Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Komlós Aladár: A líra fordulóján

Komlós Aladár: A líra fordulóján [+]
III. A vers rehabilitálása.

A költemény versszerűtlenné válásának leírása azonban csak abban az esetben volna igazán meggyőző, ha ki tudnók mutatni, hogy a versszerűségnek vannak örök törvényei s hogy ezeket a líra utóbbi fejlődése megsértette. Versszerűségen mindazt a külső és belső formai tulajdonságot értem, ami a költeményt a prózától, a mégoly költői prózától is megkülönbözteti. Járatlan és süppedékes talajra kellene itt lépnünk. Egyelőre nem vállalkozom erre. Ehelyett csupán a versszerűség legkézzelfoghatóbb s manapság mégis megnemértett jelentőségű elemét: a külső kötöttséget, a zenei szépségeit próbálom rehabilitálni. Nem mintha azt tartanám, hogy a költemény versszerűsége a metrummal áll vagy bukik. A metrumot csak pars pro toto gyanánt választom itt, mintegy képviseletében a többi versszerű kelléknek is, amelyekkel ezúttal nem foglalkozom.

Akik a verset minél természetesebbé akarták tenni, megfeledkeztek arról, hogy a vers cseppet sem természetes alkotás. A közkeletű felfogás, amely bármely formai törvényt csak akkor fogad el, ha belátja lélektani eredetét, a ritmust az indulatból próbálja levezetni. Már a görögöknél felmerül az elmélet, hogy a szenvedély önkéntelenül ritmusban beszél. Ez a felfogás teljesen hamis s önmagát cáfolja meg. Lehet ugyanis, hogy indulatban elkiáltok egy-egy ritmikus verssort, - de ha így van, csak annál nyilvánvalóbb, hogy a képek, hangulatok hullámzását, amely egy hosszabb költeményen végigömlik, ugyanaz a ritmus nem tükröztetheti vissza. Lehet például, hogy Petőfi «Levél Arany Jánoshoz» című versében ép hexameter felel meg annak a képnek: «Vad tűzzel zengi el ajkam Harsány hímnuszodat százszor szent égi szabadság!», - de ha így van, nehéz elhinni, hogy ugyane vers elején hexaméter felel meg annak a sornak is, hogy: «Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm?» Lehet, hogy az indulat ritmusban beszél, - de ha így van, akkor egy közepes hosszúságú költemény belső hullámzásának csak a ditirambus-szerű szabad-ritmusú vers lenne hű kísérője, s már a legkezdetlegesebb viszonyok közt is a különböző ritmusok óriási változatosságát kellene tapasztalnunk. Ezzel szemben a líra kezdetben rendkívül kevés ritmikai képlettel dolgozik. Burckhardt szerint például a hexameter volt sokáig «a líra csaknem egyedüli formája, egyáltalán a költészet egyetlen edénye». Másfelől azt látjuk, hogy a planéta minden pontján s minden időben egy-egy lírai költeményen belül rendszerint elejétől végig ugyanazt a ritmust használták. Az állítólag érzelem-kifejező művészetekben, amilyen a tánc, az ének s a lírai vers, ahol a legszabadabb ritmust várná az ember, találjuk különösképen a legtöbb szertartásszerű formát. Nemcsak az építészet megfagyott zene, a lírai vers is az. A költőnek eszeágában sincs, hogy prozódiailag kövesse verse kép- és érzésanyagát, ellenkezőleg: az anyagra való tekintet nélkül tűzön-vízen át kitart a ritmikai képlet mellett, amelyet az elsősorban, félig véletlenül, alkalmazott, sőt minduntalan előfordul az is, hogy a forma nemcsak nem alkalmazkodik a tartalomhoz, hanem fordítva: a tartalom követi a forma parancsait. Az olyan vers, amelynek ritmikája a vers anyagával együtt változik, régente annyira kivételnek számított, hogy külön műfajnak tekintették. A kötött vers edény, amelybe a képek tömegét úgy kell belepréselni. Inkább erőszaktétel, mint lágy simulás, inkább antinaturalista, mint naturalista értelmű. Sokszor azt lehetne mondani, hogy nem az élmény van előbb s teremti meg magának s a maga képére a formát, hanem a forma van meg korábban s jórészt már készen várja a beleköltöző élményt. Csak az edény anyagának keménysége változik koronként. A forma néha teljesen merev, néha gumimódra rugalmas. A verstől elvárjuk, hogy hihessünk az őszinteségében, de ugyanakkor elvárjuk azt is, hogy szíven üssön szépsége varázslatával. A költőben ezért két ösztön működik. Egyrészt minél teljesebben ki akarja fejezni magát, másrészt érzi, hogy engedelmeskednie kell a vers homályos eredetű és értelmű törvényeinek, amelyek nem az ő élményeiből fakadnak, hanem messze megelőzték azokat.

Mivel pedig a ritmus nem az élmény- és képanyagból születik, azt kell feltételeznünk, hogy a ritmus és a szöveg eredetileg teljesen független volt egymástól. Valóban, ma is megfigyelhető ez a primitív népek dalaiban; s még a mi népdalainkban is észrevehetni a zene és a szöveg függetlenségét. A régi görögöknél is kész melódiákra rendszerint új-meg-új szövegeket rögtönöztek. A ritmika és a költői szöveg tehát csak később, az idők során találkozott és kötött örök szövetséget egymással; valamilyen okból - látni fogjuk, milyen okból - az emberek jónak találták, hogy az érzelmek kifejezésére szolgáló szöveget, a metrika közvetítésével, hozzákapcsolják a szövegtől teljesen függetlenül létrejött tánchoz és zenéhez. Ekkor egy ideig a lírai költő egyszersmind énekes és táncmester is. De a lírai költészet nem állapodott itt meg. Szerencsére! Csak elemibe járt az énekhez és tánchoz; s igazi művészi kialakulása akkor kezdődött meg, mikor, megőrizve a ritmikai kötöttséget, amit itt sajátított el, kilépett ebből az iskolából. Mert könnyű a szöveg dolga akkor, mikor még ének és tánc támogatja; ekkor még elbír bármily bárgyúságot is (l. opera és operett). A nehézség akkor kezdődik, mikor, az ének és tánc elmaradván, a szövegnek magának kell pótolnia azok varázsát és közvetlenségét. Most találja s mostantól őrzi meg a vers azokat a belső formai sajátságokat, amelyeket minden lírai költő azóta is önkéntelenül alkalmaz. Röviden: a zenéhez kapcsolódáskor született meg a vers, de a tőle való elváláskor született meg a költemény.

Az azonban, hogy a verset mindig s egymástól teljesen független kultúrkörökben is, amelyek közt átvételt nehéz feltételezni, kötött formában írták, arra vall, hogy az érzelmet kifejező szövegek ritmikus megkötése több holmi történelmi véletlennél s a zenével való előzetes társulás nélkül is megtörtént volna. A vers nem puszta élménykifejezés, s ha igaz lenne, amit a goethei Sänger énekel: «Ich singe wie der Vogel singt, Der in den Zweigen wohnet», ez nem jelentene kevesebbet, mint hogy lírai vers nincs is. A madár úgy csicsereg csak, ahogy érez; csicsergése a puszta természet megnyilatkozása, akárcsak a fák rügyezése: - az ember-írta költemény már nemcsak a természet műve, hanem a szellemé is. A metrum nem az időben lefolyó érzés természetes kísérete, hanem nagyon is mesterkélt találmány, amelynek segítségével érzéseinket mintegy időnkívülivé tesszük. A versbeli ritmus, változhatatlan egyenletességével, azt érezteti, hogy megállt az idő. Kötöttségével azt jelzi, hogy a költemény szorosan összepántolt, szögezett, maradandó dolog, amiben egy betűt sem lehet megmozdítani. Valószínűleg a rím is arra való, hogy szorosan összeszíjazza a verssorokat. Schiller azt írja Goethenek egy levelében: «Es hat mit der Reinheit des Silbenmasses die eigene Bewantnis, dass sie zu einer sinnlichen Darstellung der inneren Notwendigkeit des Gedankes dient, da im Gegenteil eine Lizenz gegen das Silbenmass eine gewisse Willkürlichkeit fühlbar macht.»

A költő - a naturalizmus elméletével ellentétben - ép azért teszi ritmus közé a mondanivalóját, hogy kiemelje a hétköznapi valóság s az idő síkjáról egy magasabb szférába, alárendelje a harmónia törvényeinek, széppé tegye s a szépség áramával megölje. Micsoda transzszubsztanciáció, milyen megdicsőülés megy végbe a legközönségesebb szavakon, ha egy költemény áramkörébe jutnak! Megszokott jelentésük másodrendűvé válik, csaknem feledésbe merül, csak a szépség bélyegét érezzük rajtuk. Juhász Gyula írja egyik versében: «Erre sétált valaha Bródy Sándor.»

Képzeljük el, hogy valaki egy szigeti séta alkalmával mutat rá Bródy Sándor egykori lakóhelyére: a megjegyzés nyilván esztétikailag tökéletesen közömbös lenne, még ha szószerint a vers szavaival történnék is. A költeményben azonban csoda történik: megnemesedve, teljesen átvarázsolva lép elénk ugyanez a sor, szinte mintha túlvilági szellők lebegnék körül. Karinthy csodálkozva és megrovólag szokta emlegetni, hogy az emberek «szép»-nek mondják. «Az Ős Kaján» sorait: «Pénzem nincs, hitem elinalt, Erőm elfogyott, meghalok», ahelyett, hogy szánakozást éreznének a költő iránt. Ezúttal nem Karinthynak, hanem az átlagolvasónak van igaza. Igen, ha Ady Endre levélben vagy élőszóval közölte volna valakivel, hogy ereje fogy és meg fog halni, ez bizonyára részvétet és megdöbbenést keltett volna. A vers hegedűszavában azonban nemcsak a szavak szótári jelentését fogom fel, hanem, öntudatlanul, a mögöttük zengő ritmust és harmóniát is. Ha a szomorú tartalmú vers elszomorít, csak elszomorít, akkor vagy a vers rossz, vagy az olvasója. Vagy a vers nem vers tudniillik, hanem puszta naplószerű dokumentum, vagy az olvasó követi el azt a hibát, hogy figyelmét a vers egyetlen elemére, az értelmi jelentésére irányítja, ahelyett, hogy a belőle áramló összes hatásokat igyekeznék felfogni. Máskép: vagy a versből hiányoznak a versszerűség elemei, vagy az olvasóból hiányoznak a versszerűség felfogására szolgáló érzékenységek. Pedig a versszerűség hiteti el az olvasóval, hogy a versben csak fontos és lényeges szavak maradtak, mert a kötött forma kiszorított belőle minden henye és fölösleges elemet; a költeményt rímeinek párhuzamossága, strófáinak szabályos menete teszi olyanná, mint egy meglepő alakú és mégis szimmetrikusan nőtt színes virág; a forma akadályai teszik röpülővé a költő stílusát, mint ahogy az aeroplán a levegő ellenállása segítségével száll felfelé; harmóniák, szimmetriák zengnek a versben, szépség, rend és erő, ami a vers csiráját hordozó élményben még mind nem volt meg, amit ellenkezőleg az élmény a verstől, a versszerűségtől kapott s ez a rend és szépség felmagasztalja az élményt, azaz törpévé teszi, meggyógyítja, azaz megöli.

[+] E tanulmány - mely itt, helyszűke miatt, megrövidített alakban jelenik meg - felolvastatott a Magyar Kereskedelmi Csarnok vitaestéjén. Hozzászólt: Erdélyi József, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Rédey Tivadar, Szabó Lőrinc, Szegi Pál.