Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Figyelő · / · Közgazdaság

R. Tóth József: Pusztai levél

Kedves Barátom!

Régen írtam utoljára. Azóta keresztülszáguldott pusztaságunkon egy választás, meg egy világválság vihara. S amíg az életet takarítottuk be csűreinkbe, addig ébren őrködnünk kellett, nehogy elfujja a vihar fejünk felől a fedelét. Most aztán megfeneklettünk az alföldi sárban: se ki, se be...

Agrárprogrammra volna itt sürgősen szükség. A föld népének gazdasági helyzete lezüllik, testi állapota elcsenevészedik, lelkének ellenállása összeroppan. Szabad prédája lesz minden szélsőséges eszmének. Forradalmi változásban kezd reménykedni, pedig a földnél, a föld mívelésénél csupán a fokozatos fejlesztés vezethet célra.

Marx és Kautsky, David professzor, Lenin, Stalin és Mussolini, sőt maga Ford is adott agrárprogrammot. De úgy vélem, e programmok közül egyik sem illik viszonyaink közé. Hazánkban, ebben az agrárországban pedig újabb időben senki. Mária Terézia és II. József telepítései, a jobbágyság felszabadítása, az örökváltság s Darányi Ignác parcellázási akciója óta életképes agrárprogrammunk nincsen. A nemrégen lebonyolított földreformot nem minősíthetem agrárpolitikai lépésnek. Mert létét pártpolitikai és nem gazdaságpolitikai meggondolásoknak köszönhette s eredményei emebből a szempontból negatívak is lettek. Jól működő nagyüzemek csonkíttattak meg s tétettek ezáltal életképtelenekké. S még életképtelenebb törpebirtoktípusok alakíttattak a helyökbe.

Az agrárpolitikában manapság két irányzat küzd egymással. Az egyik: magán-, állami vagy szövetkezeti tulajdonban levő nagy és óriás üzemeket akar létesíteni, «mechanizálva», «racionalizálva» és «indusztrizálva». Az üzemek központjai nagy, városias jellegű telepek, ahol a kezelőszemélyzet nyer elhelyezést s amelyek mindennemű népjóléti és kulturális intézménnyel fel vannak szerelve. A földmívelésből ezek által kiszorított népességet a fejlődő nagyiparban gondolják elhelyezni. A föld míveléséhez szükséges gépek gyártása, a telepek létesítése, közlekedési utak, csatornák építése s egyéb telkesítések állandóan elegendő munkát adnak hosszú időkre.

A másik: magántulajdonban vagy köztulajdonban levő, de megmunkálásra és hasznosításra, esetleg örök- vagy élethossziglani bérletbe átadott kis- vagy középüzemek keretében kívánna belterjes földmívelést üzetni, melyeket termelő, értékesítő és beszerző szövetkezetekbe szervez be s melyek népességének jóléti és kulturális intézményeit szétszórtan elhelyezendő tanyai központokban helyezné el. E központokat az üzemekkel kitűnő közlekedési hálózattal kötné össze. A gépek munkájának szűkebb tere lenne ezekben az üzemekben; a mezei gazdálkodás tökéletesedése a gondos, részletes és szakértő, teljes mértékig érdekeltek által végzett munka révén éretnék el. A földmívelő népesség szaktudásának fejlesztésére nagy gondot kellene fordítani. E rendszer sikere éppen a szakértelmen s a helyes szervezésen múlik.

Mindkét irányzatnak megvan a maga helyén a létjogosultsága. Sőt egyidejűleg, egymás mellett is fennállhatnak. Például nagy fogyasztóközpontok körzetében a kis- és középüzemek, a perifériákon a nagyok. Amazok a hegyes-völgyes, változatos talajú területeken, míg emezek inkább az egyneműbb talajú, gépmívelésre alkalmasabb nagy, alföldi mezőségeken. A kisüzemek a sűrűbb, a nagyüzemek a ritkább népességű vidéken. Nagyüzem ott, ahol bőven van tőke s nyersanyag, kisüzem, ahol sok a szakértő, szorgos munkáskéz.

Nem értekezést írok. Nem szándékozom elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni s azokkal Téged úntatni, akit e kérdések bizonyára csak a hazai és a szociális vonatkozásokban érdekelnek. Éppen csak hogy reá akartam mutatni azokra a szempontokra, melyek e kérdések taglalásánál nemzetgazdasági tekintetből figyelembe veendők.

Ipari nyersanyagban és tőkében szegény, de sűrű, a földmívelés űzésére kiválóan hajlamos népességű hazánkban e szempontok a kis- és középüzemek gyarapítását és megerősítését írják elő. De vannak egyéb szempontok is. Utóvégre is, nem csupán az üzemi, meg a nemzetgazdasági érdek van ezen a világon. S nem csupán az a szociális cél, hogy ennie, innia valója legyen elegendő mindenkinek s tűrhető jólétben és kulturális viszonyok közt éljen a népesség. Főcél mégis az ember, annak boldogulása, boldogabb élete.

Népünk, a falu, a puszták, a tanyavilág népe megszokta, szereti a szabadságot. Ez nem frázis. Személyes szabadságát, a cselekvés, a munka szabadságát mindenek fölé helyezi. Nem törődött még a társas együttélés száz szabályához. A kaszárnya, a gyár, a hivatal fegyelmét béklyónak érzi. S ezt nem tekinti egyszerű kötőféknek, amely őt a jászolhoz szíjazza. Sem járomnak, amelyben békés kötelességtudással húzza az igát. Hanem valóban béklyónak érzi, melyet leráz magáról, amint csak teheti. Ezért vágyik a föld szabad tulajdonára, mely a lehető szabadságot jelenti számára. S mint fentebb mondottam, e szabadságot mindenek fölött becsüli. Lemond kedvéért a jólétről, kényelemről, szakadásig dolgozik a legmostohább munkaviszonyok közt, nem kell neki a város nyujtotta sok szórakozás, kultúra, társasélet. Nem nézi, hogy kellően kamatozik-e a befektetése, elnyeri-e munkájának méltó bérét. De szabad ember akar maradni. Aki vérbeli gazdaember, az így érez, akár nagy-, akár kisgazda.

Mert mi, nagyobb birtokosok is szakasztott így vagyunk. Azt gondolod, hogy nem élveznők mi is a várost, annak számtalan előnyét, a baráti társaságot, a színházakat, a flasztert, fiaink nevelési lehetőségét s a mindig kéznél levő orvosnak, patikának az életet megkönnyítő hatását? Nem jól esnék-e nekünk is, ha tőkénk 1-2 százalék helyett 6-8-at kamatoznék s emellett munkánk díját is megkeresnők?

Ne hidd, hogy a gazdák, a földmívelők tömegei azért maradnak az eke szarva mellett, mert nem tudnak máshoz. Mert tunyábbak, lassúbb észjárásúak, kevésbé mozgékonyak, mint vállalkozóbb szellemű társaik, egyszóval, mert földhözragadtak. Szó sincs róla, akadnak ilyenek is nagyszámmal közöttünk. S ne hidd, hogy a földnek valami különös, delejes vonzása ejt rabul bennünket, Szeretjük a természetet, az bizonyos, épúgy, mint sok már foglalkozású embertársunk. De ez a szerelem még nem lenne elég erős arra, hogy érte a jólétnek, kultúrának, kényelemnek, társaséletnek majdnem minden javáról lemondjunk. Miért tesszük tehát? Emberi szabadságunk kedvéért. Éppen úgy vagyunk ezzel, mint sok művészember, vállalkozó, önálló iparos, orvosdoktor vagy mérnök. Nem ülünk be a büróba, hacsak nem muszáj. A gyár, a kaszárnya, a hivatal tömlöc volna számunkra.

A vérbeli gazdáknak, akik úgy éreznek, ahogyan leírtam, a boldogulását egy kis- vagy középbirtok tulajdona, vagy bérlete biztosíthatja csupán. A nagybirtoktulajdon boldoggá teheti tulajdonosát és tág működési teret nyujthat egynéhány vezető embernek, de a többi, az bizony csak alkalmazott, magyarul ispán, béres vagy cseléd lesz, alárendelt állású, szerény hatáskörű, nehéz testi munkát végző, fegyelem alatt álló, a civilizáció előnyeiben kevéssé részesedő ember. A helyzete nem lehet jobb akkor sem, ha a nagybirtok nem magán-, hanem köz-, vagy szövetkezeti tulajdonba kerül. A nagyüzem földmívelője elszenvedi a földmívelés űzésével kapcsolatos minden nélkülözést, de nem részesül annak ellenértékében: lehető emberi boldogságának alapját képező szabadságban.

A szolgálati, hivatali vagy üzemi fegyelembe tört katona, hivatalnok vagy gyári munkás talán nem fog egyetérteni fejtegetéseimmel. Azt az ellenvetést teheti, hogy mi címen is igényel a földmívelő több szabadságot magának, mint amennyiben ő részesül? Ha ő el tudja viselni a fegyelmet, viselje el az is. Erre azt felelem, hogy a földmívelés űzésével kapcsolatos nélkülözést, fáradságot és a földi javakról való lemondást csakis a szabadságtöbblet kedvéért vállalhatja az ember. Ha ebben nem részesül, akkor nem vállalkozik földmívelésre. Szomorú, szegény szolgasors a földmívesség szabadság nélkül.

Igaz, ma is akad ember bőven, aki önként szolgál valamely mezőgazdasági nagyüzemben mint gazdatiszt, alkalmazott vagy cseléd. De teszi ezt abban a reményben, hogy egyszer, valahára kis vagyonkát gyűjthet magának, házat, földet vehet s szabad ember lehet.

Hazánkban nem lehet egyéb agrárprogramm: sok-sok életképes kis- és középüzem létesülését lehetővé tenni s azokat minden rendelkezésre álló eszközzel megerősíteni.

Aki mást akar, az sakktáblának tekinti a mezőt és sakkfigurának az embert.

Alföldi puszta, 1932 február hó.