Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Figyelő · / · Színház
A külső forma: rövid, egyenkint pointebe helyeződő bűnügyi dráma, alapjában véve egy rendőri nyomozás története. Egy ismert színészt meggyilkolva találtak a lakásán s a rendőrség keresi és a végén tanuvallomások, indirekt bizonyítékok, logikai következtetés alapján kinyomozza a tettest. Szóval olyan keret, amely minden bűnügyi és detektív-drámának és regénynek a kerete. Nagyon széles keret: belefér Dosztojevszkij ép úgy, mint Edgar Wallace és mindaz, ami e két név között van. Minden attól függ, hogy ki mit tesz bele.
Zilahy így konstruálja meg a keretbe tartozó anyagot: a gyilkosság egy Andrássy-úti házban történik, amelynek első emeletén a háztulajdonos, volt belügyminiszter, nagyon előkelő és nagyon konzervatív úriember lakik, a többi emeleten is csupa rendes, középosztálybeli lakók. A nyomozás szerint minden jel arra vall, hogy a gyilkosság valami nőüggyel van kapcsolatban s azt a nőt kellene megtalálni. Ez a nő pedig csak olyan nő lehet, aki a házban lakik, mert egy tanuvallomás szerint csak éjjel járt a színészhez nő, a házmester pedig soha éjjel sem be, sem ki nem bocsátott magányos nőt a kapun. Mikor a nyomozás idáig jut és már mutatkoznak a szálak, melyek a kegyelmes úr, a volt miniszter lakásáig vezetnek, akkor a kegyelmes asszony, már nem fiatal asszony, hiszen felnőtt lánya van, finom és rátartós úriasszony, bizalmasan, a titoktartás feltétele alatt megvallja a nyomozást vezető rendőrkapitánynak, hogy az a rejtelmes nő, aki éjjelenkint feljárt a szinész lakására, ő volt. Valami ellenállhatatlan érzéki vonzás kényszerítette őt, aki szereti a férjét, hibátlan, boldog családi életet élt vele, hogy így bemocskolja magát. Ezt a vallomást elhiszi a rendőrség s elhiszi a közönség, amely mindjárt a darab legelején tanuja volt egy szerelmi attaknak, melyet a színész a lépcsőházban a kegyelmes asszony ellen intézett.
Most egy szerencsés ötlettel elgondolt fordulat következik: a hivatalos nyomozás mint házi nyomozás folytatódik. A kegyelmes úr a házgondnok egy bizalmas jelentéséből megtudja, hogy éjjelenkint az ő elsőemeleti lakásából járt egy nő a színészhez. Gyanakodni és kutatni kezd, természetesen a szobalányra gyanakszik legelsősorban, mikor ez igazolja magát, tovább kutat és rövid nyomozás, jobban mondva a keresztkérdések egy sora révén eljut a feleségéig. Az asszony bevallja, hogy ő a gyilkos.
A néző egy kis zavarban van. A vallomás után el kellene fogadnia, de az asszony előkelő, finom karakterképe és az egész házastársi atmoszféra nehézzé teszi elfogadni, hogy ez az asszony gyilkos lehet. Gyanakodni kezd, hogy az író eltitkolt valamit, hátha az asszonynak valami különös oka van magára vállalni egy ilyen szörnyű bűnt.
Az utolsó részben kiderül ez a különös ok. A kegyelmes úr egydarabból való ember, a törvény embere, nem titkolja el és nem fedezi a felesége vallomását, odahívja a rendőrkapitányt és elmond neki mindent. A rendőrkapitány azonnal, egy egyszerű alibi-bizonyíték alapján megállapítja, hogy az asszony nem lehet bűnös. Vallomásával csak fedezni akart valakit: a lányát. Az járt fel éjjel a színészhez, az ölte meg az áldozatot saját revolverével.
A nézőben, aki feszült érdeklődéssel figyelte a színpadon történő dolgokat, ezen a ponton némi nyugtalanság fészkelődik. Ő úgy érzi, hogy neki joga lett volna előre legalább megsejteni ezt a fordulatot, joga lett volna megismerkedni azzal a személlyel, aki körül az egész dolog forog. Az az egészen futólagos, pillanatnyi ismertség az elején, mikor a leány a lépcsőházban sugdolózott a barátnőjével, ismeretségnek túlkevésnek tünik fel. A néző azt képzeli, hogy neki sejteni kell minden jelenet után, hogy mi történik a következőben, hogy minden érdeklődését arra fordíthassa: mikép történik. S végül a néző zavarban van: mit akart megírni az író? Az anyai önfeláldozás drámáját?
A végén kiderül, hogy azt is, de nem elsősorban azt. Az igazi főszereplő, aki a darab értelmét magában hordozza: a leány csak most kerül a néző elé. Úgynevezett felszabadult leány, konzervatív szülők elfajzott modern gyermeke, aki jogot tart arra a szexuális szabadságra, amit a fiúk élveznek, konokul vitatja, hogy neki joga volt a színésszel szerelmi viszonyba lépni. Ez a lényeges: a gyilkosság hátrább szorul, mert a revolver véletlenül, dulakodás közben sült el a leány kezében.
Ha az író nem rejtette volna el előlünk olyan gondosan a leányt, ha tisztán megmutatta volna a karakterét és gondolkodásmódját, akkor mondanivalója szubjektivebben győzött volna meg. Írói készségének így is diadala az, hogy a mondanivalója e szerkezeti hiány ellenére is érdekel. Nem pontos képben, de egy villanásban megmutatja, amit mondani akar: a szülő nem lehet ura gyermekének, nem alakíthatja a maga erkölcse szerint, nem tudhatja, mi lakik benne. A gyermek a maga belső törvénye szerint alakul és fejlődik, félelmetes képessége van a titkolózásra, el tudja zárni a szülő elől önmagában mindazt, amiről tudja, hogy a szülő nézetével ellentétes volna. A gyermek a szülő számára ismeretlen nyelven írott könyv, melynek csak egyes szavait érti, a szavak összefüggését nem. Így tehát nem egy gyilkossági bűnügyről van szó, nem is az anyai önfeláldozásról, - ezek csak részletek. A lényeg: a szülő és a gyermek, a különböző generációk inkompatibilitása. Egy tipikusan konzervatív, szigorú erkölcsű, társadalmi helyzetében is kifogástalan házból is, akárhogy vigyáznak rá, akárhogy kisérgeti mindenhova az anyja vagy a mademoiselle, kerülhet ki olyan lány, aki a lépcsőn megszólítja a színészt, éjjel hozzájár és véletlenül agyonlövi.
Zilahy darabja, az előbbi ellenvetést leszámítva, kitünő írói megoldása egy nem könnyű feladatnak. A detektívdráma felszíne alatt hatásos erkölcsdrámát ad és erős indulatokat mozgat szüntelen fokozással. A kissé merev, mindig a maga közpályán kialakult jelleméhez hű belügyminiszter, a hivatalosan objektív, de emberi érzésű rendőrkapitány kevés vonással, élesen vannak színpadra vetve, s az anya alakjában mesterien van kikerülve a melodrámává hígulás. Az emelkedett, finom asszony anyai önfeláldozása mellett ott van mint motívum az előkelő nő félelme a nyilvános botránytól. A dialógus, ami végzetesen fontos ebben a darabban, ahol nagyon sokszor a szavakon fordul meg minden, amiket kimondanak, eszközeivel egészen tisztába jött író műve. Egy mondatában sem éreztünk hamis hangot.
A