Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Komlós Aladár:
A 20. század elején kinevették, aki oly évezredes kifejezéseket használt, mint: «a költő zeng». Csak iskolai ünnepélyeken és az irodalmi társaságok ülésein mertek kimondani ilyen szavakat; modern ember szerint a költő legföljebb beszélhetett, mondhatott, írhatott valamit. Úgy érezte ez a kor, hogy a költészet tele van elavult konvenciókkal s nem menthető meg máskép, csak úgy ha sikerül visszavezetni eredetéhez: a valósághoz, ami a líra esetében nyilván az indulatot jelenti. A naturalizmus kora volt ez a kor, de lírai versekkel kapcsolatban mi más értelme lehetett e szónak, mint az, hogy élményeink legkülönösebb és legmerészebb kanyarulataihoz is ragaszkodnunk kell, s ha a szabályok, amelyek eddig uralkodtak felettünk, útunkban vannak, akkor pokolba a szabályokkal! A naturalizmus a valóságot teszi a műalkotás minden porcikájának egyetlen mértékévé, ez pedig a lírára alkalmazva azt a jogot és parancsot jelentette, hogy a költő éljen, lélegezzen a versben a maga belső sugalltai szerint, nincs más kötelessége, mint hogy hű legyen önmagához, hiszen igazában nincs más a világon, mint ő maga. Amit a valóságban - azaz: tulajdon élményében - nem talál meg, az mostantól úgy hat rá, mintha puszta konvenció kegyelméből élne, színpadiasan üressé és hazuggá lesz. Így jön létre a vers libre. A költő egyre idegenebbnek érzi a lírai költészet ősi formakonvencióit s egyetlen célul a lelkifolyamatok másolását fogadja el. Nem ismervén el instanciát maga fölött, nemcsak nem ijed vissza a «furcsa», mások számára már alig követhető egyéni élmények közlésétől, de szinte keresi azokat, s a formát sem előre-kész edénynek tekinti többé, amelybe bele kell préselnie látásait, hanem puszta körvonalnak, amelyet mondanivalójának teste rajzol maga köré. Az így születő verstípusra épúgy ráillik a «naturalista» jelző, mert hiszen a valóság megragadására törekszik, mint a «szubjektív» jelző, mert a valóságot viszont az egyéni élményben ismeri el csupán.
[+]