Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Kiállítások

Jaritz Józsa képei a Tamás-galériában

Jól emlékszünk még a tíz év előtti Jaritz Józsára is, akitől mindjárt első jelentkezésére sokat vártunk. Vaszary János környezetéhez tartozott és mint mesterét, akkoriban őt is lázas színképek foglalkoztatták. Képein már ekkor sem volt nyoma annak a kicsinyeskedésnek és érzelmeskedésnek, mely festőnők képein rendszerint kiütközik; apróságokkal bizony nem sokat törődött: hatalmas erőt akart mutatni. A monumentalitásnak ez a vágya akkor még harsogó színekkel és nyugtalan mozgáselemekkel párosult látásában.

Ma, ahogyan tíz év mulva hosszú párizsi tartózkodása után újra megjelent műveivel előttünk, külsőségekben nagyon megváltozott. Néhány visszafogott és világító erővel egyáltalában nem dicsekvő színnel fest, és képeinek mozgalmassága is nagyon lecsökkent, izgatott szétrobbannivágyásukat pedig fojtott nyugalom váltotta föl, de mögötte talán még forróbban liheg a monumentalitásra törés, a minden feltételezettségből kiemelkedő nagyság után való sóvárgás. Ezt a nagyságot Jaritz Józsa nem megszokott elemekből akarja felépíteni, sőt sokszor egészen brutálisan fordul szembe minden eddigi sablonnal, vagy pedig olyan aszkézist erőszakol magára, mely minden könnyű eszközt elvet. Ám ez a szembefordulás néhol még önönmagával szemben való is, de a szakítás nem hoz neki kielégülést. Így festményei nem látszanak megnyugvásnak, kiegyenlítődésnek, nem boldog beteljesedés eredményei. Innét van gyakran nyugtalanító hatásuk. Dacos feleletek olyan néha erőszakosan feltett kérdésekre, amelyek végső megfejtése kisiklott kezéből.

A Nemzeti Szalon csendélet-kiállítása

Nem valami túlságosan szeretjük a téma szerint rendezett kiállításokat, melyek újabban divatosak lettek nálunk: volt már tájkép-, akt-, kompozíciós kiállításunk és most itt van a csendéletkiállítás is. De ha szempontnak ez a szempont nem is valami hasznos, kíváló anyag összegyűjtésével jó kiállítást így is lehet rendezni. Sajnos, a Szalon nem túlságosan iparkodott, hogy csak elsőrangú képeket szedjen össze, ami annál sajnálatosabb, mert e festmények egyrészét külföldre viszik ki. Csók, Iványi Grünwald, Fényes egy-egy szép képe mellett sok a közepes holmi, melyek közül messzire magaslik ki és talán a kiállított képek élére Tornyai János egy őserejű ábrázolása, mely nagyon nyomatékosan figyelmeztet erre a kitünő művészünkre.

A Munka III. fotokiállítása

Azt a nagy stílusváltozást, mely néhány év alatt a képzőművészetben lejátszódott, visszatükrözteti a fényképezés is, mely rendszerint a festészetnek nyomában kullog. Ekképen az «új tárgyilagosság» jelszava nálunk a fotografálókat is irányítani kezdi, ma már törekednek a fényképezés lehetőségeinek korlátai között maradni és nem iparkodnak festménnyé hasmisítani a mechanikai képet, másrészt a témakiválasztásban is kerülik a romantikus pózokat és hangulatoskodást, mert csupán a felvett kép tárgyi tartalmával és egyszerű optikai megjelenésével törekednek hatni. Ez az álláspont a fényképezés külön sajátosságainak következetesebb kihasználásra vezet és nem küzd elérhetetlen célokért. Hamisítatlanabb és igazabb eredményeket ád, amint azt a Munka III. fotokiállítása is igazolta. Csupa munkásember készítette fényképek voltak itt láthatók. Friss és bátor meglátások, bár akadt bizony mellettük egynéhány olyan felvétel is, mely elmúlt művészeti sablonok öntudatlan ismételgetése volt.

A hét kiállító kollektív szellemben törekedett dolgozni, nem iparkodott egyéni különválásra. Ugyanazok a szigorúan tárgyi szempontok korlátozták őket és ugyanaz a nyomorébresztette mély megilletődés dobogtatja meg szívüket. A legmeglepőbb képhatásokat mindenesetre a vagy nagyon mély, vagy nagyon magas nézőpontú képekkel érték el, mindkét szemszög megválasztásával arról téve tanulságot, hogy kenyérkereső rabságuknak eddig szokatlan szépségeit friss szemmel tudják felfedezni.

Farkas István kiállítása

Az Ernst-múzeum összes helyiségeit megtöltötte Farkas István kiállítása, mely végigvezetett a művész egész eddigi pályafutásán. Kissé iskolás ízű és komorkodó naturalizmuson kezdte, melytől hamarosan színtarka álomlátások mesevilágába menekült. Ezeknek az álmoknak illusztrátora volt egynéhány éven át. Halkan és gyöngéden merengő képzelete szeretettel cirógatta végig témái sokféleségét. Ekkortájt bízvást rá lehetett volna bízni bármilyen álmatag mesekönyv szövegét, rajzaival hiánytalanul símult volna hozzá. Szerette az erős és áttetsző színeket, az egymásratorlódó és gazdagon egymásbanőtt motívumokat és ebben a korában jelentős külföldi sikereket számolhatott el, nem ok nélkül.

Párizsi hatásra aztán meglehetősen szembeszökő változások következtek be Farkas István kifejezési módjaiban. Most már nem annyira álmait festi, mint inkább megfigyeléseit, amelyeknek mégis mindig van valami álomszerűségük. Mai színei a régiekkel szemben feltünően elhalványodottak és már nem csillogóan áttetszőek, előadása egykori naivitását pedig némi ábrándos szomorúság váltotta fel. És míg azelőtt nem igen kereste a nagy méreteket, ma szívesen próbálkozik meg velük is, bár teljesen kitölteni nem mindig tudja őket. Különben sem monumentalitást kereső, vagy meghökkentő erővel jelentkező művészember, hanem halk, csendes finomságok gyengéd ábrázolója.

Könyvművészeti kiállítás

A Magyar Bibliophil Társaság az Iparművészeti Múzeum földszinti csarnokában gyönyörű kiállítást rendezett, melyen a mai szép könyv művészetét akarta bemutatni. Megbízottja, Reiter László minden elismerést megérdemlő fáradsággal és szaktudással hatalmas anyagot szedett össze. Felvonultatja az USA, Anglia, Németország, Ausztria, Franciaország, Belgium, Japán, Oroszország, Magyarország legújabb szép könyveit.

Az élen határozottan Franciaország jár. A német holmiban több az akarás, mint a finom sikerülés. Az orosz anyag legnagyobb része állami termelés, ügyes, de nem olyan jelentős, mint amekkora lármával dicsőítik. Nagyon érdekes a japánok mai könyvművészete is, persze nem éri el a régit: Japánnak nem tett jót az európai művészet hatása. Az angolok gyönyörűen tudnak nyomtatni. És mi magyarok? Ha pesti nagy kiadócégeink silány nyomtatványaira gondoltunk, némi félelemmel néztünk a verseny elé. Szerencsére azonban volt az elmult évtizedben egynéhány kisebb, lelkes kiadónk, akik értették a szép könyv művészetét. Ezeknek hála, hogy ezen a kiállításon igen becsületesen megálljuk helyünket, bár nagy technikai bravúrokban nem tudunk versenyezni. De ami könyvművészetünk művésziségét illeti, van néhány olyan rajzolónk, aki a legjobb külföldiekkel is felveszi a versenyt; Fáy Dezső, Kozma Lajos, Molnár C. Pál, Reiter László könyvillusztrációi és díszei a könyvművészet legjavához tartoznak. A gyönyörű kiállítás látogatását elsősorban is a pesti könyvkiadócégek figyelmébe ajánljuk, akik azt hiszik, hogy minden művészi kötelezettségüket lerótták, ha valami tarkabarka, rissz-rossz borítékba bujtatják silányan beosztott és csúnyán nyomott könyveiket.

A Műcsarnok kiállítása

A Képzőművészeti Társulat a szegény művészek felsegélyezésére olyan kiállítást rendezett, amellyel méltán remél jókora bevételre szert tenni. Bemutatja a magyar képzőművészet úttörőinek és az összes mai művészcsoportok tagjainak művészetét. Az úttörők képeit Majovszky Pál és Petrovics Elek gyüjtötték össze, a mai képeket a művészek maguk válogatták. Ez a különbség nagyon meglátszik a két rész között. A régi annyira jelentős, hogy a szovjetkiállítás óta ilyen nagyjelentőségű eddig még nem is volt, az új rész azonban, melyben művészcsoporttagsága alapján boldog-boldogtalan megjelenhetett, gyönge, jóllehet benne az úgynevezett baloldalnak képviselői is szerepelnek.

A régi rész egy-két kivételtől eltekintve magángyüjteményekből való. Nagyszerűen egészíti ki a Szépművészeti Múzeum anyagát és 1850-től 1900-ig majdnem története festészetünknek. S ha egyéb nem volna benne, mint a csodaszép Munkácsy-sorozat, máris nagyon sokat érne. Munkácsynak kilenc képe mind arról tanuskodik, hogy az idő nem ártott pompás művészetének, sőt napról-napra csak nő szemünkben, kiemelkedik minden időbeli feltételezettségből és legjava alkotásaival a legnagyobbak mellé sorakozik. Köpülő asszonya, Ülő nője, Virágcsokra mind a legtisztább és erős festészet. És milyen nagy tud lenni még az olyan kellemetlen interieurtémán is, mint a Látogatók! Mellette bizony affektált és pózos, majdnem üres Benczur Gyulának modora. Amit Munkácsyról mondottunk, kisebb mértékben Székely Bertalanra is áll, de Lotz megfakult.

Az új részben nem sok kedvünk tellett. Valami új és meglepő nem igen akad benne, ami jó, az egyéb kiállításokról régen ismert. De ezek közül mégis külön kell figyelmeztetni két messzire kiugró képre, Kernstok Károly Lovasaira és Szőnyi Dunai átkelésére, mindkettő ma már múzeális értékű.