Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Komlós Aladár:
A versszerű elemeket a szubjektivizmus eláradása pusztította ki a versből, a szubjektivizmus leapadása teszi lehetővé visszatérésüket. Mikor az emberek a maguk élményein kívül semmit sem respektálnak a világon, elvetik az összes formákat is, amelyek nem élményeikből látszanak eredni. Mikor újból tudomásul veszik a társadalmat: versben is csak annyit mondanak el élményeikből, amennyihez a társadalomtól engedélyt és megértést remélnek s oly formában, amelyeket elfogadnak, anélkül, hogy nagyon firtatnák eredetüket. Szubjektivizmusra hajló korok művészete exkluzív és formabontó; oly koroké, amelyek nem az egyént, hanem a társadalmat tekintik fontos valóságnak, általánosan érthető és formailag konzervatív.
Szélsőségesen szubjektivista korból manapság - úgy látszik - társadalom- és formatisztelő korba hajlunk. Nem mintha ma minden író helyeselné a meglevő társadalmat. Szó sincs róla! De ma minden író törődik a társadalommal, érzi, hogy köze van hozzá. A szubjektív-naturalizmus árvize mintha leapadt volna. A 80-90-es évek: a virtuozitás, a puszta versszerűség kora, a költőiségnek épúgy híján, mint az elhitető valószerűségnek; aztán jöttek a naturalizmus évtizedei, amelyek alatt a líra eleinte már költői s még versszerű volt, míg végül a háborúutáni években a szubjektivizmus özöne áttörte a versszerűség összes gátjait. Most alighanem újra építeni kezdjük őket.
Vagy nem feltünő-e, hogy egy idő óta például egyetlen számbajövő költő sem lépett fel, aki szabadversben írná verseit, sőt még azok is, akik előbb a szabadversnek hódoltak, lassanként visszatérnek a kötöttforma ősi tradícióihoz, mint a női divat a hosszú szoknyához? Voltak évek, mikor eleve bizalmatlanul néztük a szépen muzsikáló sorokat; mikor a kötöttvers olyan divatjamultnak hatott a költeményen, mint a ferencjóska egy mai emberen. Ma megint érezzük s egyenesen áhítjuk a rím, a ritmus s a belső formák szépségét; s némely új költő verseiben úgy cseng fel a rím, egyszerű és bárdolatlan frisseséggel, mintha minden hagyomány nélkül, most születnék először a világra. De a háború utáni években az is bántott bennünket, ha az élmény tiszta körvonalú, világos, érzéki alakot öltött, úgy éreztük, hogy ez csak felszínes élménnyel, többszöri megelőző irodalmi feldolgozás után és a lenézett ész segítségével történhetik meg: a lírát akkoriban ép a homály s a küzködés tette hitelessé, a világos alak és ritmus helyett pedig a «hang», az egyéni karakterű hang, mint öntudatlanunk legmélyének objektivációja: hiszen ebben arról kaptunk jelet, amiről világosan már beszélni sem lehet. Ma úgy érezzük, hogy az utolsó 10-15 év versei nagyobbára koraszülöttek voltak; költőjük, mihelyt moccanni érezte, azonnal kidobta magából az embriót, félt kivárni az alak teljes kiérését. Máskép: a tegnap költője akkor írta a verset, mikor ez még «életes» volt, s ez annyit jelentett számára: mikor még amorf homályban fürdött. Ma múlóban az amorfság egykori művészi ingere; a hang imponderabiliái mellett megint érzéki, alaki szépséget is várunk a verstől; az új líra egyik legkülönb képviselőjétől hallottam azt a jellemző kijelentést, hogy a vers legalább annyira a képzőművészethez tartozik, mint az irodalomhoz. Így történik, hogy ma azok a verstípusok hatnak ránk legelavultabbnak a tegnapból, amelyek akkor legmodernebbeknek s jövőjük felől legbiztosabbaknak látszottak. Igen, úgy látszik,
A költő megint zengeni is fog, nem beszélni csupán. Ha lehet a versben mutatkozó jelekből ily messzemenő következtetéseket levonni, az emberekben mintha ismét működni kezdenének erők, amelyek az utóbbi időkben meglehetősen rossz hírben állottak és háttérbe szorultak: az értelem megvilágosító, alakító, rendező ereje s az egyéni élményen túllevő valóságok elismerésének ereje. S magának a versszerűség feltámadásának alapján, bizonyos ősi konvenciók újból elfogadásának, a szükségszerűség s a harmónia, a világos alak és megkomponáltság kívánásának alapján, annak alapján, hogy a költő a szubjektív sugallat mellett elfogad egyéb erőket is verse építőjéül: remélni lehet, hogy talán egyéb tereken is újra fog éledni a «szent élet» vak imádata után a szellem és a rend megbecsülése, s a következő lusztrumnak nem Dionizosz, hanem Apollo isten lesz az istene.
[+]