Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám

Schöpflin Aladár: Ambrus Zoltán

A beavatottak közül mindenki tudta, hogy Ambrus Zoltán mély elkedvetlenedésben töltötte utolsó éveit. Úgy érezte, már feleslegessé vált, kiesett a világból, a szava nem érdekel senkit, munkájának nincs hatása. Erre azzal felelt, hogy egyre jobban visszavonult a világtól és elsősorban a magyar irodalmi világtól. Cikkeit írta még, de csak külföldi dolgokról, ha nagynéha rászánta magát egy színházi kritika megírására, elvből csak külföldi darabról írt, a magyar irodalom dolgaiba még célzásokkal sem szólt bele. Hogy ezáltal mekkora távolság nyílt közte és a mai magyar világ között, azt mindenki láthatta a sajtó nekrológjaiból; parentálóinak nagyrésze nem tudott róla mit mondani, csak a lexikális adatokat és itt-ott másoktól hallott méltató szavakat ismételte. A mai fiatal nemzedék nagyobb része már alig olvasta műveit s alig tudta megérteni, mit jelentett nekünk, idősebbeknek, Ambrus.

Mi nem tudtunk egy bizonyos keserű érzés nélkül reánézni. Ami utolsó éveiben teljessé vált, az mint tragikus árnyék kísérte végig egész pályáját. Mindig magányosan állt ebben a mi világunkban, nem tudott bekapcsolódni a körülötte folyó élet váltakozó áramaiba. Ő volt az az író, akit csak dícsértek, de nem hallgattak meg. Ha jól emlékszem, Ignotus díszítette fel az írók írója jelzővel s ez a jelző a kelleténél is találóbb volt. Az írók írója nem válhatott soha a közönség írójává. A szava nem kapott soha rezonanciát a közönség érdeklődéséből. Visszhangtalan írónak lenni a legkeserűbb dolog. Soha nem érezni azt a golf-áramot, amely alulról, az olvasók sokasága felől jön, soha nem látni meg saját szelleme tükörképét mások tetszésében, mindig tudni, hogy amit ír, az jóformán csak monológ, mert nincs, aki meghallgassa. Látni mások, kisebbek és értéktelenebbek sikereit, a másfelé futó népszerűséget. Lassankint elveszteni a hitet az írói pálya értékében. Bebocsátani a szívbe a bénító kételkedést: hát érdemes? Nem volna okosabb örökre abbahagyni?

Alig van magyar író, akit annyian és köztük a legkiválóbbak, annyit és olyan őszintén magasztaltak volna, mint Ambrust. Irodalmi társaságok büszkélkedtek nevével tagjaik sorában. Fiatal írók úgy járultak elébe, mint a tanítványok a Mester elé, félénk tisztelettel. Mikor még a század első évtizedében műveinek gyüjteményes kiadása megjelent, az egész magyar irodalom, mindenki, aki csak jelentett valamit, felvonult mellette és kürtölte kiválóságát. Ahány könyve megjelent, mind újra felharsant a magasztalás. Csak a közönség hallgatott. Akárhogy magasztalták, nem tudott rájönni könyveinek az ízére. Egy könyve sem érte el a többszöri kiadás sikerét.

Nem kegyetlenség ezt megállapítani most, halálakor, olyasvalakinek, aki a részvétlenséget eleitől fogva fájdalmas csodálkozással nézte. Nem kegyetlenség már csak azért sem, mert Ambrus éppen azoknál a tulajdonságainál fogva nem tudott a kevesek írójából a sokak, mindenki írójává lenni, amelyek mint művésznek legnemesebb tulajdonságai. Közte és a magyar olvasóközönség között nagy atmoszféra-különbség volt, az ő javára. A szellemi levegője tisztább s nagyobb magaslatokról való volt, mint azoké, akiknek írt. Műveltsége, ízlése, írói attitüdje előkelőbb volt, mint amilyennek szabad lett volna lenni magyar íróénak a XIX. század végén. Független egyéniség volt, nem úszott korának semmiféle áramlatával. Akik, vele egykorúak, nála népszerűbbek lettek, azok mind úsztak valami árral, ő az ár mellett úszott - nem ellene, csak mellette - egyedül, mindenkitől függetlenül. Kortársai mind belekapcsolódtak lelkileg az olvasóközönséget jelentő magyar intelligencia ízlésébe, erkölcsi állapotába, ideológiájába, hozzá tartoztak, tagjai is voltak, nemcsak írói s ez a közönség önmagát látta és élvezte abban a tükörben, melyet műveikben elébe mutattak. Ambrus nem tartozott semmiféle embercsoporthoz, fölötte állt mindegyiknek. Írásában tiszta művészi szándék vezette. Egy optimista levegőjű korban pesszimista lelkiállapottal jött, a millennium körüli cigányzenés, toastos Magyarországban a melankólia hangján szólott. Írásainak alig van társadalmi, vagy politikai rezonanciája. Nem a társadalmat rajzolta, hanem az embert, önmagában, elszigetelve társadalmi vonatkozásaitól. A tett eleme hiányzott műveiből, holott minden írásmű, mely nagy hatást tesz az emberekre, egy bizonyos mértékig tett is. Lényének passzivitása átáramlott írásába s passzívvá tette iránta az embereket. Regény- és novellaíró volt, embereket ábrázolt és más volt a lélektani tudata, mint a közönségeé. Fejlettebb és mélyebb, de más. Az írói sikernek egyik alapfeltétele, hogy írónak és közönségnek azonos legyen, legalább a lényeges pontokon, az elképzelése emberről és világról, cselekedetek motívumairól, életideálokról és erkölcsi mértékekről. Ez az azonosság nem volt meg az Ambrus esetében s ebből olyan temperatura-különbség származott, amelyet nem tudott kiegyenlíteni semminemű művészi érték.

Örök a harc a művész és közönsége között. A közönség azt kívánja, hogy a művész mondja azt, amit ő hallani akar. A művész független akar lenni s azt akarja mondani, tekintet nélkül a közönség kívánalmára, amire belső kényszerűség szorítja. Ebben a küzdelemben rendszerint a közönség a győztes, mert az ő szuverén tetszése vagy nem-tetszése dönti el a művész emberi sorsát. Szerencsés művészek, akik nagyot tudnak alkotni, megalkuvás nélkül, a közönséggel egyetértésben, mert a lényükben van consensus koruk embereivel. Még szerencsésebbek, akiknek nagysága olyan szuggesztióval tud hatni, hogy rákényszeríti magát az emberekre. Szerencsétlenek azok, akikben nincs meg sem a nagyságnak parancsoló ereje, sem a consensus adottsága, de megvan a koruktól és embereitől való függetlenség. Ezek közé tartozott Ambrus Zoltán.

Atelier-tekintély volt, a legkitünőbb a maga korában s az is maradt mindvégig. Újrafelvétel nélkül, mert egész lénye, világfelfogása, ízlése és stílusa tipikusan fin de siécle, a XIX. század utolsó éveiből való. Ezért nem tudott megbarátkozni a huszadik század irodalmának sem szellemével, sem stílusával, még a franciával sem, holott műveltségénél és veleszületett lelki alkatánál fogva mindig a francia szellemmel tartott kongenialitást. Lemaitre kitünő magyar tanítványa utolsó évtizedében már a zsémbes öregúr szerepét játszotta a mai világgal szemben s írásaiban, akármilyen élvezettel ízleltük ízlését a kifejezés módjában és okosságát a bon sens-ideál alkalmazásában, mindig éreznünk kellett, hogy ez az ízlés, ez az okosság nem a mai világ ízlése és okossága.

A magyar irodalom története bizonyára előkelő helyet, ha helyes mértékkel ítél, első helyet fog neki adni a mult század kilencvenes éveiben feltünt nemzedék tagjai között. Szomorú arra gondolni, hogy ennek a nemes és tiszta léleknek, ennek a mély elmének és meleg szívnek, ennek a mindenekfelett nagy stílművésznek a szavát csak az irodalomtörténet hallgatja meg, a maga kora tiszteletteljes közönnyel ment el mellette.