Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Figyelő · / · Fordítások

Kardos László: A szegény Villon balladái
Szabó Lőrinc fordítása

Villonnak, az ötszáz évvel ezelőtt született, kalandos életű, szabadszájú és ájtatos francia költőnek a verseiből fordított le s adott ki néhányat egy finom könyvecske köntösében Szabó Lőrinc. A fordítás, mint Szabó Lőrinc minden fordítása, igen jó. A híres balladák nehéz formáit könnyedén győzi, erőben csöppet sem marad el az eredetitől és egyszerűségében is alig. A magyar és francia szöveg egyensúlya csaknem teljes, s ez az egyensúly annál vonzóbb és becsesebb, mert voltaképpen sok és sokfajta különbségből, művészi tusákból s a fordítói szabadság számtalan formájából állott elő. Szabó Lőrinc fordítói munkája mindig az eredeti mű élménymagjának, alapszándékának mentül teljesebb megértéséből és megéléséből indul ki, s a vers épületének magyar másában minden tégla, minden kapocs és gerenda szerepét ez az ősmag determinálja. Ez impozáns művészi erőfeszítés - az idegen vers végső lényegének intuitív elbirtoklása - árán vásárolja meg a fordító azt a jogát s immár kötelességét, hogy szuverénül gazdálkodjék a kezei közt felbomló idegen szöveg törmelékeivel, azaz korlátlanul teljesítse az átszívott és magáévá-élt ősélmény expresszióbeli parancsait. Szabó Lőrinc a Villon-versekben gyakran megbolygatja a sorok eredeti rendjét, elavult, számunkra értéktelen névszimbólumok helyébe a jelképezett fogalom nevét állítja vissza, s cserében: a francia vers egy-egy köznapi szavát-fogalmát plasztikus jelképpel nyomja mélyebben a magyar olvasó képzeletébe. Egyes képeket tömörebb formákba présel, másokat fölgazdagít, virágba borít. De - s itt sarkallik az egész metódus értéke - az új vers minden atomja híven szolgálja Villon szándékait.

A fordítót ebben szerencsésen segíti nagy formai rugalmassága, sajátos verstechnikai inspiráltsága, egész rendkívüli verskultúrája. Az Apró Képek, a Bloisi versenyballada és a Szív És Test Vitája pl. a nyelvi mozaikrakás három érdekes mintája, ahol minden sor - a harmadikban szinte minden fél sor - kemény grammatikai egység, amely nem tűri a puhább kezelést, az enjambement-t, a nyujtást vagy összenyomást. S e speciális forma ép oly lelkes mesterre akad Szabó Lőrincben, mint a börtönballada ódás-elégiás, egységes vonala, vagy a Fellebbezés epigrammatikus strófa-építése... A Villon-balladák fordítóját erős próbára teszik a tömeg-rímek is, hisz olykor tizennégy sort is össze kell hangolnia egyetlen rímre. Ez kettős veszéllyel fenyeget. Az egyik az, hogy a rím folyvást ujuló kényszere megrontja a sorok tisztán kikivánkozó értelmét s a szókimondó alapszöveget csavaros és talányos mondatokba zavarva, az egyszerű költőt keresetté hamisítja. A másik pedig az, hogy az ilyen hosszú rímsorba a nyelvi kényszerűség merőben heterogén rímfajtákat sodor össze és így a homogén mondanivaló könnyen pórul jár, a hol kacéran újszerű vagy lemondóan szürke, hol meg diadalmasan hosszú vagy hetykén rövid rímek vásári zenekarával. Szabó Lőrinc fegyelmezett erővel kerüli ki mind a két szirtet. Egyszerűségben, világosságban egy hajszálnyival ha elmarad az eredetitől, rímei egységes karakterét pedig mindvégig pompás ösztönnel őrzi meg.

Ha a műfordító egyúttal költő is, nehéz elnyomnunk a kiváncsiságot, amely a költő-egyéniség átszüremlő nyomait fürkészi a fordított szövegen. A Villon-kötetben is érdeklődve állunk meg itt-ott, ahol a fordító lírikus-kedvvel dupláz rá az eredeti nyerseségeire, vagy kegyetlenebbül vés meg egy-egy sötét rajzot, mint pl. az akasztottak balladájának harmadik strófájában. S mint elkerülhetetlent konstatáljuk, hogy amint Tóth Árpád újjai alól egy áhítatában bizarr, indulataiban kissé elfinomult Villon került ki és József Attila tolmácsolásából érdes és tüskés, Szabó Lőrinc a legendás franciának komor, erős emberségéről és egészséges művész-ösztöneiről győzi meg olvasóit.

A kis kötetke egyébként az első magyar Villon-könyv.