Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom

Vernon Duckworth Barker: Lytton Strachey (1880-1932)

Nemrég Londonnak egy széles utcáján rohantam végig. A nap kelletlenül sütött, és egy nagy üres ház, mely egy szögletfordulónál szemembe tünt, úgy meredt rám, mint maga a vigasztalanság. Isten tudja, hány hónapja tisztogatták utoljára az ablakait. A ház kiadó volt s csak a magány lakta. Az ügynökök cédulái közt szinte eltünt a kis márványlap, amely a következő felírást hordozta: «Ebben a házban halt meg Benjamin Disraeli, Beaconsfield első grófja.»

Félszázad nem nagy idő. Még lesznek, akik emlékeznek az előkelő fogatokra, melyek ezen az utcán robogtak át, ha Disraeli estélyt tartott; a kiváltságosak (akiknek kiváltságát ma már a Halál neveti) tolongva töltötték meg a fényes előcsarnokot, hol a síma, ragyogó zsidó szórta bókjait. Gondolom, valami klub veszi meg majd a házat, s fényes helyiséggé formálja át. A folyosók rejtelme szétfoszlik s a nagy termek elvesztik varázsukat. Vacsoravendégek gyülnek a szögletekben, hol a nagy férfiú árnya kísért. Mintha lehullt volna az álarc, eltűnik a dicsőség ragyogványa.

Még nem volt időm elfeledni ezt az öreg házat, mikor hírül kaptam a Lytton Strachey halálát. Ő is otthoni intimitásban hozta elénkbe a mult alakjait. S most megtért az eltünt nemzedékekhez, melyeknek bírálója s olykor lekicsinylője volt. Ő azonosította magát evvel a mai korszakunkkal, s emléke előbb-utóbb hozzáütődik egy eljövendő szellem kemény próbakövéhez. S akkor bizonnyal szikrák és epigrammok fognak kicsapni, akár az ő finom mondataiban. Mert Strachey művei nem legkevésbé jellemző adalékai a mai, «georgiánus» korszak irodalmának. Megteremtette az életrajz új technikáját, s arra használta, hogy kifejezze vele korunk állásfoglalását a közvetlenül megelőző korszakkal szemben. Ezt friss és egyéni stílussal fűszerezte, mely ragyogó és kissé maliciózus. Kisérletet tett szétoszlatni az illuziókat, melyek a Victoria-kor néhány nagy alakjának életét és jellemét aranyködbe vonták; s kisérletei fényesen sikerültek. Oly képet akart adni elődeinkről, mely nem szépítgeti az igazságot. Victoria korának Angliája jóságot és nagyságot szinonimnak ítélt. Strachey nem tagadja, hogy a jóság nagy dolog; de művei egész váratlan bizonyítékokat adnak arról, hogy a nagyság gyakran közönséges és banális.

Nem volt termékeny író. Ötven éven túl bár, alig féltucat kötetet adott ki - ebből kettő kisebb tanulmányok gyüjteménye, egy a francia irodalomnak rövid története (ebben valódi szakember volt); és marad a három igazán híres könyv: Eminent Victorians, Queen Victoria, és Elizabeth and Essex. Az Eminent Victorians cíművel tünt fel a háború vége felé. Ez négy miniatűr életrajz; hősei: Manning biboros, Florence Nightingale (aki az angol katonák ápolója volt a krími háborúban), Dr. Arnold (a Public School hagyományának megteremtője) és Gordon generális. A könyv előszava legjobb jellemzése módszerének. Első mondata már tipikus Strachey-epigramm: «A Victoria-kor történetét sohase fogják megírni; nagyonis sokat tudunk róla. Mert a történetírás első kelléke a tudatlanság; a tudatlanság, mely egyszerűsít és világossá tesz mindent, kiválaszt és selejtez, oly nyugodt tökéletességgel, melyet a legmagasabb művészet sem érhet el soha. A módszer, mellyel a mult kutatója e különös korszak képét megfesteni remélheti, nem az aggodalmasan kimerítő elbeszélés módszere. Ha okos, ravaszabb fogást fog alkalmazni. Váratlan helyeken fog témájára törni; oldalt vagy hátulról... Egy pap, egy tevékeny életű nő, egy közoktatásügyi szaktekintély, s egy kalandos katona: e négy életrajzban néhány töredékét akartam megcsillantani annak az igazságnak, amely képzeletemet megragadta...»

Strachey nem volt oly bőkezű adományaival, mint Maurois vagy Ludwig; de nagyobb és gondosabb művész volt. Bár könyveinek kelendősége elérte s meg is tartotta az övékének példányszámát, írása nem hazudtolja meg a tudós nevét. Személyében visszahúzódó volt, s a hír fénye inkább nevét ragyogta be mint őt magát. Mikor Bloomsburyben laktam - ami London Quartier Latin-ja -, Lytton Strachey szomszédom volt: halk és zárkózott szomszéd. Szobámban lámpa égett, és az övében is. Én a mult nagyságait és fenségeit tanulmányoztam. Ő lerontani igyekezett őket.

Mindig hű maradt a kiválasztás és tervszerű selejtezés elvéhez. Vászna kicsiny volt, de végtelen gonddal festette tele. Semmitsem csúfolt ki, semmitsem bélyegzett meg. Mindig fölényes és nyugodt maradt. A Shaw-féle bálványrombolás (például ahogy az Napoleont festi a Sors Emberében) nagyonis durvakezű az övéhez képest. Az övé inkább a szuggeráló irónia. Strachey ideálja a rövid életrajz, mely a jellem lényegét fogja meg. E célból bizonyos eszközöket a regény technikájától kölcsönöz. Futó intim vonásokkal eléri, hogy alakjai elvesztik tömör hidegségüket. Használja a novellista irónikus fogását, aki a nyilvánosság előtti viselkedéssel szembeállítja a titkos gondolatokat. S eltűnik mint a drámaíró, alakjai mögött, akik maguk kovácsolják ki szemünk láttára saját sorsukat. De anélkül hogy megmondaná, tudjuk, hogy nem osztozik érzéseikben. Úgy látja őket mint értelmetlen gesztusokat, mint egy süket ember figyel valami csoportosulást az ablakon át. Csak a legmélyebben igaz gesztusok nem látszanak előtte túlzottaknak.

Ilyen módszerekkel homályosította el Strachey leghíresebb áldozatának, Victoria királynőnek, közkeletű képét, és tett helyébe másikat. Látnunk kell a királyi asszony közönségességét, izléshiányát, nevetséges öltözködését, makacsságát, polgári erkölcseit. Ugyanakkor mégis tudatára ébredünk annak a nagy erőnek és szívósságnak, mely gyenge testében élt, s amelyet egész Anglia érzett.

Mikor egy jelenetet leír, Strachey a regényíró három módszere közül válogat. Vagy hősének lelkén át nézi a dolgokat (leveleken, naplókon keresztül), vagy valami jelentéktelen szemlélő lelkébe helyezkedik (megint levelek stb. révén), vagy végre távol marad és messziről nézi az emberi komédiát. Evvel a harmadik módszerrel írta meg azt a csodálatos kis passzust a «francia irodalom történetében», ahol megpróbálja fölidézni Saint-Simon atmoszféráját az olyan olvasó számára, aki nem ismeri: «Éjnek idején kinyilik egy ajtó és a sötét folyosóra kilép a gőgös Duc d'Harcourt, fáklyafényben, hogy époly gyorsan mint ahogy jött, eltünjön újra a misztikus homályba... Vagy a kegyetlen tél hava és jege közt, az udvaroncok fehér arca, a palota ablakainak üvegtábláihoz nyomódva, amint a hadszintérről érkező hirnökök belovagolnak az udvarba, a katasztrófa és halál rettenetes listáival...»