Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám
A szeszélyt énekelem, kedves, mely összesodort veled.
Mit tudja a mag, ha burka pattan,
Hogy merre repíti a szél.
Meddő a közöny és termékeny, áldott a szeszély.
Most minden bizonyos és minden mozdulatlan.
Fölöttem a siket ég s a vak talaj alattam.
De fentről is, lentről is leskel a veszély:
Mert hasadhat a kárpit és rendülhet a mély
S egyszer meginoghat ittbenn a szobaszeglet
S lefuthat egy üstökös: a mennyei esély.
Merev a nyugalom és világokat mozgat a szeszély.
Kis sóhajok emelik-ejtik a kebled
S kint dagad és hullámzik a holdfényes éj.
Most egy hajfürtöd leomlik. Hogy szeretsz, szeszély.
Most megrebben a pillád. Szeszély, hogy szeretlek.
Most lobban a kályhaláng s a multról beszél:
Hogy egymásnak születtünk ketten: szeszély.
Hogy fiakat nemzettem neked: szeszély.
S hogy költő lehettem itt: szeszély.
És szeszély az utód és szeszély az előd,
S szeszély, hogy a hold évmilliók előtt
Kiszakad a földből. Mert örök a Szeszély -
S káprázat a Rend. S a Törvény mulandó.