Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám
A járdára hullott fehér hótömeg ünnepiessé tette a lámpák sárga fényét, megélénkítette az árnyékokat, a levegőben szállongó hó pedig letompította a hangot. Eltünt az utcai lárma és jobban kiemelkedett az emberi beszéd, mintha a havazást ezért rendezte volna valaki, hogy az emberek jobban maguk között lehessenek.
Vagy talán a hó frissesége csalt elő vidámabb, élénkebb beszédet abból a két emberből is, aki most a körút és az Aradi-utca sarkán búcsúzkodott. Az egyik, jólöltözött, kékre beretvált, fürge fiatalember meglátta azt a nőt, akire várakozott és most sürgető kapkodással szólt:
- Isten veled, öreg farkas! Látom, a jó kedved még mindig megvan. Téged aztán nem lehet összetörni, mi?!
A másik hórihorgas, furcsa öltözetű férfi első pillantásra úgy tünt fel, mintha valamelyik szomszédos házból szaladt volna le hirtelen telefonálni, mert se télikabátja nem volt, se kesztyűje. Hosszabb megfigyelés után azonban észre lehetett venni, hogy - ha nem is csavargó, - de mindenesetre roppant kétes foglalkozású valaki s talán még igazolni se tudná magát, ha arra kerülne a sor. Nyaka köré piszkos sál csavarodott, csontos, kemény arca különös elszántságot tükrözött, olyasformát, aminőt a haldokló arcán lehet látni, csak a kékesszürke szemében lakott elpusztíthatatlannak látszó életerő. Ökölbe szorította hatalmas kezét, előrelendítette ostobán hősies mozdulattal, mintha óriási hallgatóságnak beszélne és gyorsírók jegyeznék fontos nyilatkozatát:
- Nem, fiam, eddig magam is azt hittem, hogy nem lehet tönkre tenni! Csakhogy az évek és méginkább a napok csendesen őrlik az emberben azt a valamit, ami talán a legfontosabb az életben. Mi ez a valami?
Egy pillanatig lehajolt, a cipőit nézte, úgy tett, mint aki fontosat akar közölni, azután azonban legyintett a kezével.
- Szervusz!
- Isten veled, öreg, keress fel egyszer a lakásomon! - így kiáltott megkönnyebbülten a fiatalabb ember s rohant a nő felé, aki éppen akkor haladt el mellettük, karcsún, mint egy selyemesernyő; a tokjába húzott finom esernyő lehet csak annyira pedáns, óvatos, mégis előkelő és zárkózott, mint ez a csinos, nyulánk, tetőtől talpig feketébe öltözött és diszkréten illatosított nő.
A hórihorgas férfi utána bámult még a tovasiető párnak, aztán kabátja zsebébe dugva kezét, befordult az Aradi-utcába. Sárga transzparens hirdette az utca elején, hogy itt van a Magyarság szerkesztősége. Ide igyekezett, lehetőleg feltünés nélkül. Beosont a kapun, elkerülte a liftet és futva igyekezett fölfelé a lépcsőn.
A szerkesztő arca elsötétedett, amint meglátta a gyapjusálas, beretválatlan embert.
- Kérem, Flótás úr, megmondtam, hogy senkivel se teszünk kivételt. Megjelenés előtt nem fizetünk ki egy kéziratot se.
Flótás János arcán a halovány csontszín vörösre változott s olyan hangon beszélt, amin éreznie kellett magának is, hogy minden meggyőzés és meggyőződés híjával volt.
- Azt gondoltam, hogy szerkesztő úr méltányolni fogja, milyen rendkívüli helyzetben vagyok. Ma délben reggeliztem, a kollégámat otthagytam zálogban a Philadelphiában és most nekem feltétlenül ki kell váltanom.
A szerkesztő nem tudta, kidobassa-e ezt az őrültnek látszó embert, vagy nevessen rajta. Flótás János valóban őrültnek érezte magát; a szerkesztő szobájának tiszta levegőjében érezte a saját izzadsága szagát s attól tartott, hogy ezt a kellemetlen szegényszagot érzi rajta mindenki. Kegyetlen vaslogikával, egy hókotró mozdony módjára közeledett feléje a társadalom megszokott rendje és elsöpörte minden reményét, még a reményhez való jogát is. Oly impozánsnak látta a dolgok és okok ellene irányuló gépezetét, mint még soha.
Igazat adott annak az erőnek, amely elsöpri őt. Nem hátrált meg, csak igazat adott és kényszerítette magát, hogy kitartson mégis, az utolsó pillanatig. A szerkesztő már újra lehajtotta a fejét, egy cikk kéziratát olvasta gondosan. Megszólalt a telefon, s erre, mikor a kagyló után nyúlt, felemelte a fejét és látta, hogy Flótás még mindig a szobában van, ott áll sáros cipőjében a szőnyegen, talpáról lecsurgott a megolvadt hólé, nadrágja púposan előreáll térdben. Mielőtt megszólalt volna, Flótás már tudta, hogy kidobják. Sarkonfordult és köszönés nélkül eltávozott.
Ez megint különös jellemvonása volt, hogy minden emberrel azonnal megszakította az érintkezést. Legyőzhették, akkor dühös volt, nyers, faragatlan, de okvetlenül meg kellett mutatnia, hogy ez erőszak: a túlerő győzelme. Mikor a forradalom alatt elfogták s egyizben arra akarták kényszeríteni, hogy mint halálraítélt ássa meg a saját sírját, ezt nem vállalta akkor se, mikor félholtra ütötték. A kivégzés elmaradt, ő megszökött és életében sohase tudta volna igazolni maga előtt a gyávaságát, ha megásta volna a saját sírját.
Persze, ez a dacosság idehaza, a békés polgári életben lehetett ugyan csodálatos és rendkívüli dolog, de semmiesetre se okos. Az emberek megijedtek tőle, de később annál jobban igazoltnak látták azt, hogy el kellett bánniok egyszer már alaposan ezzel a csavargóval.
A szerkesztőség kapujában Flótás még mindig káromkodott és dühöngött, így történt, hogy a bejárat előtt, amint a cipője lyukas talpa beleakadt a vas lábkotróba, mérgében nagyot rántott a lábán és a cipője talpa teljesen levált. Úgy levált, hogy nem lehetett mennie ilyen cipőben, mert a talp minden lépésnél előrehajolt, majd meg visszagyürődött s állandóan az elesés veszélyével fenyegette gazdáját. Flótás tehetetlen mérgében megkapta a cipője sarkát, egyetlen mozdulattal lehúzta a lábáról a cipőt s elhajította. Ezzel a jobb lába megszabadult a kényelmetlen járműtől s míg undorodva törölgette maszatos kezéről a sarat, arra gondolt, mit csináljon a balcipőjével. Nem tartott soká a habozása: fogta és eldobta azt is. Az egész jelenet nagyon gyorsan történt. Nem is vette észre senki, csak egy ijedtarcú kis cseléd, az visította el magát és az is elszaladt a legközelebbi mellékutcába.
Flótás most megkönnyebbült, a talpára tapadt friss hó érintése első pillanatában határozottan kellemes volt, hűsítette a vérét. De, alig ment száz lépést, sántítani kezdett. A lágy hó rátapadt a harisnyája talpára, nemsokára lyuk képződött rajta s a rátapadt hógalacsin olyan nagyra nőtt, hogy a járda széléhez kellett surolnia a talpát s így kellett leráznia az ökölnyire nőtt hógombócot. Ez most gyors egymásutánban ismétlődött s erre a kellemetlenségre eszébe jutott újra minden baja. Pirók Béla ott ül a Philadelphiában dél óta és várja, hogy kiszabadítsa őt. Hiába várja, mert most még ha pénze lenne is, akkor se mehet be, cipő nélkül a kávéházba. Illik-e valakit így becsapni? Nem hagyhatja ott őt. De honnan az ördögből kerítsen pénzt egy cipőtlen ember?
Amint így járkált és kijutott már az Andrássy-útra, figyelte a járókelőket, észreveszik-e, hogy nincs cipője s ha igen, mit szólnak majd hozzá. Szívdobogva figyelte, nem állítja-e meg a rendőr, aki most a köröndön váratlanul elébe került. Csodálatosképpen se a rendőr, se más nem vette észre, hogy nincs cipője. Ez a felfedezés megnyugtatta valamennyire; visszafordult, nemsokára a körúton volt ismét, elment útközben az Andrássy-úti színpad előtt, egy ismerőse intett is neki és mégse vette észre, hogy harisnyában járkál a hóban.
Elhatározta, hogy ha ilyen akadálytalanul jut tovább, mivel az emberek úgyse nézik, úgylátszik legalább, senkinek se a cipőjét, akkor bemegy a Pesti Naplóhoz és ott adja el az elbeszélést. Ebben az elbeszélésben feltétlenül bízott, tudta, hogy jó. Hónapok óta ez volt az első írása, ami őt magát is megragadta. Az volt a címe: «A kapitalista» és olyan világos, mozgalmas, mai írás volt, hogy aki elolvasta, az érezte a Váci-utat, az Angyalföldet, a munkanélküliséget és mindent, ami csak a mai Budapestet jellemzi. Feltétlenül megveszik, csak el kell olvastatnia.
Sikerült bejutnia; a kapualja tele volt fényképekkel és olyan emberekkel, akik a fényképeket bámulták. A soffőrbundás portás megkérdezte ugyan: - Hova tetszik?
Flótás nyugodtan mondta meg az irodalmi szerkesztő nevét és erre fölmehetett.
A szerkesztőségi titkár mosolyogva fogadta a köszönését, de megpillantotta a szőnyegen a Flótás lábait, harisnyában, csatakosan, cipő nélkül. Majdnem rosszul lett. Ijedtség, zavar, csodálkozás látszott az arcán s könyörgő hangon mondta:
- Kérem, tessék holnap reggel eljönni, addigra elintézem.
Flótás nem fogta fel azonnal a titkár szavainak jelentőségét, csak azt a rémületet látta, amit megjelenése keltett. Hebegett valamit, hogy bocsánat és már ment is. Nem! Nem szabad ilyen megpróbáltatásoknak kitenni az embereket, hogy télvíz idején mezitláb toppanjon elébük.
Másrészt azonban kell a pénz! Pirók még most is ott ül a kávéházban, lesi az óra mutatóját és már háromnegyed nyolc van!
Lefelé menet a portást úgy találta, hogy az éppen a félemeleti kivilágított lépcsőt nézte. Meglátta, hogy Flótásnak nincs cipője. Hitetlenül, rosszindulatú állhatatossággal nézte és odaszólt neki:
- Hallja, ha mégegyszer ilyesmit merészel tenni, többé soha nem eresztem be ide!
Végtelenül megvető volt a hanghordozása. Az az angyal, aki lángpallosával kitoloncolta Ádámékat a paradicsomból, kismiska lehetett ehhez a legényhez képest.
Flótás érezte, hogy erre a nézésre a guta üti meg, ha nem enged utat a haragjának.
- Paraszt! Itt gebedj meg a kapu alatt! - ordított rá az emberre és vágtatott ki az utcára.
Egy negyedóra is eltelt, mire megint magához tért. A Margit-híd felé járt s a Lipót-körúton egy taxi állt meg. Elegáns, bundás nő szállt ki belőle és halkan felsikoltott, mert Flótás éppen belé ütközött. Ismerős arc volt, de csak akkor ismerte meg, mikor a hangját hallotta: - Flótás!!?
Három hatalmas ugrással eltünt a Vígszínház sarkánál, tovább, be a színház háta mögé. Kis ideig kémlelődött, aztán óvatosan indult visszafelé. Nem szabad, hogy ez a nő találkozzék vele. Mindent inkább, csak azt ne, hogy Perczer Jolán így lássa őt. Tavaly még együtt eveztek a Dunán, Flótásnak volt egy kis megtakarított pénze s amíg abból futotta, úgy viselkedett, mint egy gazdag, gond nélkül élő ember. Három hétig tartott a pénz és Flótás akkor megszökött. Gondoljon Jolán akármit, de azt nem szabad soha megtudnia, milyen szegény ördög az a Flótás János, aki perte barátja a szigeti jegyzőnek s jó kedvében öt pengőt adott a cigánynak a Jolán nótájáért.
Hanem azért egy kissé felmelegedett a szíve és könnyek gyültek a szemébe. Visszaemlékezett, milyen szép, csengő hangja van Jolánnak s eszébe jutott, hogyan úsztak egyszer versenyt. Eszébe jutott az egész part, de úgy, hogy érezte a part bokrai közt lappangó iszapszagot, a széna illatot, hallotta a vízre ereszkedett gulya lusta szöszmötölését, bőgését. Tisztán látta, ízlelte és szagolta mindezt s tetejében a bőséges kékséget, ami a zöldes víz fölé borult, mint a bőség ókori szakajtója. Napfény mindenütt és szerelem!
Jolán eltünt. Nem leselkedett seholse és Flótásból kitört a hetek óta korgó éhség, szomjuság: élni!
Lassan fegyelmezte a gondolatait. Csak most gondolt rá, mit jelent az, ha valaki cipő nélkül kószál ilyen időben. Borzadva gondolt arra, hogy vesegyulladást kap, megfagynak az ujjai. Egész életére nyomorék lehet. Igen, de mit tegyen most? Nem volt ismeretlen dolog előtte más emberek támogatását kérni. Csavargásai közben volt olyan idő, amikor úgyszólván teljesen abból tartotta fenn magát, amit összekoldult. Helyesebben: koldulási rohamokat kapott. Napokig elcsavargott élelem és szállás nélkül, a legkülönösebb pénzszerzési terveken gondolkozva, míg egyszer csak kitört belőle ez a visszafojtott életvágy s akkor olyan elszántsággal kért, majdnem követelt, hogy senki se tudott megtagadni tőle semmit.
Már nem arra gondolt, hogy igaza van a társadalmi rendnek: a láng kigyulladt lelkében, a ragadozó ösztön megszállta minden kis idegszálát; még nem tudta, honnan, de biztosan kerít pénzt. Enni fog és inni!
Bekanyarodott a Dunapartra és gondolkozás nélkül, mintha hívták volna, ment egyenesen az irodalmi körbe. Négyszer utasították innen el, az utolsó alkalommal már formálisan úgy dobták ki. Ma azonban nyugodtan, biztosan ment. Ha akárhova megy ma, mindenütt kap pénzt, ebben igazán biztos volt. Annyira biztos, hogy dühe, mérge elcsillapodott s valami ragadozó jókedv költözött a helyére. A zsákmányában biztos vadállat, vagy a mesterlövő biztonsága, nyugalma szállta meg.
Az irodalmi kör titkára megzavarodva állt az előszoba ajtajában.
- Izentem, hogy tessék bejönni! Miért nem jött be, kérem.
- Miért? - nevetett hidegen Flótás. A nevetése sajátmaga előtt is különösnek tünt fel. Megvető, gúnyos nevetés volt.
- Hát azért nem megyek be, mert féltem a szőnyegüket, meg a parkettet.
Benyujtotta a lábát az ajtónyílás fényébe s a titkár arcába nézett. A titkár angolbajusza elkezdett táncolni, az egész arc vitustáncot kapott, szeme pislákolt. Ez nem volt földi dolog. A titkár se szólt semmit, némán, ideges kapkodással nyúlt a tárcájához és elővett egy bankót.
- Vegyen, kérem, cipőt!
- Jó, - ennyit válaszolt mindössze. Flótás, azzal megfordult s ment a folyosón a lépcsőház felé. A húszpengős bankót lobogtatta a kezében, két csontos ujja közé fogta. Odalenn elkezdett vadul kalimpálni a szíve: a lámpa felé tartotta a pénzt és hangosan kiabálta: - Húsz!
Egyáltalán nem fázott a lába, nem sietett, csak az jutott eszébe, hogy nincs cigarettája. A trafikban egy doboz princesast kért és elővette a húszpengőst. Amíg a trafikosné a pénzt olvasta, egy fiatal lány lépett be a trafikba. Meglátta Flótás meztelen lábát s úgy fölhördült, olyan mereven bámult a Flótás lábára, hogy a trafikosné is előrehajolt a pult mögül. Ő is meglátta a rémséges látványt s szólni, kérdezni akart valamit.
Flótás azonban egyetlen mozdulattal besöpörte a pénzt, beletette a zsebébe és kilépett az üzletből.
Az Angyalföldnek vette útját. Mindjárt a Lehel-téren megakadt a szeme egy régi kis kocsmán. Nyilvános telefonállomás! No, ez nagyszerű, mert Pirókot is értesíteni tudja innen.
A savanyúszagú ivóban két részeg ember ült s a pincérlány csak akkor lépett be, mikor Flótás már helyet foglalt az asztalnál. Lábait elrejtette az asztal alatt. Senki se tudta, hogy nincs cipője. Teát ivott jó sok rummal, aztán bécsi szeletet rendelt. Közben azonban megéhezett, nem győzte várni, amíg a bécsi szeletet készítik, evett töltött káposztát és bort rendelt. Kesernyés kadarka volt, éppen amilyen a kedvenc bora. Telefonált a budai kávéházba a főpincérnek, hogy értesítse Pirókot, hogy jöjjön azonnal ide, később majd visszamennek.
Mire Pirók megérkezett, Flótás már megvacsorázott és a pincérnővel beszélgetett. Kerekcsípőjű, kissé dagadtszemű, fekete lány volt és Flótás egyszerűen Irénnek szólította.
- Mindig így jár? Meztéláb? - kérdezte Irén, leplezetlen csodálkozással és egy kis anyáskodó féltéssel a hangjában.
- Ojjé, - nevetett Flótás, - engem ne féltsen, mindenki azon csodálkozik, hogy még náthás se szoktam lenni!
Pirók keseszínű arca először méltatlankodva fordult el ettől a látványtól, hogy egy tehetséges író a csapzott harisnyájával kérkedik, de a második forralt félliternél kijelentette:
- Öregem, te vagy az utolsó bohém ebben az országban.
Később megkérdezte: - Eladtad a tárcát?
- Nem, a pénzt az írói egylet titkára adta, hogy cipőt vegyek rajta.
- Ez erkölcstelen dolog, öregem. - Magyarázta Pirók és óriási orrával a kadarkás poharat szagolgatta. Megismételte a nyomaték kedvéért:
- Igenis, erkölcstelen dolog és veszedelmes is. Elvágod magad az ilyesmikkel. Mindenki azt beszéli rólad, hogy mihelyt pénzt kapsz, azonnal megiszod. És gondold meg, ez visszaélés, mert nem arra költöd a pénzt, amire kaptad.
Flótás az asztalra vágott.
- Fütyülök az erkölcsi aggodalmaidra. Ez a pénz az enyém. Azon a jogon az enyém, hogy az erősebbé mindig minden a világon. Nem ismerek semmiféle jótékonyságot: az emberek azért adnak, mert valaki rákényszeríti őket, hogy adjanak.
Pirók meghökkenve bámult reá. Flótás ilyen félrészegen egész különösen szokta látni a világot.
- Mit bámulsz? Azt hiszed, hogy én mindig olyan ostoba vagyok, mint mikor szótlanul tűröm az élet disznóságait? Vannak ám tiszta pillanataim, amikor erős és hatalmas vagyok. Ha ezek a pillanatok egyszer majd hónapokká és évekké bővülnek ki bennem, akkor keresztültörök mindenen és mindenkin, aki az utamba áll. Lehet, hogy nem sikerül, de akkor is ezek a hatalmas pillanatok voltak a legszebbek életemben, mert tudtam legalább pillanatokig hatalmas és fölséges lenni, mint az ősember.
Egészen nekitüzesedett s most nem a dolgok, intézmények törvényeinek adott igazat, hanem a káosznak, a káosz van minden látszólagos rend mögött, mindennek a mélyén.
- A fény nekiütközik a látszólagos világnak s a tárgyak mögött árnyék keletkezik. Mi azt mondjuk «keletkezik», holott az árnyék van és a fény keletkezik. Az árnyék az, amin az egész világ megjelenhetik, az szemlél, tud, mi pedig csak keresünk. Ilyenkor, mint most is, felszabadultam: félretoltam magam elől a látszólagos világot erkölcseivel és vacakjaival együtt és látom az árnyékot; hatalmam van. Érted?
- Őrült vagy, értem!
Pirók kiitta a borát és menni készült.
- Gyere innen, legyen eszed. Legalább ezt a maradék pénzt tedd el és reggel vegyél magadnak cipőt.
Hiába volt minden biztatás, Flótás nem akart elmozdulni az asztaltól, nem is hallotta, mit beszél Pirók. Hagyta, hadd menjen el!
Csak arra ébredt fel vadul viharzó gondolataiból, hogy a pincérleány odajött az asztalhoz.
- Hallgasson ide! Én szereztem magának cipőt. Négy pengő az egész. Lag, az igaz, de a talpa jó, éppen ilyen nagy lábra való.
Flótás belenézett a lány furcsa, nagy fekete szemébe. Sejtelmes, sűrű fekete tenger volt ez a szem, nem viharzott, de érzett a mélysége.
- Árnyék! - gondolta Flótás majdnem hangosan és megsimogatta a lány karját. Izmos, jóhúsú karja volt Irénnek. Tűrte a simogatást, mind közelebb csúszott a szék támláján s végül odapihent simulva a Flótás nyakszirtjéhez.
- Mingyár zárunk. A cipő a lakásomon van. Majd elkísér legalább. Nincs messze.
- Jól van, Irén, elkísérem!
- Maga hol lakik?
- Sehol.
- Sehol? Aszonta, sehol? Hát hol alszik?
Flótás megfogta a lány derekát, aztán csillogó szürke tekintetét belemélyítette a lány füstös fekete tekintetébe.
- Ma éjszaka majd nálad, jó?
A lány nem szólt, csak a titokzatos feketeség villant egyet: megjelent rajta a fény, az élet, a keresés.
A csapos odakinn lehúzta a redőnyöket.