Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Sebesi Ernő:
- No, ugy-e jobban van már, öreg? - kérdezi most már megkönnyebbülten a szürcsögőt az ellenőr, amikor az orvosság hatása alatt az magához tér.
A szürcsögő körülnéz. Nem felel.
Az ellenőr megérti, hogy neki szól ez a némaság.
- Kissé rosszul lett, - magyarázkodik s mintegy jóvá akarja tenni az iménti igazságtalanságot.
Háta mögött van most ő. Az ellenőr megfordul s tisztelettel lesi a titokzatos életmentő szavait.
Egy szekér megáll a kapu előtt. Az ellenőr utasítására a szürcsögőt hazaviszik. Ez nem köszönt senkit. Mert az már búcsú volna a hótól, a munkától, a kenyértől, az élettől.
- Ha tudtam volna - mentegetődzik az ellenőr, de ő újból csak a mosolyát veszi elő. És ez a mosoly most már fulánk. Kint van megint a hórakás előtt, beleköp a markába, tenyerén már nagyon elkérgesedett az epidermisz, s most sokkal könnyebben lendül a lapát.
A «kollegák» tekintetét kerüli.
Szemérmes. Fél, hogy nem bírja elviselni ilyen nagy, szinte tömegkoncentrációban a hálát.
Titokban előléptetésre gondol.
- Talán ellenőr leszek holnaptól kezdve. Mi az, hogy holnaptól kezdve?! Biztosan már ma délben avanzsálok - gondolja, mert hát azért mégis csak «jobb» ember, mégis csak orvos, diplomával, az igaz, hogy nem tud boldogulni, de hát ő nem tehet róla, csak a gazdasági krizis meg a borzasztó pénztelenség, s aztán az igazságtalanság azzal az álláshalmozással, ő nem tehet róla, neki sose volt protekciója, őneki sose volt könyöke, neki csak enervált, finom ujjai vannak, azért van ez így, ő ezt előre látta, már a promición is, akkor is épúgy esett a hó, ő meg kinézett az utcára, a munkanélküliekre, bent meg folyt az avatás, a rektori hivatalban, azok a cifra pompájú ceremóniák úgy fájtak neki, mintha csak előre érezte volna mindezt - már akkor is, egy megveszekedett fillér se volt a zsebében, pedig frakkban volt, csak kölcsönkapta az avatási díját, szegény édesanyját se tudta felhozni az avatásra, - sodródtak benne az egymást kergető gondolatok, - hirtelen egy vezércikk büszke homlokán látta ragyogni a nevét - s érezte, hogyan nyargal boldog, féktelen iramban agyába a vér.