Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám · / · Figyelő · / · Vers

Fenyő László: Nem kellenek már madarak
Bródy László versei

Egy prágai bankárról hallottam ottjártomban, hogy villája környékén az országutat több kilométernyi körzetben gumival vonatta be, hogy reggeli álmát a járművek ne zavarják. Ilyen gumival bevont villakörnyék a Bródy László költészete. Ami hepehupás, érdes, aminek szúró szöglete van, az valahogy itt mind kigömbölyödik s úgy gördülnek tova a strófák, zökkenő nélkül, gummival nivellált területen. A mindent-lekerekítés költészete ez. Bródy a szerencsések közül való: mindent el tud mondani, amit akar. Nincsenek zavarai, elhallgatásai, idegesen eltördelt fél-jajjai; nála semmi sem rekedt három pont mögé; nem ismeri a modern muzsika igaz és mélyről-indokolt meredek befejezetlenségét. Minden verse előbb verstéma volt, mielőtt verssé fogalmazódott.

Valami nem mindennapos sváda segíti Bródyt a versírót s gáncsolja Bródyt a költőt. Néki a költészet sokkal inkább mesterség, mint alkimia. A nyelvet úgy tekinti, hogy az szavak, szó-összetételek mások által összegyüjtött készlete. Nincsenek sem eredetieskedésből származó modorosságai, sem a vérbeli eredetiséget jellemző nyelvi leletei, melyekben a régi újjászületik. Elve itt is: jobb a kipróbált, mint az új. Nála a vágy - vak, a szél - vad, a víz - végtelen. Ha voltak költők, akik megtalálták a jelzőt, ő bizony nem bolond, hogy tovább kutasson.

Ez a józanság éppen ott hagyja cserben, ahol hasznát vehetné. Pl. csillagászati ismereteiről szívesen megfeledkezik, írván, hogy «kémények, tornyok és kupolák között» jól érzi magát, mert ott «közel vannak a csillagok». Azért említem ezt, mert ilyen, kicsit lekoptatott költőiség színében látszódik az egész kötet.

Képlátása sem ment a zavaroktól. Egyik versében a «törpe gondok» csőrüket a költő szívébe vájják, tehát nyilván madarak, majd a költő hóna alól «a büszke szárnyat» kitépdesik, tehát a költő is madár. Ezek szerint itt madarak harcáról van szó: furcsa harc, amelyben a kis madár (törpe gond) kitépdesi a nagy madár (költő) szárnyait.

Verseinek színezése is mindig kicsit közönséges: úgy értem éppen, hogy tul van szinezve. S ha olykor egy-egy finomabb kép diszkrétebb szépségére felfigyelünk, úgy vagyunk vele, mint a falubeliek az egyszeri juhásszal, aki addig kiabált «Jön a farkas!»-t, hogy amikor csakugyan jött, nem hitték el neki.

Az ilyen kis talpraesett strófákra gondolok:

Kis halat a víz alatt
elnyeli a cápa.
Napjaim is kis halak
az idő gyomrába.

Vagy milyen friss s a szó legjobb értelmében: ötletes, hogy a havas hegytetőn olyan a «túristaház a napba» «mint ősz ember fején a kényelmes házisapka». S ha nem venné el előre jóízét egy bevezető szokványstrófával: a kötet legszebb verse volna a «Tengeri napkelte», amelyben a költő nem remélt képalkotó fantáziának illúzióját kelti.

Egy barna kéz
a vízbe nyúl, hol habosan
hullám hullámra fut
és üstökénél megragad
egy fuldokló fiút,
kinek vörös hajából víz csurog,
sós és nehéz,
s a lángoló fejet kihúzza most
a barna kéz.
Hajóm farára színarany
cethal uszonya csap
s amerre nézek színarany
hullámok ringanak -

Felkelt a nap.

És bár «Az év szonettjeiben» a hónapok hív természetrajza mellett a költő gondosan ügyelt, hogy az olvasót meglepetések s főkép lírai meglepetések ne érjék, Május havában mégis kicsúszott ez a két sor:

Mint fürge borbély, fésüli a lombot
a szagos szél és vidáman nevet.

Az ilyen idéznivaló részletek aránylag ritkák, éppúgy, mint szerencsére az efajta nyegleségek is: «pá, világ, istenveled» s mint az alább következő egyszerűség-túltengés:

Bért nem kaptam és bért nem kértem,
míg meg nem haltam, addig éltem.

«Sanszonett» és «halk szonett» rímel egyhelyütt a költő a kötet végén és a kritikus halkan megkérdezi: Epigon?

A kérdésre nem lehet egyszerű igennel, vagy nemmel válaszolni... S ha: igen, semmiesetre sem ennek vagy annak a költőnek, hanem egy immár lezáródott lírai korszaknak az epigonja Bródy.