Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám
Mire kellene gondolnom, ha
nem számolnék folyton, mindent: az
óraketyegést, ahogy gyors-egyenletesen fennek össze
fölöttem
két csengőt
késpengét
halálom percére élesitik őket -
mire kellene gondolnom, ha nem számolnám
az ujjaimat, be-behajtva végigzongorázva hamar,
s a fogaimat, izlelve-tapogatva,
a lépteimet
és lélekzetem-érverésem halk, konok
muzsikáját:
egy meg egy meg egy meg egy meg egy -
mire gondolnék, ha utját nem állná
hosszu-hosszu imám, a Számok
Miatyánkja,
ez a távoltartó-kiszorító végnélkül hadart
rémült Tiltás, mire, ha meg nem törne
e sok hegyes
egyes
szöges drótsövényén -
jaj
ha most elhallgatnék
a csend növő résén át mi ugrana rám,
mélyebbfogu, mint
Szégyenem, Halálfélelmem és
vadállat Büneim zsufolt
fekete nyája, mely idebent szorong velem,
bekeritve, mindnek
foga-karma husomban - oh még
mire gondolnék, veszendő Lélek,
kire,
kinek kinek kinek az emléke
szaggat szét, most, ebben a
rettenetes egyetlenegy percben, ha
abbahagyom?