Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám
Két és féléves voltam, amikor öcsém megszületett. Akkor már az Andrássy-úton laktunk. Két utcai szobánk volt. Az egyik a háló, a másik a nappali, amit ebédlőnek hívtunk. De úgy emlékszem, hogy ha apám úton volt, gyakran az előszobában ebédeltünk, hogy a lakást jobban kíméljük, és csak a vacsorát ettük meg mindig a nappaliban a petróleumlámpa alatt. Ágyam, a barna lakkozású kis ketreces vaságy a hálószobában állt a fal mellett. Odébb az ablakok felé szüleim két ágya, két ablak közt a szürke márványfedelű mosdó. Két és féléves voltam... Reggel fölébredtem, anyám apám ágyában feküdt, abban, amelyik közelebb esett az ablakhoz, a szobában többen is voltak és nekem azt mondták, hogy kis öcsém született. Többre nem emlékszem ebből a reggelből, amely derűs volt. Mosolygós, fehér, téli reggel. Az éjszakát nyugodtan átaludtam - ágyamat biztosan áttolták az ebédlőbe és reggel tolták vissza a hálóba -, nyugodtan átaludtam az éjszakát, amíg a másik szobában egy gyermek született. Öcsémet Bélának hívták, sovány, sápadt kis fiúcska volt, gyerekkorában sokat betegeskedett. Öcsém született. Második gyerek a családban, a ketreces ágy alsó fiókját kihúzták, matrác, lepedő, párna, takaró, dunyha került belé, második ágy lett belőle. Szüleim, amikor engem vártak, mingyárt olyan gyerekágyat vettek, amiben helye lesz majd a másodiknak is. Mert akkor még így építették a gyerekágyakat. Kicsi lakásokra, nagy termékenységre. Két és fél év elmúlt, az ágynak megjött második lakója. Ágyamból ágyunk lett, gyerekágyból gyerekek ágya.
Ez a két reggel, az egyik a Király-utcában, amikor édesanyám mosdani vitt, a másik az Andrássy-úton, amikor öcsém született, ez a két reggel: emlék az élet emlékezésnélküli kezdetéből. Mind a kétszer ágyban fekszem. Két első emlékem: ágyból látom a világot.
Öcsém megszületett és hogy azután pár hónapig mi történt, arról megint nem tudok. Sem őrá, sem magamra nem emlékszem. Senkire és semmire. De éles és tudatos emlékem van hároméves koromból. Délután fölmentünk a nagymamához. A nagymamához? Tulajdonképen anyám családjához mentünk, akik még akkor - anyámat kivéve - mind együtt laktak. A nagypapa, a nagymama, anyám hajadon húga, szép magas lány, aki fehér bőrével és szőke hajával elütött a családtól és anyám két legénysorban levő öccse. Öten laktak ebben a lakásban, amely szintén az Andrássy-úton volt, az Opera melletti házban, öten, egy egész család, de ha délutánonként fölmentünk hozzájuk, ami egyidőben szinte mindennapos programm volt, mi ezt úgy hívtuk: «fölmenni a nagymamához». Mintha egyedül lakott volna, vagy mintha ő lett volna a családfő. Pedig nagypapa, aki egyike volt a legerélyesebb, a leghatározottabb, de a legokosabb és a legtisztességesebb embereknek is, akiket valaha láttam, ugyancsak uralma alatt tartotta az egész családot. Ez az ember, az én anyai nagyapám, szorgalmával, örökös tevékenykedésével, üzleti szerencséjével, erélyes modorával, éles, parancsoló kis mondataival, jóízű és bölcs, de kérlelhetetlen és szinte itéletszerű mondásaival, föltétlen tekintély volt. Egyformán uralkodott felesége, gyermekei, unokái, testvérei, de okosságával és jóságával - mert roppant szigora mellett roppant jó is volt, önfeláldozóan, gondolkozás nélkül jó -, okosságával és jóságával vejei fölött is uralkodott. Mindenki fölött. Arra nem volt eset, hogy nagypapának valaki mert volna ellentmondani a családban. Legalább büntetlenül nem. Lányai, amikor már férjhez mentek, idősebb fia, amikor már megnősült is, mukk nélkül engedelmeskedtek neki, mint az iskolásgyerekek. Jaj volt annak, aki ellenkezni próbált. Édesanyám - emlékszem - gyakran büszkén említette, hogy nagypapa őt még az esküvője napján is valamiért arcul ütötte. Ezzel az utolsó fenyítékkel búcsúztatta őt a szülői háztól, a gyermekkortól és édesanyám erre az utolsó nyaklevesre - büszke volt.
Mi adott nagypapának ekkora tekintélyt? Tudja Isten... Sok minden. Talán az, hogy tizenhároméves korától, mint szegény apátlan félárva, maga kereste kenyerét és a tizenhároméves fiú! - eltartotta özvegy édesanyját és kis testvéreit. Talán az, hogy ez a szegény óbudai árvagyerek szinte minden iskolázottság, de minden anyagi segítség nélkül is tekintélyes lipótvárosi kereskedővé küzdötte fel magát. Négy krajcárral - hányszor hallottam ezt tőle - indult neki az életnek, egy tizenhárom éves fiú zsebében négy krajcárral és harmincéves korában már üzlete állt a Marokkói-utcában, a Marokkói-udvarban és cégének és nevének csengése volt Lipcsében is, a szőrmekereskedelem világfővárosában. (Lipcse nevét a mi családunkban mindig úgy említették, mint valami Mekkáét, szinte vallásos tisztelettel.) A munka embere volt és - ez nagy tekintélycsináló - sikerember. Sikere volt, ahogyan sikere volt a 67 utáni polgári Magyarországnak és a 67 utáni Budapestnek.
Ha a papa mosolya, amivel hazajött és jelentette, hogy a Sugár-utat ezután Andrássy-útnak fogják hívni, hozzátartozott a magyar szabadelvűség rövid történetéhez, mennyire ehhez tartozott nagypapa sikere. A tekintélyes kereskedő, aki négy krajcárral kezdte és aki szorgalommal, munkával és becsülettel a maga erejéből küzdötte fel magát - ez az iskolakönyvek tanulságos története volt áttéve a valóságba. Az ilyen emberek «igazolták» 67-et, «igazolták» a magyar polgári szabadelvűséget. Aki rájuk nézett, egy kor történelmi erőinek magyarázatát látta bennük. Egy kor fölmentését. Hogy miért csinálták meg Ferenc József, Deák és Andrássy a 67-es kiegyezést, miért emancipálta Eötvös József a zsidókat? Nagypapa és a sokezer nagypapa, aki akkor élt, boldogult, gazdagodott, megadták rá a feleletet. Ferenc József igazolva volt. Csak rá kellett nézni arra a szőrmeüzletre a Marokkói-utcában és Ferenc József igazolva volt.
De nagypapának nemcsak a siker adott tekintélyt. Hanem... Ezt nem lehetett magyarázni, de vannak emberek, akiknek azért van tekintélyük, mert arra születtek, hogy tekintélyük legyen és azért tudnak parancsolni, mert arra születtek, hogy parancsoljanak és mert mások viszont arra születtek, hogy nekik engedelmeskedjenek. Nagypapa ilyen ember volt. Dolgozott, kiabált, viccelt. És pénzt keresett. Úgy dolgozott, mint egy szerecsen, olyanokat tudott ordítani, mint egy oroszlán és úgy viccelődött, mint egy - pátriarka. Mindig maggal, mindig tanulsággal, humorában mindig volt valami itélet, de valami megoldás is. Egy-egy mondásával fel tudott bontani egy embert, átvilágítani egy helyzetet. Egyáltalán volt benne valami pátriarkai. Pedig minden volt, csak nem mozdulatlan aggastyán. Sőt. Alacsony, szikár, örökké, a türelmetlenségig mozgékony (innen rendkívüli munkabírása), haláláig fürge kis ember volt, még csak teljesen meg sem őszült, modernül, nemcsak tisztán, de gondosan és izlésesen is öltözködött és mégis - pátriarka volt. Még nem sokkal mult ötven, bajusza, kis körszakálla csak sárgásan őszült, de már pátriarka volt. Ahogy az asztalnál ült, ahogy töltött a borból, ahogy tört a kenyérből, ahogy elvágott egy szavával hosszú vitákat, ahogy szúrós és jóságos tekintetével egyszerre felnyársalta és ugyanakkor magához ölelte a családot, ez a született pátriarka volt. (Jelleme és fizikuma, erélye, humora és a sasorr fölött az összenőtt szemöldök egyébként szinte maradék nélkül reprodukálódott egyik unokájában, idősebb fiának fiában. Annak a fiának fiában, aki minden családi hagyományt oly súlyosan megsértve, belészeretett saját feleségébe.)
Nagypapa föltétlenül uralkodott a családon, nagymama biblikus engedelmességgel tartozott neki szót fogadni és mi mégis, ha ellátogattunk hozzájuk, így mondtuk: «fölmegyünk a nagymamához». Miért? Ez is hozzátartozik azoknak az időknek és annak a társadalmi osztálynak családi egyensúlyához és családi lélektanához. A férfi dolgozott, a férfi keresett, a férfi volt az úr. De a férfi egész nap az üzletben volt. Csak enni és aludni járt haza. A családot igazán az asszony jelentette. A lakás, a terített asztal, a huzatos bútorok, a díványok, amelyekre nem volt szabad leülni és a karlsbadi porcellánok, amiket nem volt szabad kézbevenni, ez az asszony volt. Ő nevelte a gyerekeket, ő poroltatta a szőnyegeket, ő mondott föl a cselédeknek. Ha elvittek minket az üzletbe, akkor «a nagypapához mentünk», de ha ellátogattunk a lakásba, akkor «fölmentünk a nagymamához». Most is.
Hároméves voltam, valamennyien a nagy, sokablakú ebédlőben voltunk, mama, nagymama, a néni egy sarokban beszélgettek, a dada egy széken öcsémet bubusgatta, én pedig körüljártam az ebédlőasztalt. Egyedül voltam és jövőmre gondoltam. Hároméves fiú voltam, skót kockás szoknyában, egyszerre csak kezdtem megnőni, felnőttem egészen a lámpáig és velem nőtt a szoknya, amiben voltam. Vágyaimban hirtelen «nagy» lettem. Egy nagy, tizenötéves szoknyás fiú, aki fölér a lámpáig. Fel tudnám nőni a lámpáig, de annyi fantáziám még nem volt, hogy nadrágot is tudjak magamra húzni. Nőni tudtam, de nem tudtam változni. Pontosan megmaradtam annak, aki voltam, csak méreteim tolódtak el. Tizenötéves szoknyás fiú, aki fejjel felér a lámpáig, - így láttam akkor jövőmet.
Skót kockás szoknya volt rajtam, tarka vörös-zöld-kék-sárga szövetből és nagymamának is volt egy ilyen háziruhája. Hosszú, földig érő háziruhákat hordott, amelyek közül erre a skót kockásra emlékszem és egy másikra, amelyik sötétpiros bársonyszövetből való volt. Azután emlékszem... Egyik háziruhájának a szagára emlékszem. Ez posztószag volt, vegyes befőttszag, állott ételszag, háztartásszag. Nem szerettem, de nem mertem rá panaszkodni és mentől inkább nem szerettem, annál inkább szíttam magamba. Beteltem vele, néha az émelygésig. Még sokáig, évek mulva is orromban maradt ez a szag és - fellázított. Valahányszor fölidéztem ezt a szagot, reszketni kezdtem és lázadni. Lázadni háziruhák, spájzok, befőttesüvegek, bevésett nevű ezüstszalvétagyűrűk, arcképes kék porcellán kávéscsészék, lázadni polgári lakások, lázadni polgári háztartások ellen.
Nagypapa arra született, hogy tekintélye, nagymama, hogy ízlése legyen. Hihetetlenül jó ízlése volt. Remekül értett egy szövet színének megválasztásához, egy ruha szabásának ellenőrzéséhez. Azzal, hogy hogy kötött meg egy szalagot, vagy hová varratott, csodákat tudott művelni. Pedig nem volt sem különösebben tanult, sem különösebben művelt ember. Nem volt nagy kultúrája. Nem tanult, nem olvasott, nem utazott sokat és mégis... Ez veleszületett, nem tehetett róla. Ízléses volt. Férje, lányai, fiai, unokái öltözködését ő dirigálta, barátnői az ő tanácsát kérték, a szabók őtőle féltek, a szabónők őneki hízelegtek. A családban nem készülhetett ruha, aminek anyagát nem ő válogatta ki, ruhapróbáknál mindig jelen volt és az új ruhában csak akkor lehetett kimenni az utcára, amikor nagymamának - számtalan átigazítás után, - szabás és varrás ellen már semmi kifogása nem volt. Honnan vette ezt a csodálatos, ezt a tévedhetetlen ízlését? Nem tudom. Talán volt benne egy hatodik érzék, ami megmondta, hogy mit nem lehet. Mi az, ami ízléstelen, ami feltünő, ami rikító. Mert minden külső hibára, minden kiáltó színre, minden ferde formára csodálatos érzékenységgel reagált. Fájt neki, ami nem volt ízléses. Ezért volt ő ízléses.
Lehet, hogy ez az ízlése hozzátartozott nagypapa társadalmi emelkedéséhez és gazdagodásához. Nagymama külső csínnal akart fölibe emelkedni azoknak az embereknek, akiket társadalmilag és vagyonilag elhagytak és akiket, ha megvetésével sujtani akart, így hívta őket: közönséges emberek. Ahogyan arra, aki ízléstelenül öltözött, kimondta, hogy közönségesen öltözik. Elhagyták őket. Ő, a nagypapa és az üzlet. Az üzlet, ami nemcsak üzlet volt, nemcsak bolthelyiség áruval és vevőkkel, hanem misztikum. Második, de az elsőnél, a lakásnál is fontosabb otthon, kézzelfogható valóságában is titokzatos és szent hely - rajta Isten áldása -, amire folyton kell gondolni, amiről állandóan kell beszélni, amiért dolgozni nemcsak kötelesség és öröm, de valóságos megdicsőülés. Az üzlet... Az üzlet gyarapodott, a nagymama ízlése finomodott. Úgynevezett francia kalapokat hordott, olyan oldalt lehajló, állon szalaggal megkötött kalapokat, amelyeket az ő leánykorában Eugénie császárné tett divatossá. Szerette a csipkéket és az ékszereket. Sok ékszere volt, egyik szebb és ízlésesebb, mint a másik, művészi foglalású gyűrűk, brossok, fülbevalók, karperecek mélyszínű drágakövekkel, amelyek hozzá hasonultak az ő karcsú és elegáns alakjához. A csipkéket a minden őszre esedékes karlsbadi utazásokon szerezték be. Az ékszereket nagypapa vette, nem nagyzolásból, de kereskedői óvatosságból. Mert mint sokszor magyarázta, az ékszerre számítani lehet, azt mindig el lehet adni, rossz időkben pénzzé tenni. Arany és drágakő az ő szemében tezaurált kenyér volt. Ékszert mindig lehet eladni. Míg ők éltek, sose került rá sor a mi családunkban.
Nagypapa ékszerekkel diszítette nagymamát és teleaggatta őt csipkékkel. De azért ez volt egyike a legszerencsétlenebb házasságoknak, amiket valaha is láttam. Szerencsétlen házasság volt az emelkedő üzlettel, a tiszta, jól bútorozott lakással, a négy szép, egészséges gyerekkel, akik közül az idősebb három morálisan és életsorsban is oly kitünően sikerült. Mi volt a baj? Nem tudom. Nagypapa és nagymama unokatestvérek voltak. Egy származás, egy család, közös gyermekek, sikerek, örömök, annyira egyformák voltak, hogy az orvos körülbelül egy időben kezdte őket Karlsbadba küldeni, még a gyomorbajuk is közös volt és mégis... Nagypapa erélye, uralkodási tehetsége és végtelen jósága mellett is való végtelen zsarnoksága nem olyan volt, hogy azt egy ember egy életen át elviselhette volna. Talán, ha - mint a régi zsidó pátriárkáknak - több felesége lett volna, akiket felváltva szeretett és elnyomott volna. De egy feleség kevés és gyönge volt arra, hogy ennyi erélyt rá lehessen építeni. Rossz házasság volt. Nagyon is egymásnak voltak valók és sehogyse voltak egymásnak valók. Rossz házasság volt féktelen terrorral és ájult lázadozásokkal, gyakran méltatlan jelenetekkel, csúnya viharokkal és megalázó szélcsendekkel, amelyek még a veszekedéseknél is szívetszorítóbbak voltak. És talán egyikben sem volt annyi kultúra, hogy viselni tudják egymást és sorsukat. Rossz házasság volt, őszintén, nem titkoltan rossz.
Nagymama tizenkilencéves volt, amikor világra hozta anyámat. Harminckilenc, mikor mama világra hozott engem. Már harminckilencéves korában nagymama volt. Szép, franciakalapos fiatalasszony és már nagymama. De ez azokban az időkben rendben volt. Amikor megszülettem, nagymama harminckilenc, papa harminchétéves volt. Összesen két év különbség volt köztük. Ahogy felidézek magamban régi családi hangulatokat, csendeket, hanglejtéseket, ajkbaharapásokat, hátmögötti összenézéseket, az az érzésem, hogy papa és nagymama kölcsönösen és őszintén nem szívelhették egymást. Viszont papa és nagypapa kölcsönösen, nem mondok vele nagy szót, így volt, apám és anyám apja imádták egymást. Ez volt a leggyöngédebb, legmélyebb barátság, amivel az életben találkoztam. Csak tizenöt év korkülönbség volt közötük. Ez nem volt após és vő egymáshoz való viszonya, anyai nagyapám tulajdon fiainál jobban, sokkal jobban szerette apámat, ez a két ember minden volt egymásnak. Az egyik sorsa, szava a másiknak szentség. Apám, amikor az ő apja halála után megnősült, teljesen beleolvadt anyám családjába.
A két család, apám és anyám családja közti viszony, nem volt se benső, se mély. Csak a nagypapa volt tisztelettel apai nagyanyám, a «Kellner-nagymama» vagy ahogy szintén hívtuk, a «másik nagymama» iránt. Talán ezt is apám iránti szeretetből, de talán azért is becsülte apám anyját, mert emögött az öreg asszony mögött nehéz élet volt. Nagypapa, aki gyerekkorában maga is kijárta a szegénység iskoláját, kellett, hogy tisztelje ezt az asszonyt, aki nyolc gyermeket nevelt szegénységben és munkával hihetetlen hősiességgel egy, úgy sejtem, gyönge férj mellett, mindig bizakodva, mindig tisztességben, férfi ésszel és férfi eréllyel, amellett valóban Izráel ősanyáinak bibliai erényeivel. Apám anyja rendkívüli ember volt egyszerűségében, szívjóságában, munkabírásában és tekintélyt parancsoló testi deformáltságában, (amiben már én megismertem) vénasszonyos csúnyaságában, amely nekem most szép és szent. Nyolcvanötéves kort ért meg, tudtommal idáig a legmagasabb kort a mi családunkban és ha síron túl is ennyire szeretem, úgy érzem, hogy ebben a szeretetben van valami elégtétel is, amit meg akarok adni ennek a jó asszonynak, aki annyit szenvedett az életben és aki az én apám anyja volt.
*
Ez még egészen kisgyerek koromból való, az Andrássy-úti lakásból.
Délelőtt van, a nap besüt a konyhába, szájamat ujjal fölpeckelik, ezüst kávéskanalat látok magam előtt, a kávéskanálon valami sötétvöröset, azután semmit se látok, csak azt érzem, hogy tüzet gyujtottak a szájamban, ordítok és azután édesanyám megkérdezi:
- Fáj?
Fáj? - kérdezte és hangja egyszerre volt korholó, oktató és sajnálkozó, mint azé, aki büntet. És azután volt ebben a hangban még valami. Harag. Ellenem. De ez természetes. Az ember mindig haragszik arra, akinek fájdalmat okoz. Az ember mindig haragszik arra, akinek fájdalmat kell okoznia.
- Fáj?
Hát hogyne fájt volna. Hogyne fájna egy kis fiúnak, hogy paprikát öntenek a nyelvére! Fáj? - bölcs kérdés telve szülői hatalommal és gondossággal. És azután sírtam és meg kellett igérnem, hogy «nem teszem ezt többet». Nekem kellett igérnem, pedig mennyivel jobb szerettem volna, ha a mama igér. Ha ő igéri, hogy «nem teszi ezt többet». Hogy nem önt többet paprikát a nyelvemre.
Hogy mi volt az, amit nem volt szabad többet tennem, arra már nem emlékszem. De mert a nyelvemet büntették, nyilván a nyelvemmel is «vétkeztem», valószínűleg feleseltem.
Hogy mi volt az, amit nem volt szabad többet tennem, arra már nem emlékszem. De hogy mit kaptam érte, arra még ma is nagyon élénken. Majdnem ötven év után is. Kérdeztem tehát, nem is azt kérdezem, hogy milyen volt az a multszázadbeli nevelés, amely művelt és szelídült polgári családban egy illetlen szóért vagy makacsságért paprikát öntött egy védtelen gyerek nyelvére, kávéskanálból mint orvosságot paprikát öntött, de azt kérdezem... Kérdezem, vajjon miben volt több bűn? A bűnben vagy a büntetésben. A bűnben, amit elkövettem, vagy a büntetésben, amit érte kaptam. Ha a bűnt így el tudtam felejteni, de a büntetésre ma is így tudok emlékezni. Miben volt több bűn? A bűnben vagy a büntetésben?
Azt mondja valaki, mért írom most ezt le? Olyan nagy ügy, hogy negyven egynéhány esztendő előtt paprikát öntöttek egy kisgyerek nyelvére? Hát igen. Ez nagy ügy. Ez mindig nagy ügy volt és mindig nagy ügy lesz: bántani a védtelent, fájdalmat okozni a gyengébbnek. Ez nagy ügy, hogy minden gyerek alattvaló. Ez nagy ügy, hogy egy gyerek teste sem az övé. Ez nagy ügy, paprikával felmarni egy gyerek nyelvét és hogy nagy ügy, bizonyítom azzal, hogy máig se felejtettem el és - most felelek - hát ezért írom meg ezt a jelenetet. Mert máig se tudtam elfelejteni. És megírtam... megírtam, mert megtörtént. Ezért írtam meg.
Édesanyám rendkívül szeretett és szeret ma is. Voltak idők, amikor több gyengédséget mutatott öcsém iránt, aki beteges gyerek volt, voltak idők, amikor az én édesanyámat a hugomért való aggódás, a hugommal való törődés egészen, de a saját egyéniségének megsemmisüléséig is fölemésztette, de az az ember, akihez anyám egész életén át legközelebb állt, mégis én voltam. Az az ember, aki legerősebben tudott ő lenni és akiben ő legerősebben tudott énné válni, én vagyok. Nem azért, mert elsőszülöttje vagyok. De mert... Ezt nem lehet magyarázni. Ő az én és én az ő vagyok. Nem csak fizikai folytatás vagyok, én az anyám vagyok. Két ember, aki teljesen egy. Anyám nem szerethetett engem és nem haragudhatott rám, mert ezek - szeretés és harag - a mi kettőnk viszonyában túlságosan kicsi dolgok lettek volna. Anyám bennem mégegyszer vált saját magává és ha engem szeretett, úgy szeretett, mint amikor az ember saját magát szereti, ha rám haragudott, úgy haragudott, mint amikor az ember saját magára haragszik.
Én vagyok az az ember, akihez anyámnak a világon legtöbb köze van. Eltéphetetlen kötés van köztünk. Ő az én és én az ő vagyok. Innen számtalan ütközésünk, mély és drámai perceink, amikor egyformán szerettünk volna menekülni egymástól és saját magunktól és innen erednek azok a másik percek is, amikor szeretetünket bizonyítottuk egymásnak szinte őrjöngő túlzással, reszkető hangon, könnyes megbánásokkal, cselekedetekkel, szavakkal, gesztusokkal, hangokkal, amelyek talán néha a józanság határán valamivel túl is voltak. Haragjainkban, szeretéseinkben volt valami egyformán kísérteties. Abban a törekvésemben is, hogy emancipáljam magam alóla, ami természetesen teljesen hiábavaló volt. Izlésem, itéleteim, emberekkel és dolgokkal való szembehelyezkedéseim, elfogultságaim, szívósságom, törhetetlen igazságérzetem, féktelen gúnyolódási hajlamom, szentimentális ellágyulásaim, oktalan megbocsájtásaim, fáradhatlan szorgalmam (és fáradhatlan ambicióm), örök ki nem elégülésem és örök alulmaradási érzésem - ez mind az édesanyám. Résnélküli emlékezőtehetségem, a jövőtől való állandó aggódásom, ez mind a mama. Ahogy a világháborúról gondolkoztam... Képzelhetik, hogy gondolkoztam róla. Ahogy a világháborúról gondolkoztam, vagy ahogy levest ettem, pontosan az édesanyám voltam. És vagyok. Minden igazságtalanságomban is az vagyok. Épen olyan igazságtalan tudtam lenni iránta, mint ő én irántam. Egymásba ütköztünk, egymásba ölelkeztünk. Ő az én, én az ő vagyok. Sokszor az elviselhetetlenségig. Hányszor volt például, hogy ő kimondott valamit és én tiltakoztam ellene, pöröltem vele, kicsúfoltam, kinevettem. Mért? Mert amit akkor kimondott, az az én érzésem volt, az én tudomásom. Amit a mama akkor kimondott, azt én belőlem mondta ki. És fájt. Vagy azért fájt, mert kimondva - nem az én szájammal kimondva - az én érzésem és az én gondolatom nevetségesnek látszott, gyűlöletesnek, ostobának, félelmetesnek, nem egy kimondani való gondolatnak. Vagy azért fájt, mert az az érzés, az a gondolat túlságosan szépnek látszott, túlságosan finomnak, túlságosan bensőnek, túlságosan érzékenynek, túlságosan enyémnek. És ezért fájt, hogy más mondta ki, még ha az a más ember az édesanyám is. De nem más ember. Mert anyám és én egy ember vagyunk. Egy az izlésünk, egy az elfogultságunk, egy a... Mi kettőnkben minden egy. Ahogy dolgokat szeretni kell vagy gyűlölni, ahogy erről vagy arról ezt vagy azt kell gondolni, azt tőle nem tanultam, azt ő velem együtt hozta a világra. Össze vagyunk nőve. Innen haragjaink nyers kicsattanása, innen szeretetünk reszkető, ki nem mondott, egymás előtt szégyelt szemérmetessége. Össze vagyunk nőve. Ötvenéves vagyok, de ma is anyám ölében élek.