Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám · / · Sinkó Ervin:
Tréber Tóni néha úgy érezte, hogy valami furcsa, külön a kobilaiakról gondoskodó gondviselés ép az ő személyét dobta oda koncnak, hogy a téli estéken, mikor az asszonyok a meleg konyhában kötni ülnek össze és a férfiak a kocsmaasztalokat ülik körül, legyen az embereknek Kobilán min rágódniok. Tréber Tónit kezdettől fogva kereszttűz alatt tartotta a község figyelme, mert közülük való létére is kezdettől fogva elszakadt, különvált mindenben az atyafiságától.
Mikor apja örökségét - kis nádfedeles házat a község végén a szegényes bennevalókkal - átveendő, hazajött a városból, Kobila a fehérre meszelt házakkal, kékre festett kedves házereszeivel s a felmosott utcákkal, egész bizakodó, rendszerető és nyájas derűjével őbenne csak a jövevénynek nyugtalan érzéseit hessegette fel. Húszegynéhányéves volt s oly rég járt otthon, hogy az emberek már meg is feledkeztek róla, mint annakidején az apja is, aki gyerekkorában inasnak adta és azontúl többé nem törődött vele.
Az apjától örökölt kis ház a fiatal Tréber Tóninak gazdagságot jelentett, emelkedést a mélységből vídám magasságba; volt abban a házban három szoba, ágy, pince, a pincében kevés bor is és az udvarban csipogó szárnyas, mind csupa olyan jószág, amilyenben még eddig sose volt része neki, csavargó, városi segédmunkásnak. Nem tanult ki mesterséget, mert az első mesterétől, a bádogostól, akihez az apja adta és aki nem adott neki enni, még az első évben egy nagyobbfajta verés után megszökött s azóta hol ebben, hol abban a városban csak rosszulfizetett alkalmi munkákkal tengethette életét.
Kobilán a sovány legénynek már azzal is fel kellett tünnie, hogy a jóltáplált parasztok között vasárnap is csak az egy hétköznapi ruhájában lehetett látni. A gyermekkorából ismerős pajtások kobilai szokás szerint - mert Kobilán általában fiatalon házasodnak - már tekintélyes, meglett családapák voltak, még a legszegényebb is közülük vitte már valamire vagy legalább is jó úton volt hozzá, hogy mindenkép többre vigye, mint ő. Ha megkérdezték, hogy az évek során ő mit végzett, csak azt felelhette volna: «éltem, mint aféle ágrólszakadt. Voltam utcaseprő, tudom is én hány és miféle gyárakban segédmunkás, voltam kocsis, télidőben hólapátolásból is éltem és ha meg lehetne szokni az olyan életet, melyben az embert kóbor kutyánál is kevesebbre taksálják, hát nekem búsásan lett volna alkalmam hozzászokni.» S noha mindebből semmit se mondott, csak rá kellett nézni s a rendes emberek eleget láttak ahhoz, hogy bizalmatlanul húzódozzanak tőle.
Ő mégis még soká maradt Kobilán, mert akárhogy kinézték is maguk közül, de itt födél volt a feje fölött, ágyban hálhatott és volt mit enni-inni. Az emberek nem fogadták maguk közé s így rászokott, hogy otthon heverésszen. Szorgalmasan vágta a csirkéket és főzte magának az ebédeket, meg vacsorákat. Néha zaklatta a tudat, hogy a takaros, szorgalmas községben ő az egyetlen épkézláb ember, akinek nincs tennivalója, de meg kellett volna alázkodnia, megaláztatás lett volna, ha itt a gyanakvó parasztoktól kért volna munkát.
Kobilán minden valamirevaló parasztnak van szőlője s mindenki iszik és sokkal többet is, mint amennyit ő, a városi éhenkórász, elbírt. De ép azért, mert azelőtt sose volt így része benne, ha leült magafőzte ebédjéhez és a pincéjéből való bor ott állt az asztalán, úgy érezte, hogy királyian dőzsöl. Ő is elhitte, amit Kobilán beszéltek róla, hogy t. i. rengeteget eszik s iszik s bár mindenki sanda szemmel nézte, ő elhagyatottsága, sőt kiközösítettségének tudata ellenére is, ez időben disznómód boldognak érezte magát.
Kobilán, mint általában minden sváb községben, a rokonság, melyet itt «
Tréber Tóni, akit templomi szertartások a hosszadalmasságukkal úntattak, egyenesen a kocsmába ment s ép akkor ért oda, mikor a templomból jövő vőlegény és menyasszony megálltak a terem közepén és a meghívott vendégek szertartásos csendben egyenkint vonultak előttük el, vőlegénnyel és menyasszonnyal szó nélkül kezet szorítva. Ő is beállt a libasorba s mikor rákerült a sor, szokottnál hosszabb ideig szorongatta a felkoszorúzott kalappal álló vőlegény és a mirtuszos menyasszony kezét; ez a bensőséges kézszorítás az előlegezett jókedv kitörése volt, mert a konyhából kicsapó ételgőz felvillanyozta. A vendégek közbe kört alkottak a menyasszony körül és sorba mindenki a felhangzó rezesbanda muzsikájának ütemére párat fordult a menyasszonnyal és így adták egymásnak karról-karra. A parasztoknak ebben a látványosságban már sokszor volt részük, meglehetősen egykedvűen nézték és végezték is az egészet, de Tréber Tóninak minden lelkesítően tetszett és bosszúsan nézett arra a harcsabajuszos, csizmás gazdára, aki kivette kezéből a fáradhatatlan, de ünnepélyesen mosolytalan, mirtuszos menyasszonyt.
A tánc után a terem kiürült, mert az ebéd csak két órakor kezdődik. Tréber Tóni nem ment haza, hanem ott maradt a kocsmában egynéhány vendéggel, akik a söntés mellett letelepedve, már most elkezdték az ivást, miközben a nagyterembe a hosszú asztalokat állították be és terítették meg. Tréber Tóni a viseltes ruhájában kicsit rosszul érezte magát, mikor az asztaltársaság közt arról folyt a szó, hogy ki mivel járult hozzá a lakodalomhoz. Tudta már, hogy a meghívott vendég vajjal, baromfival, zsírral, cukorral, tojással szokott hozzájárulni a lakodalmi lakomához és ő, akinek ebben az időben már semmije se volt, tehát semmit se adott hozzá, egyszerre ennek az egész itt jelenlévő társaságnak kegyelemből való kosztosaként érezte magát. Sűrűn nyílt a kocsmaajtó, lassan visszatértek a vendégek és a kocsma megtelt emberrel, lármával, füsttel. A férfiak feszülő nadrágban, előttük a ragyogó fehér kötény, amit lakodalmakkor mindenki, még a kisgyerekek is, maguk elé kötnek. Tréber Tónin ez sem volt, de az elkövetkező ízes javak iránti felcsigázott bizalomteljes várakozásban mindenkivel lelkendezve szorított kezet, mindenkivel pár barátságos szót akart váltani és észre se vette, hogy ezek az emberek hétköznapian józanok és ő az egyetlen, aki szemével a nap hőseit, a menyasszonyt és vőlegényt keresi a fekete tömegben. Mikor végre mindnyájan letelepedtek a hosszú terített asztalokhoz, kezét dörzsölve, szemével csak őket nézte, akik hátul középen foglaltak helyet. Mindenki előre tudja a lakodalmak hagyományos étrendjét. Leves után főtt csirke tormával, aztán a disznósült, annak utána a paprikás, utána sült csirke és végül a süteményestál fog következni, minden lakodalomra ugyanazokkal a süteményekkel, az emberek tehát bizonyos hivatalossággal esznek és senki se örül különösen. Tréber Tóni azonban hálás vigyorgással nézett a felszolgáló fehérkötényes parasztgazdákra és feleségeikre; a derék emberek meg se várták, hogy kiürüljön egy-egy hat ember elé helyezett nagy tál, már elvették és a helyébe tele tálat tettek, miközben a menyasszony apja borospohárral a kezében járt az asztal mentén és sorba koccintott mindenkivel. Akinek véletlenül üres volt a pohara, arra kicsit sértődötten, kicsit megróvóan s nagyon barátságosan rászólt. Tréber Tóni megilletődve koccintgatott hol jobbra, hol balra, míg a többiek meglehetős csendben csak maguknak ittak és az egyes fogások közti pauzákban a földekről, a tavaszi trágyázásról, a disznó áráról és egyébről beszélgettek.
Öt óra felé már senki se bírt többet enni. Ekkor leszedték az asztalokat és a muzsikusok a büszke sárgaréz trombitákkal és a nagydobbal felvonultak a karzatos pódiumra. Kottáikat két-két borosüveg támasztotta, dobbant a dob, mint a mennydörgés és nyomban megharsantak a trombiták. Akik hátul a fal mellett ültek, átugrottak a hosszú asztalokon, négyen-öten össze-összefogóztak, a négy-ötből tucat ember lett, akik csizmáikat vagy papucsos lábukat a padlóhoz verdesve, talpukkal és hangjukkal igyekeztek muzsikát túlhangzó, rettenetes víg lármát csapni s dobogtak és robogtak a csendesebben táncoló párok mosolygó megriasztására. Ha a muzsika elhallgatott, a férfiak elengedték a táncosnők kezét és kitódultak inni. Néha ilyenkor a muzsikusok hirtelen rázendített tussal a söntés felé tóduló férfiakat általános derültség közben a táncterembe kényszerítették vissza. A sok tánctól asszonyok meg lányok estefelé már úgy kiizzadtak, hogy vacsora előtt haza kellett menniük átöltözni; a menyasszony is már vacsoránál a rendes vasárnapi parasztruhájában jelent meg. Tréber Tóni már szédült, bús szemekkel nézte az asztalra tett ételeket, mindenből csak éppen hogy valamit le tudott gyömöszölni, kóstolónak. A fehér kötényes, pufók kis sváb gyerekek bukfenceket hánytak a terem közepén, kergetőztek a nagyok körül és sivalkodtak, ha az anyjuk haza akarta őket vinni az ágyba.
A felnőttek között azonban már a jóllakottság melankóliája terpeszkedett s a tompa unalom már a beszédeseket is szóra restté tette, mikor vacsora végén a muzsikusok megint fenntermettek az emelvényen és velük egyidőben a felzendülő pattogó muzsikával a lakodalmi örömapa meg a szűkebb férfirokonság felpattant az asztalra és addig rikoltoztak, míg sikerült magukat belelovalni egész vad táncba. Egyszerre a többiek is megélénkültek. Az asztal mellett ülők a mulatságon nevetve, felugráltak a padról, mert a ropogó asztal itt is, ott is behajlott a táncolók szöges csizmája és csattogó papucsa alatt. Nem szálltak le az asztalról, míg az össze nem tört s a tréfa teteje volt, ha valaki az asztalon táncolók közül az összeomló asztalról egyensúlyát vesztve, földre vágódott. Az összetört asztalokat kicipelték és a terem megint tágas és az emberek, mintegy elkergetve a vályú mellől, megmozdult vérrel megint frissek lettek és a fúvósok fújták a pattogó táncmuzsikát, mintha tüdejükből sose akarna kifogyni a levegő. Izzadó, sikoltozó tömegben keringve, egymás lábát tapodták s döngették a padlót az emberek s némelyik hosszú sváb legény egy-egy hujjujujujuju-val magára fordítva a figyelmet, magosat ugorva, letépett egy-egy darabot a menyezet díszítésére szánt papírgirlandból. A muzsikusok tovább bírták lélekzettel, mint Tréber Tóni.
Kiszáradt torokkal támolygott a másik terembe, ahol mások is már bor mellett üdültek. Fehérhajú, hajlotthátú öreg svábok, akik már a táncot nem bírták, de az italt még igen, kártyázva vagy beszélgetve idekint töltötték az időt és most szóval tartották a hozzájuk vetődött fiatalabbakat is. Elmúlt árvizekről, a kobilai takarékpénztár megalapításáról és a boszniai okkupácaóról folyt a szó. Különösen az utóbbi eseményekről beszélt sokat egy tekintélyes gazdag paraszt. Mintha az erről való beszéd most némileg kárpótolná azért, hogy annakidején őt is levitték a hegyek közé. A hallgatók el se akarták hinni, hogy ott az emberek milyen tudatlanok és mikor az öreg elmondta, hogy némely bosnyák falu 20 házból áll, mindegyik hegyek közt jó negyedóra járásra egymástól s nem egyszer pár kecskén kívül más háziállatot az egész környéken nem látni, meghogy az emberek télen nem bújhatnak ki oduikból a házak körül csordaszámra ólálkodó farkasok miatt és hogy némely vidéken ott az emberek nem tudják, mi az ágy - ezeket hallva, egész megcsökkent az érdeklődés, mert ez a nyomor ezeknek az embereknek túlságosan távolinak és rendkívülinek tünt. Csak egy rózsás képű, kisbajuszú szőke legény kérdezte:
- Hát min alszanak az istenadták?
Tényleg min alszanak? Ez a kérdés felköltötte az érdeklődést s a fitymáló közönyt kíváncsiság váltotta fel. Ekkor Tréber Tóninak is kedve kerekedett a beszédre és szavába vágott a tekintélyes sváb gazdának. Megtévesztette az értelmes tekintetű emberek komolyan felfigyelő arca s annál is jobban a bor és az egész lakodalom, a sok tánc. Lekenyerezte a jókedv, a bőség és a barátságos együttülés az asztal körül; valami most duzzadt benne.
- Itt Kobilán az emberek nem is tudják, hogy milyen a szegények élete, - mondta Tréber Tóni. És végleg elöntötte a közlékenység, mely soká hallgatott embereknél néha ellenállhatatlan erővé válik, mint valami indulat. Az asztalt már sok ember állta körül, előredugott, izzadt fejek bámulták, mikor magyarázta, hogy miféle városi intézmény az ágyrajárás. Körülményes volt ezt megértetni, mert még a legszegényebb kobilainak is vérében van, hogy akármilyen falusi kis ház révén is, de telekkönyvbe kerüljön a neve.
- Mikor én eszcájgpucoló voltam pesti kávéházban! - bizonykodott mellére ütve Tréber Tóni. - Minden éccaka két órakor mentem ki Kispestre. Egy munkanélküli bőrmunkás volt az ágykollégám, aki később már magától is felébredt három óra körül, hogy átadja nekem a meleg ágyat. Az ágy persze keskeny szalmazsák volt a földön és négy-négy krajcárt fizettünk érte a szállásadó nénikének. Keskeny volt a szalmazsák, könnyű, kicsi a takarócska és később mégis három óra után is együtt aludtunk rajta és alatta. Akkor volt az, mikor egy hatost akartam lopni - kacagott Tréber Tóni s itt, ebben a társaságban oly valószinűtlen és nevetséges volt az ő számára, hogy ő, aki most itt ül, valamikor egy hatost akarhatott lopni. Jókedvében meg se ütközött a felfigyelő tekintetek hideg sövényén.
- Elvesztettem állásom, - folytatta, - mert szamármódra, mint afféle ujonc, elfecsegtem, hogy hol kaptam eszcájgpucoló-állást. Nyolcan aludtunk akkor egy szobában és az egyik az fogta magát és mindenféle rágalmakkal - elég az hozzá, kitúrt engem az állásomból. Heten maradtunk. Én nem tudtam munkát találni, a másik hat meg mind egyenkint titokzatos arcot vágott, ha kérdeztem, hogy hol dolgoznak. Mindig jobban beborult fölöttem, mert a szállásadó néni tudta, hogy semmi keresetem és már egy hónapja fillért se kapott tőlem. Éhes is voltam s olyan lerongyolódott, hogy mindenünnen mint a rühes kutyát kergettek el, a szállásadó néni türelmetlensége pedig azzal fenyegetett, hogy megint mehetek a híd alá éjszakára. Kedves emberek, ti, nincs annál rosszabb. Képzeljék el, az embernek még a rendőr elől is bújni kell! Lám, nem is igaz, hogy nincs rosszabb a híd alatt való hálásnál, a toloncház még annál is rosszabb. Ezeket meggondolva, egy éccaka lábujjhegyen lopakodtam be a szobába. Nyár volt, a kollégák minden ruhát lehánytak magukról és úgy feküdtek takarótlan, a szalmazsákokon. Gyufa fénye mellett hat nadrágot és hat kabátot kutattam végig szívszorongva; biztosra vettem, hogy legalább egynél találok valamit - s mikor az utolsó gúlya lyukas zsebéből, a gyufát gyorsan eloltva, csalódottan húzom ki az üres kezemet, a bőrmunkás ágykollégám hangos hahotáját hallom. A többiek is felébredtek s mikor az én kollégám elmondta nekik, mit látott, vele mulattak. Csudálkoztam, de örültem is, hogy ilyen könnyen vették a dolgot, odabotorkáltam és lefeküdtem a kollégám mellé, aki jókedvében megvallotta, hogy csak a szállásadó néninél való további hitel érdekében tesznek úgy, mintha rendszeres munkájuk volna és még sokszor mulattak rajtam, aki tőlük lopni akartam. Később megtudtam, hogy az én munkanélküli bőrmunkás kollégám azért nevetett különösen jóízűt rajtam, mert nemrég éjjel ő is végigvizitálta a zsebeket, époly eredménytelenül, mint én.
Benn a táncteremben már verték a dobot és már szólt a trombita; Tréber Tóni hadarva beszélt és a szemével marasztalta még az embereket, hogy végighallgassák. Csak a legfiatalabbak közt akadt néhány, aki az első muzsikaszóra visszafordult a táncterembe, a hallgatóság nagyobb része nem tágított, csak mikor Tréber Tóni elhallgatott, ritkult meg körülötte az embergyűrű. Hallgatagon szállingóztak el mellőle. Az ajtóból egy-egy komoly fej visszafordult feléje, hogy mégegyszer megnézze. A tánc felfrissült torkok kurjongatásától élénkítve rántotta magával a sokadalmat, az egymásba gomolygó páros táncolókból megint kikerekedtek a koszorúba álló hangos csoportok, de nem történt meg, hogy az ilyen koszorúba állt táncosok közül csak valaki is megfogta volna az őgyelgő Tréber Tóni kezét. Akkor sorba nézte az arcokat és akárhova fordult, akárkire nézett, minden tekintetből kiközösítő hidegség világított feléje.
Kidobták. Személy szerint minden egyes ember, férfi, asszony, lány, mindenki, aki itt volt, mint egyetlen-eggyé kovácsolt néma mozdulat, láthatatlanul, de félreérthetetlenül mutatott neki ajtót. Az utca a kocsma körül most a késői órán se volt néptelen. Az ablakok alatt mulatságnéző parasztasszonyok ágaskodtak, karjukon kis gyerekkel. Tréber Tóni még csak a maga örökölt kis házába ment, hogy bezárja a kaput s mikor odaért, jutott csak eszébe, hogy a kulcs úgyis a zsebében. Kelepcébe csalták, becsapták, úgy érezte és ha most valahogy elő tudott volna keríteni egy éhes tömeget, élükre állt volna és vezette volna őket boldog gyűlöletben a lakodalmasok ellen, hogy szétverjen köztük; még az is megfordult a fejében, hogy rájukgyújtja a falut. Közben mind távolabb került a községtől és részeg fejének az a sok össze-vissza gondolata puszta, marcangoló szomorúsággá üllepedett. Nézte az aratásra váró gazdag, nehézlélekzetű kalászos földeket, hallgatta a távolbavesző kutyaugatást és Kobila, a békés, fehérházas, kékereszes, takaros község a rakott asztalaival és biztonságával képzeletében mint a paradicsom látomása jelent meg előtte. Megint koplalni, ágyrajárni, csavarogni, rendőr elől bújni... Körülnézett. Ég és föld közömbösen és elégedetten terpeszkedett. Tréber Tóni akkor mondta magának: ha itt most mindjárt megdöglik, mégcsak vállat sem von értem senki. Szerette volna, ha most valahol felbukkanna, akár a föld alól egy ember vagy egy gyerek és ráemeli a szemét és sírvafakad. De senki nem volt, csak tehetetlenül ő és ölni tudott volna és szemét nem tudta levenni az aratásra váró gabonaföldekről, melyeknek a szélén koldusként és céltalanul állt. A szeme falta a csendesen ringó, magas, sűrű kalászokat és ezen az éjszakán a másoknak ez a sok megérett gazdagsága felduzzasztotta benne az irígységet lihegő óriás szenvedéllyé.