Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Figyelő · / · Zene

Tóth Aladár: Reinitz Béla és új Ady-dalai

Reinitz Béla első sikereit a kabaré világában aratta. Tehát a muzsikának olyan területén, hol annál jobb a darab, mennél jobban lehet előadni, mert az előadás sikere előbbrevaló, mint az, amit előadnak. Nem csoda, hogy a zenének ezen a területén az előadóművészet gyakran megelőzheti az alkotóművészetet. Mint nálunk. A magyar chanson máig sem érte utól Medgyaszay Vilma zsenijét. Igaz, az előadótehetség szabadabb madár; természetében van: beleélni magát mások életébe, otthont találni az idegenben. Az alkotónak talaj kell lába alá. A magyar chansonszerző hiába helyezte fülét Párizs és Bécs felé, a talaj, melybe gyökeret ereszthetett, nem nyúlt mélyebbre a pesti kávéház világánál. Micsoda satnya kis gyökér volt az övé, a francia chansonnak Párizs alól messzire elnyúló, évszázadok folyamán szinte az egész francia életet behálózó ősi gyökeréhez képest! Ha a magyar kabaré-zeneszerző úgy érezhette volna maga mögött a régi magyar énekmondót, mint a francia a trubadurt! Pedig hát a magyar nép muzsikus-lelkében is bizonyára sok sajátos tehetség kívánkozott a városi kabaré deszkáira. De a kabaréhoz a «várost» nem a magunk erejéből, hanem idegen segítséggel építettük: és az idegenek elhullatták közöttünk dalaik nyűtt rongyosát, melyet a körutak népe azután hamarosan felkapkodott. Úgy bebugyolálta magát a pesti körút ezekbe a rongyokba, hogy ami a magyar szellem mélyéből kívánkozott könnyebb és könnyelműbb szórakozásra, annak még szele se igen érhetett el hozzá. Ha elindulok a bécsi Stolz Róbert kupléitól, fokozatosan emelkedhetek egyre magasabbra, akár egészen Mozart Varázsfuvolájáig. De ha Zerkovitzból indulok ki, Bécs felé nem mehetek, mert valami visszahúz, ami ezekben a melódiákban mégiscsak «Pest», Pest irányában pedig nem jutok messzebb az «ezüsttükrös kávéház»-nál; onnan azután nincs tovább. Valami megáporodott szentimentalizmus, valami erőtlen fülledtség vegyült itt össze a szivarfüsttel: ilyen felhőből nehéz a szellem valódi villámait kipattantani. A magyar chanson-szerző megtanulhatta Párizstól és Bécstől, hogyan kell «csattanósra» stilizálni a dallamot: az őszinte öröm és valódi érzés sudara sokkal rövidebb volt, semhogy igazán csattanhasson.

Ebbe a fiatal és máris nyűtt, félörömökkel és félérzésekkel játszó, sápadt, szűk zenei világba azután egyszerre betoppant érzelmeinek harsány igazságával, temperamentumának bátor elfogulatlanságával, hitének gyermeki közvetlenségével - és ki tudná felsorolni az egyenes, tiszta jellemeknek még hányféle erényével - egy pompás zenei natúra: Reinitz Béla. «Naturdichter», azok közül való, kiket a bennük frissen fogant, regeneráló hatású, a modorosság zsákutcájából új, szabad utakra kivezető költői erők miatt Goethe annyira szeretett. Az ilyen naturalista tehetségek azonban igen gyakran érzékenyebbek, tisztábban látók a műveltség dolgaiban is, mint a kultúra túlfinomultjai. Reinitzben pedig különösen fejlett volt a magasrendű esztétikai érzék. Ha ő mégis hagyta magát sodortatni a «bretli» felé és Papp Jancsi ajkára adott muzsikát, akkor az külön okkal történt. Fiatalsága nem ért rá válogatni abban a zenei szövetben, melyből köntösét szőtte. Mit bánta ő, «ha utcasarkok rongya»! Pompás, nagylélegzetű tüdeje fel sem vette a pesti kávéház füstös, fojtó zenei atmoszféráját. Mert... Mert éppen itt, ebben a szedett-vedett muzsikától hangos «pesti vásár, pesti korcsma»-világban ejtette rabul szívét-fantáziáját egy hirtelen fellobogó roppant tünemény, az a tüneményes emberélet, mely lángba borított mindent, amihez ért és ősi magyar tüzeket gyújtott ujdonsült nagyvárosi életünkben is. Ez az emberélet versekben szólt hozzánk. És Reinitz megkereste a szavak zenéjéhez a zene szavait. Nem ment értük messzire, erdélyi havasokig vagy beethoveni havasokig. Ahol legközelebb érte, onnan szedte össze őket, annak a pesti vásárnak-pesti korcsmának hangjaiból, melyben együtt élt, együtt lobogott a költővel. És megadta nekik azt a hangsúlyt, melyben maga a költő magára ismert. És megadta nekik a gyermekien nyilt szívnek, a férfiasan bátor érzésnek azt az átütő erejét, melyért hiába igyekeztek ellesni chanson-szerzőink a bécsi vagy párizsi «slágerek» «titkát». Az előadásra, «énekelésre» termett ének értelmében, «chanson» lett ez a muzsika magától. És ime: mindaz, ami a költő közvetlen közelében önmagát elejtve dalolt, most a költőt dalolta, a költőt, kiben az egész magyar nemzet megtalálhatta világot-jelentő önmagát. A körutak dala volt, igaz, de már annak az utcának éneke, mely «bátran löki ki szívét». Érdemes volt énekelni ezeket a dalokat, Reinitz Béla első Ady-dalait.

A magyar zene sorsa közben nagyot fordult. A Zeneakadémiának két növendéke áttörte a gátat, ami a városi kultúrát a messze falvakba kiszorult magyar zenei teremtőerőktől elválasztotta. Az erdélyi havasok dala összecsendülhetett új, merész, de teljes harmóniában a nyugati zene legmagasabb ormainak dalával. Ady verseit most már olyan zene vehette szárnyaira, mely önmagában jelentette azt, amit Ady jelentett az utca énekének. És az első, kinek szíve hatalmasan fellobogott erre az új, merész harmóniára, Bartók és Kodály zenéjére: Reinitz Béla volt. Harcolni kellett, keservesen, ezért az új magyar zenéért. Reinitz harcolt, az igazán látók vakbuzgóságával, az igazán meggyőzöttek fölényével, az igazán megértők hirdető erejével. Harcolt, míg el nem nyerte az ilyenfajta szolgálatért nálunk hamar kiosztott jutalmat: a számüzetést. És most, hogy évtizedes számüzetéséből visszatért hozzánk, egy monumentális sorozat új Ady-dallal felelt itthonhagyott és mellette hűségesen kitartó híveinek kérdésére: hol voltál, merre bujdostál, mit csináltál?

Ady halott és hallgat az utca éneke. Dalosuk messze került onnan, honnan elindult. Messzire ment, de mégis közelebb jutott ahhoz a roppant tüneményhez, melynek igézete útnak indította. Mert közben bejárta képzeletében ő is az erdélyi és a beethoveni havasokat. Mert ahogyan együtt akarta élni Adyval Ady közvetlen életét, úgy akarja most együtt élni a költővel a költő örök életét is. Egykor azt ragadta magához a zene világából, ami közvetlenül kezeügyébe esett; most közvetlenül kezeügyébe esik mindaz, ami a fiatal Reinitz Bélának legfeljebb csak elérhetlen távolokban ködlő perspektiva volt. Ami azonban a legmegkapóbb ezekben az új Ady-dalokban: Reinitz - miközben ilyen hódítóan terjesztette ki fantáziája hatalmát - semmit sem vesztett annak a közvetlen élménynek tüzéből, melyet neki az ifjúságát lángragyujtó Ady Endre jelentett. Ő ezekben az Ady költői kultúrájához méltó magas zenei kultúrát idéző művekben is megmarad annak a «frisch und neu aufgefordertes Talent»-nak, melyet Goethe minden igazi «Naturdichter»-ben ünnepel. Méltatni ezeknek a daloknak zeneiségét, a differenciáltságában is duzzadóan egészséges prozódiától, a dallamok egységes lendületén át, a gazdag tagoltságában is biztos felépítésig: zenei szakfolyóiratra tartozik. Reinitz bizonyára még nem mondta ki az utolsó szót. Maga a magyar zene pedig még egészen fiatal művészet: ha a nemzet magához tudja szívni a benne megnyilatkozó hatalmas életerőt, beláthatlan jövő előtt áll. Ki tudja milyen hatalmas dalokra fog még ébredni Ady költészete? Annyi azonban bizonyos: a közvetlen életnek az az intim közelsége, melyben Reinitz zenéje Ady szavaihoz símul, soha semmiféle más zenében vissza nem térhet. Ezzel Reinitz Béla egyedül fog állani a magyar zenetörténetben.