Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám
A parton álltam tegnap, fekete volt a víz
mintha a leloccsant szurkos eget benyelte volna
hidak pántjaiban úgy rázkódott a megdagadt folyam.
De mára felszakadt a köd. Langyos illatok futnak
puha talpakon, a párás égen ritka felhők húznak át
sietős iramodással - valami készül.
Tegnap még sűrű ólomban fuldokoltunk valami készül
szikrázó hidak alatt kinyilt szemmel csillog a víz.
Különös fehér madarak úsznak hangtalan szédületben és
szédülnek a tornyok is, kibökve arany gombjaikat
a tejízű levegőbe. Ünnepi csend van,
mint nagyharang kondulása előtt. Istenem, mi ez?
Miért e visszafojtott csend, mint boldog
szívdobogástól elakadt fiatal lélekzet, lábaim
könnyűsége és szivem könnyűsége miért?
Miért ez a viharutáni ijedtszép fény mintha
a közelítő öröm táncoló hirnök-sugarakban
jelentené magát s aranytekintetével megsöpört
tar gallyak lélekzetért lihegnek. Nyujtózik
a megfogant virág a csupasz ágban
nyujtóznak a tornyok - én is kinyujtom karjaimat!
Villódzó sugarak szúrnak. Köszöntlek Jóhír tudója!
Fényekkel foszló ritka felhő...