Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Illyés Gyula:
Mint szorgos gazda nyáridőben,
frissen sürögve, ezer zajjal
alig hogy kicsit szenderegtem
fölriasztott ujra a hajnal.
Kutyaugatás, ökörbőgés,
a harangláb gyors fecsegése,
távoli füttyjel kavargott és
szállt imaként a nap elébe.
Szájból mosdani a nagykútnál,
szerszámnyeleket kipróbálni,
számítgatni, hogy dülőnként hány
kévekötél kell, kalapálni
a kaszaélét, mindezt már jól
ismertem én; fürgén mozogtam
s hogy megindultunk a tanyáról
vitázva jártam már a sorban.
Illett a kaszanyél kezembe,
megmarkoltam, megsuhintottam,
beálltam gyorsan a helyemre,
megvallom kicsit izgatottan.
Az ért szálak előttünk hosszan
csüggedt fővel nézték a földet,
hajlongtak, zúgtak szomorúan,
mint imádkozó elítéltek.
Dologba kezdtünk; megtorpantak
a szálak, majd sarkon fordulva
kidőltek sorra, útat adtak
jajdulva a hátrább állókra.
És minthogyha a nap csak erre
várt volna, hogy munkába kezdjünk,
mint bősz hajcsár kiállt a hegyre,
tüzelt már mérgesen felettünk.
Izzott, dühöngve verte már rőt
ustorát hátunkra, nyakunkba,
utánunk jött, a kis felhők közt
futkosott, leskődött dohogva.
Oldalba kapott, elénk állott,
szinte hörgött, üvöltött fennen, -
a számba csorgó izzadtságot,
mind dühös macska, úgy köpködtem.
Kaszáltam én eleget otthon
feles földünkön, míg apámra
s később bátyámra is a fronton
kaszáját a halál próbálta,
de mögöttem a markot akkor
anyám szedte és nem sürgetve
de csitítva s minden fordulatkor
leültünk a homlokom törölte.
Most néztem csak föl egyre, mennyi
lehet tízóráig még, délig?
Egyre többször álltam meg fenni
vagy pengetni a kasza élit.
Láttam a többiek hol járnak,
fogvicsorítva újrakezdtem,
úgy balrarántottam kaszámat,
magam is majd utána estem.
Látom a gyermeket, ki férfi
akar lenni idő előtte -
Ne siess úgy! - szólanék néki,
kiáltanám a mult időkbe.
Lesz idő még, hogy visszatérnél,
futnál vissza jajveszékelve!
Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél
ne vágjam kaszámat a földbe.
Mentem csak süketen s már lassan
erősödvén, tág utat törve
a szép bozótban s nem akartam
látni se, hol pihenhettek le.
Férfi akartam lenni, ember
előtte, ki maga a sors volt
nékem akkor s ki az ebéddel
már bizton elindult hazulról...
Éreztem, győzök... halk sikollyal
tolongtak előlem a rendek,
elfeküdtek mögöttem hosszan
lágy csomókban, mint most e versek.
A mesgyéről ha visszanéztem,
társaim apró megjegyzését,
jobban vártam, többre becsültem,
mint most egy ország véleményét.
S még délben is, midőn bizsergő
karral mártogattam az ételt,
boldogság öntött el, ha erről,
derekas munkámról beszéltek.
Szemem sarkából büszkélkedve
tekintgettem a kisleányra,
el-elpirult és beejtette
kanalát kétszer is a tálba.
Pirult, de már szemembe nézett
és ha gúnyolták, visszavágott,
vígan voltunk, a gyors beszédet
pezsgették harsány kacagások.
Hajlongott ő is, álmélkodva
hallgattam kedves kereplését,
fölnevetett a tanácsokra,
mik nagyrészt személyem illették.
Árnyékban ültünk, a zöld lombok
nyugtalan rezgő sűrűjén át
a fejünkre hullt napfényfoltok
táncoltak, mint aranymadárkák.
Boldog voltam és úgy éreztem,
az igazi, a férfi élet
megkezdődött ebben a percben,
már valósulnak a remények.
Ó, ha így folytatódtál volna
megtört, keserű ifjuságom!
Ha ott maradok, hol csillogva
mint hajnal dombos messzi tájon
már nyílni kezdett a nyers munka
világa, melyre mint szép résen
beláthattam, ha hunyorogva
két kislányszembe belenéztem.
Nem maradtam ott. Míg serkenve
nőttem hirtelen így emberré,
készült a vihar már fejemre,
hogy visszavágjon a gaz közzé,
vissza a sárba, hogy majd ottan
emlékezzek csak, mily csodás volt
amikor olyan boldog voltam,
hogy majd kiléptem a világból.
Emlékszem, ép oszlani kezdtünk
egy-egy árnyékos kepealjba
s mi ketten összenevetgettünk,
egy kedves terven osztozkodva,
midőn a kis halom lejtőjén
hirtelen föltünt, integetve
s szinte gurulva a szakácsné; -
kutyája messze megelőzte.
Hogy is volt? Egy torz villanásnak
látom ma is még azt a percet.
Az aratók mind fölugrálnak,
mi félve fogjuk kezeinket.
Az asszony fut csak s futás közben
hátramutogat és kiáltoz.
Valaki néven szólít engem,
lépek ijedten a gazdához.
Még meg sem értettem, mit mondott
s máris fordultam és futásra
készen, mint sarokba dorongolt
eb, villant szemem a tág tájra.
Látom társaim, mit veszettnek
engednek utat s hallom sírva
dadog valaki, hangja reszket:
Aztán... egyszer majd, gyere vissza.
Árkon vágtam magam keresztül,
előre buktam, fölugrottam,
úgy siklottam a rémülettől,
mint fecske készülő viharban.
Futottam, ugrottam s zihálva
iramodtam ujra előre.
Lármát hallottam, majd kiáltva:
Testvér! csak erre! az erdőbe!
Fejem leszegve félrenéztem,
egy legény futott tőlem jobbra
meghajolt testtel át a réten,
föl-fölugrott a magas gazban.
Erre emlékszem még s mögötte
egy kis csapatra, mely a dombrul
letrappoltatva nagy félkörben
porfelhősen elébe fordul...
Rohantam csak, tengeritáblák
csillogtak nem messze előttem.
Éles levelek kaszabolták
fejemet, hogy közébük törtem.
Mocsáron gázoltam, bozótban
hajlongtam estig, mikor végre
félholtam bokor alá rogytam.
Mint sírból néztem föl az égre.
Mint Ádám az ellobbant égre,
mint hitves hitvese sírjára
úgy bámultam a sürű éjbe,
a csillagtalan éjszakába.
Ifjuság, szép merészség, élet,
ki megnyíltál és becsukódtál, -
érzem még a keserűséget,
mit ott ízleltem zárt kapudnál.
Mit mondjak még? Három nap mulva
otthon voltam. Ép vacsoráztak.
Ajtóstól estem be s némultan
dőltem anyám kitárt karjának.
Lefektettek. S mintha csak mostan
ébrednék, most mulna az álom,
fürkésző szemmel, várakozva
tekintgetek szét a világon...
*
Emlékeim szép pántlikája
mit eddig fürge ujjal fontam,
földoblak már a magosságba,
lengj a sziszegő híg habokban.
Ez volt az ifjuság, - hadd intsek
feléje utolszor, vidáman
mint szép lakodalmi menetnek,
most tűnik el az út porában...