Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám · / · Figyelő · / · Vers
Olosz Lajos verseiben úgy bújkál az igazi mondanivaló, az ihlet, a temperamentum, a felsőbb jelentés, szóval az a valami, ami verssé teszi a verset, mint zöld gyík a zöld füvesben. Fölbukkan, eltűnik s az egyszerű környezetben inkább csak a mozdulatról vélheted, hogy ott volt, aztán fölvillan újra s ismét eliramlik és így megy a játék, mint egy vadászat, egész a vers végéig, ahol aztán egyszerre csak eléd áll az, amit hajszoltál s nem sajnálod a fáradságot. De van úgy, hogy egy pár villanás után nyomtalanul eltünik. Átolvasod mégegyszer a verset, a játék megismétlődik. Hova lett, ami megcsillant? A vers bezárult, be kell érned azzal a pár izgató káprázattal, amiben részed volt.
Pedig minden vers vonalvezetése tiszta és egyszerű. Mindegyikben szigorúan egyetlen mondanivaló van, írás közben a költő nem tér ki jobbra-balra, nem enged a kínálkozó szép fordulatoknak; sőt egy-egy vers elolvasása után az az érzésünk, mintha a költő már az első sor leírásánál pontosan tudná nemcsak a második, vagy harmadik sort, de a legutolsót is. Gyorsan, biztosan halad költői mondanivalója irányában. De tán ép ebből a türelmetlen sietésből, a végcélra vetett pillantásból következik, hogy a részletekkel nem gondol eléggé, átsiklik rajtuk, hisz nem ez a fontos! Azonban az elhanyagolt részletek láthatóan megbosszulják, megmakacsolják magukat, s kellemetlenül fölállnak a rajtuk gyorsan tovalépő költő mögött. Elolvasom a verset s ismétlem, ha az a bizonyos belső tartalom kitünt, élvezettel futnám át mégegyszer. S ekkor látom, hogy itt is, ott is összekuszált bozót fedi azt a bizonyos ösvényt. A költő ugyan áttörte magát rajtuk, de ezt inkább csak abból látom, mert megérkezett; utána ismét összecsapódtak az ágak, az út járhatatlan. Néha egyenest tavalyi avar fedi.
Amitől leginkább szeretnénk óvni ezt a komoly célokra törő, komoly talentumú költőt, ez a szavakban való nagy bizalom. Így, például, rögtön a könyv legelső verse, mely végén szépen emelkedik és tisztul, ilyen sorokkal kezdődik, mindenképpen hamis izelítőt adván az egész kötetről:
Nagy-nagy vágyam,
életkoporsóm, tüzes ágyam,
bocsáss meg nekem,
hogy egészen sohasem akartalak.
Így kezdődik egy vers s be kell vallanom, hogy az első négy sorából, de még az utána következő négyből is én egy betűt sem értek. Tompa, irodalomkoptatta szavak, melyekhez tán a költő szép emlékeket asszociál, de melyeken én unatkozva lapoznék tovább, főleg akkor, midőn ez a kölcsönvett, üres életkoporsó és tüzes ágy útnak indul és
Nem tartottam feleslegesnek, hogy Olosz Lajosnak egy versét, s ép a kevésbé sikerültek közül egyet így végig elemezzek. Helyes cél felé irányuló s költői fényekkel csillogó verseinek menetét ezek az elemek zavarják. Bizonyára a költő maga is érezhette ezt, mert kötetét tovább lapozván, egyre ritkábban találkozunk velük. A versek kifejezéseikben is felöltik a mondanivaló biztos céltudatosságát. Ezek után, e tiszta szemléletű, való élményekből születtek versek után kell Olosz Lajos költői portréját megalkotnunk s letisztítva művéről azt, mi ahhoz idegen, az így előtünt új értékeket kell jellemzőül elfogadnunk.
Olosz Lajos szemlélete egy kulturált és kultúrában már nyugodt öntudattal élő megpróbált férfi szemlélete. Rend van az ő világában, de tekintete mégis fürkészve járja be újra és újra a körülötte oly biztosan terjedő világot. Verseiben szinte esetről esetre előttünk alakul ki ez a környezet, a költemény leforgása alatt szinte látjuk, amint a költő fordul egyet maga körül. Fordul a világa, miként a láthatár, folyton kerek. A tárgyak, a közelfekvők tiszta körvonalúak, a távolabbiak elmosódottak, egymásután tünnek elénk, mint egy körkép alakzatjai. Itt-ott enyhe alkonyat borong felettük, a férfi-élet üresen közelgő estje, másutt déli nap ragyogtatja. Alig van Olosznak verse, amelyben ez a két szín együtt, egymással vitázva fel ne tünne. E változó két fényben fürödve futnak el szemünk alatt a vers alakjai, tájai, maguk az érzelmek is. Igaz, a fények nem ütnek át a tárgyakon, éles árnyékot sem vetnek, különös vidékeket sem tárnak fel, de meleget, visszfényt, új színhatást adnak eleget.
Legigazabb versei akkor születnek, midőn a fent kifogásolt hangtól legmesszebb távolodva, egy-egy ígénytelennek látszó képet vagy mozdulatot rajzol. Így kötetének egyik legkitünőbb darabja, az «Aranyeső» egy-két vonallal eredeti, finom rajzot nyújt világos, modern keretében. A «Havason» című ehhez hasonlóan a lélek egy kis rezdüléséről ad pár színfolttal és egy erős vonással eleven pasztelt. S felsorolhatnék még jó párat, melyekben mind ki-kivillan a jó megfigyelő biztos kézvonása. Olosz Lajos nem kezdő költő; előző könyve, a «Gladiátorarc» óta láthatóan egyre jobban megismeri a maga területét s annak határait.
Könyvét az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki ízléses kiállításban.