Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám · / · Figyelő · / · Színház

Schöpflin Aladár: Bemutatók

Valaki - senkiből lesz. Az ugrás nem is olyan nagy, - annyi millió ember van, akit valakinek tartanak, pedig tulajdonképpen senki. Hetven-nyolcvan kilogram hús, csont, vér, egy kupac ruha, egy név, lakás, - olyan nagy különbség az, ha azt a hetven-nyolcvan kilót elhagyjuk és csak a többi marad meg? Hány ember van, akit csak a különös ismeretetőjeleiről lehet felismerni, hogy valaki? Hány ember van, akinek csak a más emberekkel való kapcsolata ad életet, mert saját egyéni élete nem is nevezhető életnek? Ha elképzelek egy embert, akinek csak a reflexe, a többi emberekre való kisugárzása van meg, tulajdonképpen nem is esem olyan messze a realitástól. Csak egy számtalan esetben elhanyagolható mennyiséget kell elhanyagolnom s már megtettem a lépést, nem a fantázia, hanem az absztrakció világába.

Már az Egy, kettő, három bírálatában figyelmeztettem rá, hogy Molnár Ferenc legtöbb darabjának elgondolásában mekkora szerepet játszik egy absztrakció. A Valaki-nek a gondolati magja teljesen az: az ember életének kisugárzása, amint függetlenné válik az embertől és önálló életet él. A megvalósulásban ez egy neme a mithosz-képzelődésnek. Anatole France is elgondolta már a Putois novellában. De amíg a mithoszt az embereknek a rendkívüli, csodálatos, természetfölötti, tehát a felfokozott élet utáni vágya teremti meg, addig a Molnár Ferenc elgondolása az emberi lét, az emberi egyéniség realitásában való ironikus kételkedésből fakadt, amikor arra az eredményre jut, hogy az attributumai teremtik meg az embert. Egy gróf kell? Előteremtik a ruháit, klubigazolványait, emléktárgyait, mindazt, amije egy grófnak kell hogy legyen, máris automatikusan kapcsolatba kerül a világgal, ellenségei, hívei támadnak, féltékenységeket, kapzsiságokat ébreszt fel, - s a kitalált alak intenzívebben él, mintha valóban léteznék. Életét egy vicc adta, de ez a vicc keserűen ironikus nedübe van mártva. Molnár vigyáz arra, hogy a vicc csak vicc maradjon és lehetőleg ne menjen át filozófiába, - ő nem gondolatokat akar közölni, hanem szórakoztatni s az iróniából is csak annyit bocsát magához, amennyi elég arra, hogy a viccnek legyen annyi súlya, hogy repülni tudjon. A nézőtér nagy pszichológusa ő, vigyáz, hogy amit mond, annak az atmoszférája ne legyen sem sűrűbb, sem ritkább, pontosan olyan sűrűségű legyen, mint a nézőtér atmosztférája, mert különben nem jön létre vagy megszakad az áram színpad és nézőtér között, a rivalda olyan határvonallá válik, amelyen elbotlik a hatás.

Elhiszi-e valaki, hogy ez a Valaki, ez az imaginárius gróf létezik? - kérdezték többen, kritikusok. Molnár ezt nem is kívánja nézőitől, hiszen előttük mutatja meg, hogyan készült, hogyan építette fel Cortin, a veterán szélhámos, leányának egy aperszüjéből: a férjek legnagyobb hibája az, hogy léteznek. De azt igenis készségesen elhisszük, hogy a színpadon szereplő alakok elhiszik a kieszelt alak létezését. Ezt Molnár fölényes ügyességgel mutatja meg s ő jobban tudja, mint kritikusai, hogy a nézőtérnek ennyi éppen elég. A nézőtér folyton tudatában van annak, hogy a szereplők hisznek valamit, amiről ő tudja, hogy nem igaz, csak bluff, - ebből adva van a komikus hatás, adva van az a különös légkör, amelyben a közönség hajlandó a legegyszerűbb, egészen primitív viccet is elfogadni és mulatni rajta. S ezúttal Molnár nem is fukarkodik a viccek primitívségével. Nem egyszer érezzük, hogy nyilai kissé lazán feszített íjjból röppennek ki. Talán ennek tulajdonítható, hogy a komikus hatás ott lankad, ahol legnagyobbra kellene emelkednie: amikor a Valaki már túlságosan élővé válik, annyira, hogy már terhes azok számára, akik kitalálták, mikor már meg kell ölni, hogy szabaduljanak kellemetlen kisugárzásaitól. A záróvicc, hogy azok, akik megteremtették, már maguk is majdnem hisznek benne s halálát majdnem tényleges halálnak érzik, már csaknem automatikusan adódónak tünik fel.

Molnár színpadi technikája, amely teljesen saját találmánya, nem hasonlít senki más technikájához, csakis az ő színpadi szándékainak megvalósítási formája, - ebben a darabjában már túlfejlődöttnek látszik önmagán. A magról annyira le van fejtve minden, ami nem tartozik a leglényegéhez, hogy túlkicsinek érezzük, a cselekvény cselekvénytelensége annyira szembetünő, hogy már a nagyon rövid darab kerete is nagy hozzá, a részletekben annyira a legközelebb kézügybe kívánkozó dolgokat kapja el, hogy kétségeket támaszt az invenció frissesége dolgában. A dialógus feszültsége is meglazul. Ezért érezzük folyton, hogy a színpad atmoszférája ritkább a nézőtérénél s a kontaktus nem tud egészen közvetlenné válni. Olyan bűvész mutatványából jövünk, akiben megvan a régi ügyesség, biztonság, gyorsaság, de valahogy nem volt ma igazán jól diszponálva s ezért nem hatott olyan frissnek, mint ahogy kellene.

Ha valahol, akkor Molnár darabjainál döntően fontos, amit a színpad ad hozzá. Színpadi művek ezek a szó szoros értelmében, csak a színpadon teljesednek ki, minden mondatukhoz oda van gondolva a színész, aki elmondja. A Belvárosi Színház művészi gondú előadással igyekezett megadni a maga részéről azt a pluszt, amit a darab megkíván. Tarnay Ernő rendezése teljes ambíció eredménye s ugyanilyen teljes ambícióval játszanak a színészek is. Góth Sándor színészi beszédtechnikája és dialektikája most is biztos lendülettel viszi sodrában a darabot. Kifogástalan alakítás, csak éppen azt nem tudja feledtetni, hogy ugyanolyan alakítás volt az Egy, kettő, három vezérigazgatója. A színész nem tehet róla, de a nézőtér érzi, hogy most itt valami ismétlődött. Alighanem ez az érzés a főoka a hatás lanyhultságának. Titkos Ilona minden színésznői eszközét harcba viszi, néha a túlságig, - túlerős aláhúzásaival szinte szétesik darabokra a szerep. Ráday Imre azt csinálja, amit mindig csinál, szerepe nem sok lehetőséget ad neki, hogy egyebet is csinálhasson. A többi szereplők közül Szigeti Imre, Mály Gerő és Sugár Lajos a darab vaskosabb humorú részeit juttatják érvényre egy-egy jól megrajzolt figurával.

*

II. Fülöp spanyol király és kora véletlenül divatba jött néhány hete a mi színpadunkon is. Két darabban is láthatjuk, párhuzamosan: úgy, ahogy Schiller álmodta és másfél századdal későbbi német honfitársa, Bruckner konstruálta. Érdekes megfigyelni, ahogy a két különböző korból való író elképzeli a történelmet s megállapítani, hogy mennyire a maga korát olvassa bele mindegyik: a régi költő a XVIII. század második felének friss és romantikus szabadság-kultuszát, a modern drámaíró a mi korunk háborús tapasztalatát. A történelem az élet mestere, de úgy, hogy mindenki a maga aspirációit olvassa bele. Olyan mester, aki azt mondja, amit mondatni akarnak vele. Érdekes ez a párhuzam dramaturgiai szempontból is: élesen megmutatja, milyen messzire került a film hatása alatt bomladozó szerkezetű és új szerkezeti integrálódásra jutni még nem tudó modern dráma a görögökön, Shakespearen és francia klasszikusokon nevelkedett régi drámától. Itt szerkezeti egység, részletek logikai kapcsolata az egésszel, jelenetek egymásból folyó volta, ott a szerkezet feldarabolása, a részletek hangsulyozása az egész rovására, a jelenetezés filmszerű egymásmellettisége - végeredményben a drámai fegyelem epikai feloldása. A film szerkezeti elve közelebb áll az epikához, mint a drámához s amint a dráma a film felé közeledik, egyre jobban elhomályosul benne, amit megszoktunk drámának tekinteni.

Még egy párhuzam, a színjátszás szempontjából: a schilleri dráma minden főbb szereplőt, egész kis színtársulatot úgy tud foglalkoztatni, hogy mindegyiknek van reliefje, mindegyik kap alkalmat, hogy legalább egy hatásos jelenetben megmutassa magát. Így tehát egész sereg színésznek van benne módja a hatáskeltésre. A bruckneri dráma mostohábban bánik a mellékszereplőkkel, két nagy szerepre építi fel az egészet s a többieket a staffage hátterébe szorítja. Ez is film-hatás, a film sztár-berendezkedésének színpadra való átvitele.

Azt hiszik a modern drámaírók, hogy a filmet saját fegyvereivel tudják legyőzni? Kétes sikerű vállalkozás. Attól tartok, jobb volna a dráma saját fegyvereit jobban kiköszörülni.

Schiller hangja természetesen ma már sokszor naivnak hangzik a néző fülében, aki messze túljutott tapasztalataival a tizennyolcadik század ifjúi szabadság-retorikáján s ha ugyan még érez szabadság-vágyat, ennek kielégülését más szférákban keresi. Mégis megragad benne valami ősi, ellenállhatatlan, elemi erő: a költő föltétlen hite az emberi ideálban, az emberiség szolidaritásában. Ez a hit olyan szuggesztív, hogy még ma, másfél század távolán át is megragad. Brucknerben nincs ilyen hit. Kombináló és konstruáló értelem van, amely ami eszmét felszínre tud hozni, az publicisztika és nem több. Kettejük közül Schiller a költő.

*

A Don Carlos költői mű, az Angliai Erzsébet színpadi teljesítmény, alkalom egy nagyon hatásos színielőadásra. Semmiesetre sem fogják százötven év mulva felújítani.

*

Lytton Strachey is nagyobb költő Brucknernél, pedig ő biografiát írt és nem drámát Erzsébet angol királynőről. Művének lélektani elgondolásait, jellemeit, nagyobbrészt jeleneteit is átvitte drámájába Bruckner, de jóval kevesebbet tudott átvinni a művészi szellemnek abból a ragyogásából, amely a mult hónapban meghalt angol író munkáját műremekké teszi. Amit Strachey finom vonásokkal, a lélekrajz mélységeivel, az ábrázolás titokzatos művészetével emelt ki a történelem dokumentumaiból, azt Bruckner nyers színpadi hatássá vastagítja. A német dráma jazz az angol életrajz quartettjéhez képest.

*

A színpadi hatása azonban tagadhatatlan. Nagyon hálás alkalmakat nyújt a rendezőnek a lazán torlódó képek hatásos színpadi elrendezésére, a folytonos mozgás látszatának felkeltésére, két nagy részében a szimultán játék újszerűen ható megoldására. A Vígszínház rendezője, Hegedüs Tibor él is ezekkel az alkalmakkal, rendezői ízlése, hatás-érzése, dekoratív fantáziája nem szalaszt el egy alkalmat sem.

Még több jó alkalma van annak a szinésznőnek, aki az Angliai Erzsébet királyné szerepét játssza s Gombaszögi Frida még kevésbé szalasztja el ezeket a kedvező alkalmakat. A szerep nagyon sokszínű. Igazi asszony, megbízhatatlan, impulzív és ravasz, határozatlan és mégis bizonyos dolgokban kimozdíthatatlan a helyéből. De igazi királynő is, válságos pillanatokban csalhatatlanul tudja, mit kell tennie és meg is teszi, még önmaga ellenére is. Strachey szerint, aki a történetírás legmélyebb jellemképeinek egyikét írta róla, alantasabb tulajdonságaival lett naggyá, a kis Angliából a nagy angol birodalmat megalapító királynővé. A színésznő roppant bonyolult feladata ebben a szerepben ilyen alantasabb jellemvonásokból felépíteni egy nagy királynőt. Gombaszögi Frida ezt a hatalmas feladatot hiánytalanul megoldja. Szerelmes asszony, szeszélyes, hiú, csaknem gyermekes tud lenni, királynői méltósággal. Mikor Essex, a szerelmese meglepi hanyag öltözetben, fésületlen, kendőzetlen, csúnya vénségében s ő hiába bujik kétségbeesetten szeme elől, a férfi mégis meglátja a tükörben, előbb vad asszonyi dühvel esik neki, aztán felveszi a királynői ruhát, hamar kendőzteti arcát és újra mint királynő jelenik meg gőgősen, öntudatos méltóságában, - ebben a színpadilag kitünően elgondolt és megcsinált, de játék szempontjából annál kényesebb képben ép olyan biztosan megtalálja a hangokat és mozdulatokat, mint a Tower-jelenetben, mikor végignézi, mint asszony halálosan gyötrődve, mint királynő mindenre elszántan, Essex kivégeztetését. A haditanácsban sugárzik róla a korona fénye, a zárójelenetben megrendít a megöregedett királynő összeroskadt, egymagára maradt asszonyi boldogtalansága. Legnagyobb eredménye a művésznő mindenképpen nehéz munkájának, hogy egy rejtelmekkel teli emberi lényt érzékelhetővé tud tenni anélkül, hogy a rejtelmet lehántaná róla.

*

A két II. Fülöp közül, akiket látni alkalmunk volt, a Don Carlos-ban Ódry Árpád kapta a gazdagabb és színesebb szerepet. Schiller a komor spanyol királyt emberi valójában is gazdagul ruházta fel és Ódry erre az emberi valóra alapította játékát. Azokban a jelenetekben jutott legközelebb a költő elképzeléséhez, amelyekben a fekete király köntös alatt reszket az apa és férj szíve: a Don Carlossal való jelenetben, mikor a király letiltja az apa megindulását fiával szemben s a férji féltékenység marcangoló gyötrelmeiben.

Csortos Gyulának Bruckner jóvoltából kevesebb vonalú szerep jutott: az ő Fülöpje csak a komor fanatikus, akinek a protestáns angol királynő elleni bősz gyülölete alatt egy pillanatra megvillan a visszájára fordult szerelem. Ebben a fanatikus gyülöletben van bizonyos zord erő, amit Csortos teljesen éreztet. Mikor az armada pusztulásának hírére odaroskad a Megváltó keresztje elé és a hit szavaiban önti ki kétségbeesett istenkáromló érzését, Bruckner darabjának ebben a legjobban megírt jelenetében a művész a színészi alakítás szokatlanul nagy magaslatain jár.

*

A Világrekord, Boros Elemérnek a Kamaraszínházban bemutatott vígjátéka nagy meglepetés. Végre egy színdarab, mely merőben írói eszközökkel, egy hivatott szatirikus színvonalán a mai élet egy lényeges jellemző vonását vonszolja a szatíra torzítótükre elé, a színpadi készség minden felszerelésével.

Az izom kultuszáról van szó, arról a soha eddig még nem volt túlbecsülésről, amellyel a ma embere a nagy rekordot az egekbe emeli, az izmot a szellem rovására, a durva nyers erőt a tehetség finomabb és állandóbb értékű erejének rovására ünnepli. A mai ember ideálja a soffőr-típus hőse, akivel szemben eltörpül a felfedező, a tudós, a szellem embere. A mai embereknek ez a műveletlen és ostoba hős-kultusza már rég megérett a korbács alá s Boros Elemér invenciója valósággal telitalálat ennek a mi korunknak zavaros szellemébe.

A tudós, Müller Konrád, tízévi zseniális munkával konstruál egy rakéta-repülőgépet, amely minden eddigi sebességet megszégyenítő rövid idő alatt tud Amerikába eljutni. Arra azonban gyengék az idegei, hogy maga üljön bele a gépébe. Managerjei az egész vállalkozás csődjétől félve, keresnek egy öngyilkosjelöltet, aki hajlandó volna a repülés kockázatát vállalni. A kiinduló pont mindjárt frappánsan érdekes, alkalmat ad szatirikus vágásokra a tudományt pénzzé facsaró tőke s a modern reklám-technika felé s egyúttal megmutatja a szellem emberének finomabb idegrendszeréből folyó fizikai alsóbbrendűségét az üzleti cselekvés embereivel szemben. Drámatechnikailag, azonnal, jóformán expozició nélkül beleragadja a nézőt a cselekvés tempójába. Közben mulattat is, az alakok mértéktartóan torzító beállításával s a dialógus elmésségével.

A nagyon jól induló cselekmény zökkenés nélkül megy tovább. A propaganda-főnök talál egy öngyilkosjelöltet, egy életunt, buta fickót, aki elhiszi neki, hogy az új repülőgép az öngyilkosságnak egy biztos módja s vállalkozik, hogy beleül és elrepül vele. Az üzlet meg van mentve. A rakétagép Berlinből kilenc óra alatt Newyorkba érkezik, egyetlen utasát, mint az emberiség nagy hősét, a legnagyobb világrekord megteremtőjét ünneplik, Amerika szobrot emel neki és nem győz dicsőségével betelni. Ami ebben tulzás, az mind mértékkel való, nem zavarja meg az ember hitét, hogy minden megtörténhetik úgy, ahogy a színpadon látjuk. A feltaláló, aki tízévi megfeszített munkával, istenadta tehetséggel megcsinálta a gépet, szóhoz sem jut az izmos buta fickó mellett, senki sem törődik vele, a finanszirozók lenézik, a közönség észre sem veszi, még a leány is, akit szeretett, elfordul tőle a «muszkli»-jaival büszkélkedő s a dicsőségben a maga tökfejű módján lubickoló rekorder felé. Kitünő jelenet, igazán szimbolikus, amikor a feltaláló odaáll a rekorder gőgös szobra elé és szemére veti a tőle elrabolt dicsőségét; egy apa az alkony homályában azt magyarázza fiának: ez a főalak s a szobor talapzatára mutatva a feltalálóra: ez a mellékalak.

Itt be is végződhetne a darab s akkor a szatíra egészen keserű tudna lenni, haragos tiltakozása a szellem emberének a buta izom ellen. Az író azonban jószívűen megvígasztal - és szinpadilag igaza is van, ha ezt teszi - azzal, hogy rámutat, mennyire mulandó semmiség az izom dicsősége. Minden rekordot semmivé tesz egy még nagyobb rekord: a feltaláló erőt vesz idegein, megteszi gépjén az utat vissza Newyorkból Berlinbe hat óra alatt. Az izom-ember dicsősége elfoszlik a semmibe, a szellem emberéé él tovább. Még a szerelmes lány is visszatér hozzá, - ennyivel tartozik az író a vígjátéki hagyománynak. Igaza van, ha a szellem embere nem is mindig kapja meg a maga elégtételét olyan hamar, mint ebben a darabban.

Hozzá kell tenni, hogy mindez színpadilag is nagyon jól, a részlet-invenció kellő gazdagságával van megcsinálva, minden helyzete hatásos, a tréfái elcsattannak, a mozgás folytonos, a cselekvényben alig van holt pont. A Vakablak-ban Boros Elemér megmutatta a tehetségét, a Világrekord-ban meg is győzött róla. Egy nagyon jó darabbal és egy nagyon tehetséges drámaíróval vagyunk gazdagabbak.

A darabnak megvan az a jótulajdonsága is, hogy kitünően játszható. Csathó Kálmán rendezése ötlettel, a vonalak biztos vezetésével támogatja az írót; a második felvonás tömegjelenetét a nagyon is szűk színpad dacára teljes hatásában értékesíti. A szereplők közül Uray Tivadar és Kiss Ferenc válnak ki; az a feltaláló alakját ábrázolja finom vonásokkal, dús árnyalással, ez az izom-embert vaskosan jóízű humorral. Kitünő Sugár zord humora, Somogyi Erzsi bájos és szeretetreméltó, Harasztos Gusztáv friss és temperamentumos. Az előadás megérdemli a jó darabot.