Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
Ha valahol élénk figyelemmel kell kísérni a mai építészeti törekvések megnyilvánulását, akkor Budapest éppen az a város, hol kettőzött figyelmet érdemel minden ilyen megmozdulás. Elég csak egy rövid sétát tenni a város akármelyik belső részében, hogy meglássuk, mennyit, milyen végtelen sokat bűnözött ebben a városban az építészeti tehetségtelenség. A XIX. század második felének mindenfelől válogató és mindennemű stílus világába tehetetlenül elkalandozó építészete itt ülte legmerészebb orgiáit. Itt építkeztek a XIX. században (!!) a legügyetlenebbül gótikusan, románul és itt hajtotta legbetegebb virágait az álmodernség is.
Nem kíméltek itt semmit, ami a multból szép reánk maradt. Pedig volt jócskán szép épületünk is ebben a szerencsétlenül épített városban. Talán lesznek még az idősebbek között néhányan, akik emlékeznek Európa egyik legharmonikusabban kiépített terére, a
Ebben a városban élte virágkorát a nyolcvanas-kilencvenes években a gipszből felrakott, malterből dagasztott álpalota-homlokzat, itt rugdalóztak a legvadabbul a szecesszió szörnyű faldíszítései.
Ez az ország és város, ahol az állami építészetre vonatkozóan a kultúra legfőbb hivatott őre, a kultuszminiszter rendeletet adott ki, hogy az állam építkezéseinél minden egyes városban annak történelmi stílusában kell tovább építkezni, Székesfehérvár például az emberi kor legvégső határáig barok városnak van kinevezve, Szombathely pedig klasszicizálónak.
Itt tettek tönkre egy csomó szervesen nőtt régi építményt stílustiszta restaurálás címe alatt. Itt néztek a legsandább gyanuval minden akármilyen óvatos kísérletet is, mely a sablontól eltérően szeretett volna építeni. Itt nem tudott érvényesülni Lechner Ödön.
És ahol ennyit vétettek évtizedeken át a szépség ellen, nem kevesebbet vétkeztek az okosság ellen is. Kívülről minden építmény palotát játszott, belül azonban odukkal elégedett meg. Itt építették a legrosszabbul beosztott, legsötétebb és legegészségtelenebb lakásokat. De mindenesetre a legkényelmetlenebbeket is. S ha valaki néha-néha, külföldről hazatérve, felszólalni próbált ennyi csúnyaság és ennyi ostobaság ellen, akkor mindjárt letromfolták, mert arra hivatkoztak, hogy tisztelni kell a hagyományokat és a meglévő utcabeosztásokon alig lehet segíteni, mert ezek az okai a rossz építkezésnek. Persze ez csak üres kifogás volt. Mert a szabadban, a város külső területein nem állott fenn a megkötöttség, ott szabadon, szépen és okosan lehetett volna alkotni. De hogy a perifériákon mi történt, arról oldalakat lehetne teleírni. Ismét egy kis sétát ajánlunk. Nem is a pallérok építette szegényebb negyedekben, hanem a gazdagok lakta területeken. Az a sétáló, aki kritikus szemmel néz, borzadva fogja megállapítani, hogy legtöbb villaépítkezésünk valóságos példatára az építési ízléstelenségeknek és célszerűtlenségnek. Csak néhol akad a szörnyű építkezések mellett egy pár régi nyaraló és íme máris fellélekzik az ember.
Ezért nem tudunk pusztán csak hasznossági szempontból közeledni ehhez a propagandakiállításhoz sem, melynek célzata elsősorban is az, hogy a hasznossági elvet igyekszik megvalósítani. Ebből a szempontból nem is tartoznék ebbe a rovatba. Ha kiállított terveit végignéztük, mégis elsősorban azért történt ez, hogy a szépség szempontjából jelent-e haladást az elmult évtizedek bűneivel szemben.
Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy jobbat, megnyugtatóbbat nyujt. Elsősorban is negatíve. Végtelen egyszerűsége már eleve kizárja azt a tobzódást szervetlenül felrakott díszítményekkel, mely elviselhetetlenné teszi Budapest talmi építkezését. De pozitíve is nyujt és kell nyujtania egyebet is.
A rendelkezésre álló tömegek helyes és arányos beosztásával mindenesetre többet adhat, mint amennyit ma még szerényen hirdet magáról, amidőn félig-meddig tiltakozik is a szépség szempontjából való megítélés ellen. Sőt néha ma még talán abba a hibába is esik, hogy a tetszetősség szuverén megvetését kissé túlságba viszi és mindenben csakis célszerűséget keres. De ez a büszkeség, mely minden új törekvés programszerűségével jár együtt, előbb-utóbb úgyis háttérbe szorul, az emberiségben kiirthatatlan vágy és hajlandóság él arra, hogy széppé is tegye önmagateremtette környezetét.
Persze új időknek új szépségei vannak. Ezekből a szépségekből egyet-mást ez a kiállítás is megjósol már. Nehéz időkben, szegény világban és egy mindenképpen irracionálisan viselkedő korban: de az apostolokra éppen ilyen időkben van szükség.