán azonban még állt egy régimódi, nagy telken épült csinos ház, kékre festett ablakokkal, deszkakerítéssel és nagy konyhakerttel; nem lakta senki, mert örökségként szállt egy már nem épp fiatal gazdára, kinek már megvolt a maga régi alkalmasabb háza. Tréber Tóni már rég meg akarta venni ezt a sarokházat, de a gazdája a gyerekei számára tartogatta. Mikor azonban Kobilára is megérkezett a mozgósítási parancs és a ház gazdáját is elvitték, Tréber Tóninak sikerült megszerezni a házat. És ez csak a kezdet volt. Ettől fogva úgy gyarapodott Tréber Tóni vagyona, mintha kibérelte volna maga számára a szerencsét. Hogy a háború minden várakozás ellenére még mindig tartott, az otthon maradt asszonyok meg öregek között akadt olyan is, aki kifáradva a küzdelemben, - mert küzdelem volt a földet megfelelő munkaerő nélkül az örökös jószágrekvirálások mellett megművelni, - eladogatták a földjüket és még azt hitték, hogy jó üzletet csinálnak, ha a pénzért hadikölcsönkötvényeket vesznek. És Kobilán lassan köztudomásúvá vált, hogy akinek eladó földje van, Tréber Tónihoz kell mennie, mert Tréber Tóni nem vásárolt hadikölcsönkötvényt, csak földet. S míg mindenki postát lesett, szorongott, hírek után kérdezkedett és a távoli iszonyatok minden nyugalmat fenekestől úgy felkavartak, hogy az élet állandó végét érni nem akaró egyetlen rettegés lett, Tréber Tóni nyugodtan, számító fejjel járt zsákmány után.

Irígyen és gyűlölködve mondták egymásközt a férjeiktől és fiaiktól megfosztott asszonyok: Tréber Tónit megvígasztalta a háború. S valóban, hogy Tréber Tóni a személyes érdektelenség távlatából nap-nap után nézte és láthatta, hogy micsoda iramban meg az épkézláb ifjak véres arattatása, kezdte hinni, hogy a sors kedvezése volt az egyébként jólfejlett fiatalemberré serdülő fiát süketnémává tenni. Derűs kifejezést öltött Tréber Tóni arca. És ahogy jöttek az elesettek, sebesültek, fogságbaesettek, eltüntek neveivel sűrűn telenyomatott ívek, ő irígyelten magasodott a süketnéma fiával a kétségbeesés felzúduló hullámai fölött. Tréber Tóni már nem ügynököknek adta el a folyton szaporodó földjeinek termését, ő maga kapott megbízást az összevásárlásra.

A háború alatt házat építtetett a megvásárolt templomutcai sarokház helyén. Pestről hozatta a mérnököt. Mikor a háborúnak vége szakadt és Kobila fölött a magyart a szerb impérium váltotta föl, a sarokház már készen állt s hónapokkal is azután, hogy felépült, még mindig elég volt pár embernek összeverődni, hogy újra és újra a kilencablakos, nóblis sarokházra terelődjön a beszéd. A háború elsodorta az embereket, megfosztotta őket életük kedves megszokásaitól, senki se intézte már a maga sorsát, szívtelen parancsok vak áradata diktálta az állomásokat, melyek felé menni és melyeket elhagyni kellett, úgyhogy szinte már valószínütlennek látszott olyan időnek valamikori visszatérése, midőn az ember nem hall parancsszót, a maga portáján magának élhet s az utazás azt jelenti, hogy valaki megy s nem hogy elviszik. Ez idő visszatérésére oly soká kellett várni az embereknek, hogy még azok is, akik fogcsikorgatva fogadkoztak bosszút és igazságtevést az irtózat és állati sanyarúság négy esztendejéért, amint ütött a szabadulás órája elfeledtek, el akartak felejteni mindent, ami háborúra emlékeztetett s ha a béke még oly sovány koncot vetett is nekik oda, aki csak valami koncot talált, hátat fordított a világnak, melynek négy éven keresztül kénytelen szereplője volt és élvezettel húzódott a maga vackába. Kobilán így történt. Pár hónap se telt bele és hacsak egy-egy későn hazavetődött hadifogoly nem elevenítette fel emlékét, a háborúról nem is beszéltek az emberek. Tréber Tóni új sarokházáról azonban igen. Még akadtak késői hadifogolyszállítmányokkal hazavetődő kobilaiak, kik be-befordultak Tréber Tóni kapuján, hogy belőlről is megbámulják a büszke házat. Némely - a jobbmódúak előtt rosszhírű, - izgága ember fölvetette a bosszús kérdést, hogy vajjon rendjén való-e a világi élet, mely a szegényeknek vérét csapra üti és a gazdagoknak aranyat hömpölyít az ölébe. De akárhogy is volt sokat vitatott személy, közülök való, kobilai sváb volt Tréber Tóni és akinek csak valami reménye látszott, az még ábrándjai számára példát és ígértet is láthatott ennek az embernek szerencséjében. Szobáról-szobára jártak az emberek, megnézve és megtapintva mindent s mikor eltávozván, vastag harisnyájukban visszabujtak az üvegfolyosó küszöbén levetett papucsba, újra és újra elismételgették magukban és hangosan egymásnak, amit az imént pénzértékre átszámoló sóvár szemükkel láttak. A többi gazdag kobilai paraszt is a házával, szobáinak számával és bútorzatával domborítja ki vagyoni önérzetét, de szép szobáit és drága bútorait nem használja, parádés szobáknak mondja őket, gyönyörködik bennük, mert kérkedhet velük és a szőnyegeket óvatos kiméletből ujságpapírlapokkal takarja be. Tréber Tóni azonban, bár sose tudott szabadulni az elfogultságtól, amit az a tudat keltett benne, hogy drága szőnyegeken tapos és temérdek pénzen vett bútorok közt mozog, ténylegesen használta a lakását, lakta a parádés szobáit is.

Szuzi már hosszabb ideje tartósan az apjánál élt, Kaspar azonban csak nemrég jött haza külföldről, - mert Kasparra különösen sokat költött az apja - s most ott lakott a tekintélyes Tréber-család az újjonan épült kilenc ablakos sarokházban, templomutcában. Tréber Tónin nem látszott meg az idő, csak vastag bajusza fehéredett meg, arca pirospozsgás és eleven, világoskék szeme fiatalos maradt. S ha már ötvenéves volt is és testimunkát már az utóbbi években nem is végzett, a kézfogása most is a kemény parasztkéz markoláshoz szokott izmos szorítása volt. Az egykori sovány emberből öregkorára tömzsi, vállas férfi lett, a sehonnaiból nagy jómódú gazda, de a járása azért pont olyan volt, mint legénykorában. Csak nagyon vézna s nagyon hosszú emberek szoktak olyan tétován, lengve járni, mint még tömzsin is Tréber Tóni. Gyönge vékony lábak hordozták a széles erős testet. Ha az ember lát parasztgazdákat esténként zsebbe süllyesztett kézzel a lent szűkülő nadrágokban szétvetett lábakkal egy ház kapujában állni, messziről kitalálhatja, hogy a gazda a saját háza kapujában áll, mert abban, ahogy egy-egy ilyen nagy gazda megáll, önkéntelenül is kifejezésre jut, hogy biztos a föld a talpa alatt, övé itt a föld és őt támasztja háta mögött a nagy, tiszta kőháza. A maga háza előtt öntudatlanul is másképp áll meg, mint másik oldalon a szomszédék háza előtt, ha nyári estén, miután egyideig a maga portája előtt maradva diskurál, át-átkiabálva, fokozatosan közelebb menve, egyszerre át ér a túlsó oldalra. Tréber Tóni azonban, noha még a beszédmodorában is erőszakos volt és egyes szavait türelmetlen könyökmozdulatokkal kísérte, mint aki fel akar lökni valakit, a maga háza előtt is époly félszegen állt meg, mint akárhol másutt. Igaz, hogy nem is látta sose senki, hogy úgy mint a többi parasztok, megállt volna bámészkodni, arramenőkkel pár szót váltani a kapuja alatt; ritkán lehetett látni, hogy egy helyben áll, vagy soká ül valahol, mindig járkált a nevetséges, kacsázó, imbolygó lépéseivel, mintha sose volna ideje vagy nyugta az egy álló helyben maradásra.

(Folyt. köv.)